1908. június 22-én született Cegléden Alföldi Géza, huszadik századi nemzeti emigrációnk legendás költője s szerkesztője, aki verseivel (leginkább az 1943-ban írt „Csak a gyökér kitartson!” és a „Még él a Faj” cíművel) nemzeti öntudatunkat kivételes művészi ihletéssel korbácsolta fel, hazánk bolsevizálását követően pedig, felismerve, hogy még ha bujdosva is, el kell hintenie a magvakat, azaz meg kell írnia mindazt, amit itthon nem lehet, kétheti lapot indított „Hídverők” címmel amely olyan személyiségek fórumává vált, mint például Baráth Tibor, Milotay István, Nyirő József, Oláh György és Padányi Viktor.
A népi irodalom örököseként indult, Erdélyi József, Sinka István, Sértő Kálmán nyomdokain járva mégis rövidesen önálló hangot és stílust talált már az 1930-as évek közepétől gyors egymásutánban megjelent zenés vígjáték-, vers- és prózaköteteiben (Csókos huszárok (1935), A legszebb dal (1936), Ezüst huszár (1936), Kész, mehet (1936), Őrmester úr, jelentem alássan (1937), Vihar a havasokon (1938), Hapták, Bundás (1939), Károlykereszt, csapatkereszt (1939), András nem megy haza (1939), András meg az adó (1939), Alászolgája tanár úr (1939), Pétör a sarkára áll (1939), Pétör megmagyarázza a tüzrendészetet (1940), Minta tűzoltóság (1940), Anyámasszonykatonája (1941), A boroszlói kaland (1942), Mindent a hazáért (1943), Sárgát virágzik a tök (1943), Csak a gyökér kitartson (1943), ugyanakkor számos művésztársa útját egyengette alkotásaikból szerkesztett antológiáival (Tizenöt éve (Horthy Miklós jubileumi emlékkönyv), Tavaszi szántás (Parasztírók versei), Hitvallók (Református írók gyűjteménye), Pergő gyöngyszemek (Ladányi Hajdú Margit versei), Repülő halálfej (Péchy Horváth Rezső regénye).
Hegedűs János hiánypótló elemzésében (Népi írók – népi költők, 1944) találóan állapította meg, hogy „nála nem annyira a verstechnikán, a csiszoltságban kell keresnünk a költészetet, hanem rendkívül éles meglátásaiban”, így „verselése látszólag kötetlen s még egy-egy versének keretén belül is kénye-kedve szerint váltogatja a verslábakat”, bemutatva bennük a szegényparasztság létvergődéseit, ugyanakkor (leginkább az 1943-ban írt, színművészeink közül Kiss Ferenc által előadott „Csak a gyökér kitartson!”és a „Még él a Faj” cíművel) nemzeti öntudatunkat kivételes művészi ihletéssel felkorbácsolva.
Hazánk bolsevizálását követően felismerve, hogy még ha bujdosva is, el kell hintenie a magvakat, azaz meg kell írnia mindazt, amit itthon nem lehet, kétheti lapot indított „Hídverők” címmel 1948-ban, amely 1962-ben bekövetkezett elnémításáig olyan személyiségek fórumává vált, mint például Baráth Tibor, Milotay István, Nyirő József, Oláh György és Padányi Viktor. A csaknem teljes elhagyatottságában 1991-ben elhunyt költőt nálunk jóformán alig ismerték, míglen 2005-ben Dobszay Károly válogatásában „Végrendelet” címmel végre megjelentek egybegyűjtött költeményei, rovatunk egyik sorozatában (Elhallgatott emigráns magyar irodalom) pedig közéleti-politikai publicisztikájának remekei.
Születésnapján a „Még él a Faj” című magyarságverse közlésével csak azt kívánjuk, hogy minél többen olvassák lelkiségünket megrázó erővel kifejező költeményeit és írásait.
Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:
Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.
Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot. –
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz.
Hogy Kinizsi magyar dalra táncolt,
Szájában, kezében három török.
S hogy Nyugatra a Kelet tövében
Ezer éve a magyar őrködött.
Elhullt Muhinál, elhullt Mohácsnál,
Mert mindég örök nagy rendelés űzte,
Kiverten a puszták hidegjére
Őrködni a Krisztus-rakta tűzre.
S mikor a többi falkában jár még,
Hadrendekben harcol rég a magyar már.
De mégis mi lettünk félvilágnak:
Nyereg alatt húst puhító barbár!
De nincs még egy népnek Rákóczija,
Se Bercsényije, se Mikes Kelemen!
A tárogatók vérig fájó hangja
Magyarul sír fel az árva hegyeken!
S bár mindég-mindég csak mi vérzünk el,
A kevés hősön tömeg gázol át,
De amíg éltünk, idegen zászló
Meg nem gyalázta magyar vár fokát.
Egri nők, Dobó, Dugonics, Zrínyi,
Egy: ékkő lenne idegen koronán…
Egy?… Ezreket mutatok, kiknek csontja
Fordul már csak ki az ekevas nyomán…
Élni tud más nép is, gőggel, szépen.
Száz avítt lap fényes múltat takar.
De még egy nép nincs ezen a földön,
Ki úgy tudjon: halni, mint a magyar!
Hősen, boldog mosollyal az ajkán.
Nyugodt szép feje fel a felhőkbe ér;
Mert mindig tudja, amiért meghal,
Az Eszme, a Cél, az mindörökre él!
Nyílós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel úgy mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb életáldozatot.
S ez a tiszta arc, ez mindig örök.
Évezredek óta mindig ilyen.
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten ízen.
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszem a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.
Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad a hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét…?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán;
De arcán az Úr keze szentelt jelét?
Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérük, hogy tudjuk, hogyan!
Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A „szent szabadság áldott hajnalán”
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: Faj!
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
