A Szentháromság vasárnapja utáni csütörtök az Úrnapja (festum Corporis Christi), az Oltáriszentség ünnepe, amelyen a katolikus világ azt a csodálatos titkot ünnepli, hogy a kenyér és a bor külső színe alatt Jézus Krisztusnak, az Istenembernek teste és vére, istensége és embersége, valójában, igazán és lényegileg jelen van, énekben kérve, ‘Üdvözlégy Krisztusnak drága szent teste, / Áldott légy Jézusnak piros szent vére.’
Amint legjobb liturgikusaink egyike, a bencés Szunyogh-Xavér Ferenc írja ((Magyar-Latin Misszále, 1933), ezen a napon az Egyház ‘azt a csodálatos titkot ünnepli, hogy a kenyér és a bor külső színe alatt Jézus Krisztusnak, az Istenembernek teste és vére, istensége és embersége, valójában, igazán és lényegileg jelen van. Az Egyház ezt az ünnepet azzal a legnagyobb pompával üli meg, mely csak a liturgiában rendelkezésére áll. Elsőrendű ünnep a legünnepélyesebb istentisztelettel, szentséges körmenettel és ünnepélyes nyolcaddal’.
Szerzésének emléknapja a nagycsütörtök, mivel azonban az a nagyhéti gyászra esik, külön napot rendeltek el méltó megünneplésére, amelyre először Róbert lüttichi püspök rendeletére 1246-ban Lüttichben került sor, majd IV. Orbán pápa 1264-ben az egész Egyházra kiterjesztette. Az ilyenkor bemutatott ünnepi misével kapcsolatos szentségi körmenet fokozatosan alakult ki, de néhol (mint Kölnben és Augsburgban) már a XIII-XIV. század fordulóján létezett.
Valaha falvaink, városaink ilyenkor virágdíszbe öltöztek, a körmenetben a Második Isteni Személyt, az Istenkirályt baldachinos diadalmenetben ünnepelték, amelynek nyomait szakrális néprajzunk hosszú évszázadokon át hordozta, így, amint annak legnagyobb magyar tudósa, Bálint Sándor írta (Sacra Hungaria, 1943), ‘a szent ostya megszentelő erejéhez, gonosz és ártalmas dolgokat elűző hatalmához már a kora középkorban számos jámbor képzet és szokás fűződött, amelyeket az Egyház is helyeselt vagy legalábbis eltűrt. Ilyen volt, hogy égiháború esetén a Szentséggel körüljárták a falut. Egyébként is általános szokás volt, hogy Az Oltáriszentséget körülhordozták a tavaszi vetések között, hogy misztikus ereje egyrészt távol tartsa tőlük a természeti csapásokat, másrészt pedig, hogy bőséges termés járjon a nyomában. Ezekből az áldást kérő felvonulásokból alakult ki az úrnapi körmenet, amelynek a négy világtáj felé adott áldása ma már spirituális jellegűvé vált, régebben azonban konkrét jelentése volt, a földnek, a zsendülő természetnek megáldása.’
A híveknek kertjükből egybegyűjtött ünnepi virágai szentelménynek számítottak, azok megáldását kultikus eseménynek tartották, így, amint lejegyezte, ilyenkor például ‘Szegeden a halott feje alá olyan virágot, füvet tesznek, amelyen a sátorban az Oltáriszentség állott, Tápén az úrnapi koszorút az álmatlan beteg feje alá teszik, hogy pihenni tudjon, Szilágyságban a nyavalyatörőst úrnapi virággal szokták megfüstölni, Mezőkövesden Úrnapján a templom kövezetét teleszórják kakukkfűvel: az ünnep nyolcada után az asszonyok fölszedik, a tehénnek adják, hogy jól tejeljen, rontás ne fogja, vagy pedig odaszórják a méhes elé, hogy a méhek rárepülvén, jövőre nagyobb rajt eresszenek, Böhönyén (Somogy) a zöldgallyakat a kertek ágyasaiba szúrják le azért, hogy a vetést a kártevőktől megvédjék, meg hogy bő termésük legyen’.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
