Ki ne tudná: a fiatalon elhunyt Tóth Árpád a Nyugat nagy nemzedékének jeles költője. Életműve tananyag. Régen is az volt, ma is az. Mert költészetében semmilyen politikai rendszer nem talált kivetnivalót. Pedig ha jobban elmélyedünk az életműben, bizony el kell ismernünk: az ő életművén is maradandó nyomot hagyott az „antiszemita”, „revizionista” és egyéb métely.

A trianoni diktátum évfordulója miatt emeltem le a polcról Tóth Árpád gyűjteményes kötetét. Fellapoztam azokat a verseit, amelyekben az ország megcsonkításának az „élménye” van jelen. A kötet függelékében a tréfás versek, rögtönzések között ráadásul olyan művecskék is olvashatók, amelyekre már végképp nincs mentség. Menjünk sorba.

1918-ból való a „Hát lesz béke?” című vers. Ebben a versikében föltárul Tóth Árpád lelkének legsötétebb zuga: a háború utolsó évében nem saját hazáját korholja – amint egy európai lelkületű, jó érzésű magyar emberhez illenék -, hanem az ellenség politikusain gúnyolódik. Hallatlan tett! Tessék csak elolvasni:

„Kedves olvasóm, nyögve kérdem:
Érted te ezt a béke-dolgot?
Mert én nem értem.
Száz szónok szaval, majd belekékül,
Hogy ő szívesen, rögtön békül.
Neki békére van nyújtva karja,
Csak a másik fél is akarja!

Moszjő Clemenceau s Lloyd George, a mister,
A sok kövér, ciril miniszter
Nem hagynak a fülemnek békét,
Hogy aszongya, ha lehet, bizisten,
Ők rögtön megkötik a békét!
Eszembe, lásd, most ez ötlött, ni,
A béke helyett, kérlek szépen,
Nem őket kellene megkötni?”

Hihetetlen, mit nem merészelt ez a Tóth! Károlyi Mihály antantos haverjait kellene megkötözni?
Ugyancsak 1918-ban született a „Szent nyomorék, riadj!”című költemény. Ez már nem tréfás versike, nem. Itt már véresen komolyan beszél a költő. Hosszú vers, csak néhány strófáját idézem. Íme, a nyitó sorok:

„Mily ádáz végzet zord zaju tankja jár
A szittya földön? – roppan a régi rög,
S a szent hon négy bús sarka árván
Felcsikorog, s repedezve hull szét.”

Mit képzel ez a Tóth? „Szittya föld”? S a hon négy sarka repedezve hull szét? A képet tovább szövi a költő, lesz ez még rettenetesebb is:

„Ő, nemzetem, szép, lankatag, ős fajom,
Jaj, hogy lehet, hogy most, mikor újra kelsz,
S nyújtóznál végre hosszan, vígan,
Zsibbadozón a tagok leválnak?”

Látjuk, előbb a hon bús négy sarka hullott repedezve szét, de most kiderül, az ország földje élő test, amelynek tagjai – végtagjai – leválnak. Igen, a megcsonkolt ország neve: „szent nyomorék”. Ehhez a nyomorékhoz szól a költő: „De kelj föl mégis, szent nyomorék, riadj!”Mert a megcsonkolt hazának legalább „egy bús üvöltés, poklokig ordító” a jussa, „egy büszke, nagy, dacos kiáltás”. S a vers utolsó két strófája:

„Ha sántán, sírva, reszketve is, de föl!
Koporsók közt is, táncra csak, élni még,
Hajh, szörnyűbb tán a hős halálnál,
Jöjjön a bátor, hősi élet!

Emeld fel áldott, megtaposott fejed,
Megfogyva bár, de törve nem! – újra zengd!
A csonka törzs vén szíve döngjön,
S ősi, erős karok újra nőnek!”

Mit is olvasunk a vers végén? A csonkolt végtagok – „ősi” karok – újra nőnek! Ez aztán a revizionista költészet: újra magyar lesz Felvidék, Erdély stb. S mindezt Tóth Árpád írta, akinek a költészete ma tananyag. Tessék rémüldözni.

1923-ban született az Ady Endrét megszólító Tóth-vers (Nézz ránk, Ady Endre!). Ebben a hat strófás versben szintén döbbenetes sorok olvashatók. „Országunk csorbult, tépett a gunyánk” – olvassuk a második versszakban. A negyedik strófát kötelességem idézni, mert itt megint a „szittya” szóba botlunk, ami tűrhetetlen:

„Csak vad órákon kél és kavarog
A szittya sír, a kísérteti csontház,
És marjuk egymást, esett magyarok,
Árva az árvát, csontvázat a csontváz.”

Beleillenek ezek a sorok a korszerű, európai alapozású nemzettudatba? Dehogy. Szörnyű, hogy ezeket a sorokat nem metszették ki erre szakosodott kezek Tóth Árpád életművéből.

De mindez semmi. Tóth Árpád nemcsak revizionista volt és a hamis nemzettudat építője, hanem – alig merem leírni – antiszemita. Igen. ANTISZEMITA. Ez a legborzasztóbb. 1920-ban született „A merengőhöz” című szonett, amely nemcsak címében, hanem már rögtön az első sorában is Vörösmarty híres versét idézi emlékezetünkbe. Tóth Árpád „merengője” azonban egy kicsit más. Ennek a tóthi merengőnek nem a szép szeme világa merült el valahová, hanem – az orra.

„Hová mereng el szép orrod világa?
Mi az, mit csüggve a pallón keres?
Talán tűnt diktatúrák bús virága
Int még feléd, mely lázas és veres?

Vagy ábrándidnak rózsás harci árkán
Bősz párbajt vív, míg kétes a siker,
A daliás Hirsch Húgó s deli Sárkány,
A két lágyszavú udvarló-iker?

Ó, jaj, ki fog ma itt válaszra lelni?
Az elvtársnő nem hajlandó felelni.
A szobában monoton zaj neszel.

Míg engem fenti problémák gyötörnek,
Vali a kis ötvösasztalra görnyed
Rejtélyes orral, s csak reszel, reszel….”

Erre szokták mondani a nemzeti határok fölött magasan ellebegő liberállelkek, hogy „kódolt antiszemitizmus”. Meg „judeobolsizás”. Hogyan írhatott ilyesmit az édes-bús hangulatok halk szavú költője? Nem értem. Nem értem. Innen már csak egy fürge lépés, és máris Szálasi Ferenc mellett vagyunk.

Mit kezdjünk Tóth Árpáddal? Javaslom dr. Vadai Ágnes országgyűlési képviselőnek, a harcos antifasiszta honanyának, az antiszemitizmus elleni harc fáradhatatlan amazonjának, hogy azonnal interpellálja az illetékes minisztert. Mert Tóth Árpád nem lehet a NAT része. Ez nem vitás. Kifelé Tóth Árpáddal a NAT-ból!

Szalay László – Hunhír.info