Isten még a görbe papíron is tud egyenesen írni, jegyeztük meg korábban azzal kapcsolatban, hogy az 1918-as „őszirózsás” forradalommal és az 1919-es patkánylázadással foglalkozó történelemkönyvekben, még ha elvétve, mégis találunk rejtett bombákat, így, amint a lipótvárosi holdudvar sztártörténésze, Litván György (1929-2006) posztumusz kötetében olvassuk, noha „két évtizedes politikai tevékenységének központi elemei vitathatóak”, mégis, „Tisza István kétségkívül jelentős, tragikus történeti alak és nagy magyar hazafi, aki megérdemli, hogy szobra legyen az országban”.
„Maradjunk a tényeknél” címmel 2008-ban megjelent kötetében amíg ugyan továbbra is elismeréssel nyilatkozott Károlyi Mihályról és koráról (mondván, „a Tanácsköztársaság a diktatúrára épült, az őszirózsás forradalom a szabadságra, amely messze felülmúlta mindazt, amit előtte és (1990-ig) utána élvezhetett a magyar társadalom”, hiszen ez a „nem túl hatékony, de tisztességes” kabinet „puritán, demokratikus kormányzati stílust honosított meg”, ennek jeleként „a fogadásokon, amelyeket az antant idesereglő missziói tiszteletére adtak, a szegény és éhező országhoz illően csupán teát és fekete kenyeres szendvicseket szolgáltak fel”, nem úgy, mint „a későbbi fehér kurzus vezetői”, akik viszont „tejben-vajban fürösztötték az antant tisztjeit és diplomatáit” s a nagy szegénységben Ady Endre eltemetésének költségeit a miniszterek állták), addig Tisza Istvánról tőle nem várt végkövetkeztetéssel állt elő: noha „két évtizedes politikai tevékenységének központi elemei vitathatóak” – amiért az általános választójogot mereven és konokul elutasította és „a háború végsőkig való folytatásának legfőbb szorgalmazója volt az utolsó előtti percig” (1918. október 17-ig, amikor a képviselőházban bejelentette, hogy ezt a háború elvesztettük) –, mégis „nagy magyar hazafi, aki megérdemli, hogy szobra legyen az országban”.
Ugyanarra a következtetésre jutott tehát, mint Tormay Cécile a „Bujdosó könyv”-ében: „Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország.” Igaz, olyan kortársai, mint Ady Endre, Szabó Dezső, sőt Bangha Béla, ha eltérő megokolással is, keményen bírálták, sőt néha ostorozták egyes kormányzati döntéseiért, mindenesetre Tormay a gyászhír hallatán a nemzeti-keresztény értelmiségi többség állásfoglalását tolmácsolta, kísértetiesen emlékeztetve Sigmund Freud 1918. november 18-án Ferenczi Sándornak írt levelére, amelyben egyenesen így nyilatkozott: „Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tiszát – Ifj. T. L.] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyit – Ifj. T. L.] pedig megteszik miniszterelnöknek.” Hiába, Isten még a görbe papíron is tud egyenesen írni, így a lipótvárosi holdudvar sztártörténésze Tisza Istvánról végső soron ugyanarra a következtetésre jutott, mint Tormay Cécile, így a neki való további szoborállítások mellett már csak azt kívánhatjuk, hogy történelemkönyveikben is végre ennek megfelelően tanítsanak róla..
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
