Noha a legújabb nemzetinek nevezett alaptanterv irodalomanyagának Wass Alberttel, Nyirő Józseffel és Szabó Dezsővel való kiegészülését az önmagukat konzervatívnak tekintők közül számosan üdvözlik, továbbra sem kívánják viszont, hogy kizárólag politikai okokból elhallgatott irodalmunk más nagyjai is belekerüljenek a tanítandó kánonba, felvetve ezzel a kérdést: azért, mert egy író „antiszemita volt”, jobb is, ha nem ismerik?
Ennek jeleként Körmendy Zsuzsanna publicisztikájában (Vihar egy pohár NAT-ban. Magyar Nemzet, 2012. május 21.) ugyan leszögezi, hogy az alkotók elsősorban esztétikai minőségük, nem pedig (máskülönben mégoly fontos) politikai meggyőződésük alapján megítélendők, mégis, szerinte amíg Kertész Imre „Sorstalanságá”-nak igenis van helye benne (amiért könyve „remek alkalom arra, hogy tanár együtt elemezze a gyerekekkel a totalitárius államok természetét, a zsidóság tragikus huszadik századi sorsát”), addig például Dövényi Nagy Lajos regényének nincsen, mivel írója „antiszemita volt, kevesen ismerik és jobb is”.
Rovatunkban korábban részletesen ismertettük Dövényi Nagy Lajos (1906-1964) életművét (Hazánk héber megszállásának elfeledtetett regénye): 1942 és 1944 között a „Magyar Futár” hetilap hasábjain „Tarnopolból indult el…” címmel folytatásosan megjelent (ma már könyv alakban is hozzáférhető), hatalmas közönségsikerű kortörténeti regényéért kötél általi halálra, majd életfogytiglanra ítélték 1945-ben, amelyben kísérteties hasonlósággal Kodolányi János regényes önéletrajzához (Süllyedő világ, 1940), csupán riasztó realizmussal (vagyis filo- és antiszemitizmustól mentesen) örökítette meg mindazt, amit a Galíciából elindultakkal kapcsolatban minden kárvallottjuk érzett, legfeljebb nem írt meg művészien.
Álljon itt ennek bizonyságául egy perdöntő részlet a regényből: a tizennyolc évesen Tarnopolból még Brandstein Juda néven elindult galíciai világvándort, aki Budapesten aztán már vezetéknevét telekspekulációkban élenjáró vállalatvezetőként Balassára változtatta, egy magyar újságíró híveivel egyetemben így figyelmeztetett:
„Nem vetek sok időt, s maguk felébrednek abból a hiedelemből, hogy maguké ez az ország és úgy gazdálkodnak földjén, ahogy akarnak. Nem sejtik, igazán, hogy vulkán fölött járják a táncot? Komolyan hiszik, hogy ebből a népből már annyira kiégett minden önérzet, annyira elfogyott minden józan érzés, hogy némán tűri az idők végezetéig magukat, uralmuk keserves és bírhatatlan szemérmetlenségét? Hogy nem kel majd fel egy napon s vesz magának elégtételt a megaláztatásokért, melyekben részesítették, s nem üt vissza egyetlen szörnyű csapással mindazokért az ütésekért, melyeket maguktól kapott? Majd jusson eszébe, hogy ezt hallotta egyszer valakitől, akit nem a gyűlölet fűtött, csupán az igazság szenvedélyes szeretete és szolgálata. Maguk azt hiszik, hogy minden antiszemita őrjöngő szadista, műveletlen barbár? Nézze, én nem gyűlölöm magukat. Tárgyilagos vagyok. Elismerem, hogy vannak nagyon becsületes zsidók is, akadnak tehetségesek, zseniális alkotók, akik nélkül az emberiség szellemi arculatának vonásai torzak lennének. De azt is tudom, hogy tömegükben, minél többen vannak valahol, annál veszedelmesebbek a befogadó népre. Az én fajtámra is. Nem gyűlölöm magukat, de mindent elkövetek, hogy ne maradhassanak itt.”
Nos, ha mindez Körmendy szerint ugyebár „színtiszta antiszemitizmus”, akkor mit szóljunk Kodolányi János regényes önéletrajzához, a „Süllyedő világ”-hoz, amelyben így írt róluk:
„Akármennyire benne élnek is zsidó ismerőseim a város életében, mégsem érzem őket magyaroknak. Ahogy beszélnek, gondolkodnak, viselkednek, amiért lelkesednek s ami közönyösen hagyja őket, mind-mind egészen más, mint az én világom. Zsidók között félszegnek érzem magam, vigyáznom kell, hogy bizonyos beszédtárgyakat kerüljek, bizonyos kifejezéseket elnyeljek, mert azonnal megsértődnének, barbárnak tartanának. Még azt sem szabad mondanom, hogy „zsidó”. Egyszer-másszor vitába is bonyolódom: miért nem sértődöm meg én, ha magyarnak vagy kereszténynek neveznek, miért háborodnak föl ők, ha zsidónak nevezi őket az ember? Mindenki a maga tudtán és akaratán kívül születik annak, a mi, hát miért nem törődnek bele, hogy ők zsidónak születtek? A viták csúfosan végződnek. Szememre vetik, hogy sértegetni akarom őket, hogy nem értem meg: ők is magyarok, akár én, mindössze izraelita magyarok. És hogy nincs magyar, nincs német, tót, román, szerb és zsidó, csak Ember van s mindegyik a maga legjobb tudása és képességei szerint szolgálja a hazát. Ha a zsidó jobbat alkot, mint a magyar vagy német, hát győzzön a jobb. Mert a jobbnak kell győznie, ez a „fejlődés” törvénye. Elhiszem, tudomásul veszem, vallom is: el is határozom erősen, hogy én jobbat, tökéletesebbet fogok alkotni, mint a zsidók, svábok, vagy tótok s hadd győzzön akkor a jobb. De hány zsidó írásmű van, nem jobb a magyarnál – s mégis győz!”
Dövényivel kezdtük, Kodolányival folytattuk és folytathatnánk a hozzájuk való viszonyukat hasonlóan megörökítők kissé hosszú sorával, hogy (a ráadásul a Nemzeti Alaptantervben is szereplők közül) csak Berzsenyi Dánielt, Kölcsey Ferencet, Vörösmarty Mihályt, Ady Endrét, Németh Lászlót, sőt magát Szabó Dezsőt, Nyirő Józsefet és Wass Albertet említsük, hiszen az utóbbi három (az első „Az elsodort falu”, a második a „Néma küzdelem”, a harmadik a „Csaba” című regényében) sem szerzett róluk jobb tapasztalatokat. Szóval innen üzenjük a Magyar Nemzet publicistájának: ha azért, mert egy író „antiszemita volt”, jobb is, ha nem ismerik és így kihagyjuk a Nemzeti Alaptantervből, a kánonból, akkor addig rostálhatjuk a bekerülteket, amíg alighanem csak Kertész Imre marad.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
