Noha e sorok írójának csak négy éve nyílt alkalma arra, hogy megismerje a Magyar Nemzeti Front elnökét, a 2012. június 2-án elhunyt Őz János Miklóst, azóta is úgy volt vele, mintha kezdettől fogva ismerné, hiszen azon egyre kevesebbek közé tartozott, akik a megalkuvásmentes nemzetszolgálat képviselői, akik mindvégig megvédik mindazt, ami az övék, jussukat a földhöz, melyen születtek, őrzőkként a strázsán.

Azok közé tartozott, akik Wass Alberttel tudták, három rétegre oszlik a magyar: először is olyanokra, akik elégedetlenek a világgal, a kormánnyal, a rendszerrel, egyszóval mindennel, ezért folytonosan csak panaszkodnak, morognak, keseregnek, sőt átkozódnak, s egy részük mégis kiszolgálja a hatalmon lévőket s ha odalöknek neki egy koncot, befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, kegyetlenebb az ellenségnél, csakhogy bebizonyítsa a maga hűségét, másodszor olyanokra, akik az ellenkezőjét teszik: felállnak két lábukra és verekszenek, védik azt, amiről úgy érzik, hogy az övék, a maguk jussát az élethez, ehhez a földhöz, melyen születettek s mely a hazájuk, verekszenek másokért is, mindenkiért, a mások jussáért, szabadságáért, a még csak meg sem születettekért is, mindenkiért és mindenki helyett, végül harmadszor olyanokra, akiknek egyáltalán nincsen arca, senkik és semmik, mert semmit sem tesznek, csak meghúzódnak és várnak.

Azok közé tartozott, akik a háromból a másodikhoz tartoznak, vagyis védik, éspedig körömszakadtig, javainkat, így egyike volt azoknak, akik rendszeresítették a fogyasztói élvezeteket múltnyomozásra cserélők táborával Erdély, Kárpátalja s csonka hazánk történelmi emlékhelyeinek hagyományőrző kirándulásokon való felkeresését, az ottani testvéreinkhez való baráti szálak fűzését, továbbá az évenkénti valóságos nemzeti zarándoklást Solymosi Eszter tiszaeszlári síremlékéhez, példát mutatva ezzel is arra, hogy sohasem felejthetünk: a tizennégy éves, vérgyilkosság áldozatává vált magyar kisleányra és sorstársaira emlékezve nem győzött elégszer emlékeztetni az ilyen eseteket eleve hazugságpropagandaként eltussolókkal való szembeszállásra, feltéve a kérdést, ‘van-e annál borzasztóbb, amikor egy édesanya elveszíti a gyermekét és még el sem tudja temetni, amiért is ez a síremlék egy ilyen kegyetlen, kíméletlen cselekmény örökös emlékeztetője’.

Azok közé tartozott, akik ilyetén sohasem adják fel az önvédelmi harcot, akárcsak mindazon tisztelői, akik 2012. június 14-én temetésén rótták le kegyeletüket, tudva a temetési szertartást végző Kovács János atyával, hogy benne olyan testvérünk jutott Isten színe látására, aki magyar keresztényként a hűség és a becsület példaképe volt, őrző a strázsán, aki Adyval már odafentről int minket:

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Csillag-szórók az éjszakák,
Szent-János-bogarak a kertben,
Emlékek elmúlt nyarakon,
Flórenc nyarán s összekeverten
Búcsúztató őszi Lidónak
Emlékei a hajnali
Párás, dísz-kócos tánci termen,
Történt szépek, éltek és voltak,
Kik meg nem halhatnak soha,
Őrzött elevenek és holtak,
Szívek távoli mosolya,
Reátok néz, aggódva, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán,
Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
Oly szomorú embernek lenni
S szörnyűek az állat-hős igék
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info