Különös kísérőjele honi históriánknak, hogy korszakai közül a kiegyezéstől Trianonig ívelő közel fél évszázadot valaha a legkülönbözőbb származású és világnézetű visszaemlékezők korunk közállapotaival csaknem teljesen azonosnak találták: szerintük országunk feldarabolásához vezető végzetes romlásunk döntően köszönhető az „idegen vérrel” keveredett főrangú családok patópálosságának, amelynek következtében „az ország nagy része silányan táplálkozik és pálinkával fojtja el éhségét”.
Amíg hivatalos történelemtanításunk mindmáig aranykorként kezeli ezen évtizedeket, addig a korszakról 1945-ig megjelent történelmi tanulmányok s visszaemlékezések elsöprő többsége nem győzte eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire úrrá lett közéletünkön már akkor is a korrupció, a nepotizmus, az oligarchaszellem: a mindezt részletező könyvtárnyi irodalom javából ezúttal Czirbusz Géza, Szekfű Gyula és Pintér Jenő alighanem vaskos monográfiákénál többet eláruló tényadataiból adunk közre néhányat okulásul.
Czirbusz Géza (1853-1920) piarista könyvében (Magyarország a XX. évszáz elején föld- és néprajzi, nemzetgazdasági és társadalomtudományi szempontból, 1902) társadalmunk totális atomizálódásáról írt, a hitbizományok kaotikus rendszeréről, arról, hogy a kétszázhatvan honi főrangú család zöme „idegen vérrel” keveredik, a mintegy negyvenezer nemesi család, főleg a középbirtokúak, pazarló életmódjukkal, a földbirtokos nemesség a főrangúak utánzásával lehetővé teszi, hogy helyükre a hitelt nyújtó zsidó bérlő beüljön őseik kúriájába, a földtelen dzsentri pedig mehet állami tisztviselőnek, míg a polgárság lenézi az ipart, kereskedelmet, gyermekeit kizárólag értelmiségi pályára adja, nem is szólva a parasztság nyomoráról: mindennek következtében „az ország nagy része silányan táplálkozik és pálinkával fojtja el éhségét”, így egyre nő a gyermekhalandóság és a katonai szolgálatra való alkalmatlanság.
Szekfű Gyula (1883–1955) történész szintúgy döbbenetes tényeket közölt akkori közállapotainkról (Három nemzedék és ami utána következik, 1935): egyenesen a parlamenti felsőház oligarchái uralják országunkat, a „főrangú osztály néhány száz tagja”, akiknek szava döntőbb, mint a brit lordoké vagy a porosz junkereké, akik a földtelen zsellérek és kisgazdák százezreivel nem törődnek, hagyják őket, hogy Amerikába zülljenek, akik latifundiumaikkal éppen magyar lakta területekre vetették ki hálóikat (így a színmagyar Fejér vármegye egész területének nagybirtokállományából 63,5 % az ő kezükön van), akikkel szemben gróf Széchenyi István, „elérkezve a társadalmi fejlődés adott fokára, bizonyáéra tudta volna, mi a kötelessége a jó és hű magyar földtelennel szemben”, így aligha fordulhatna elő, hogy például Trencsénben 153 adófizető birtokosból 95, Zalában 226-ból 86 legyen zsidó.
Pintér Jenő (1881-1940) irodalomtörténész pedig az utóbbiak térnyerése kapcsán arra figyelmeztetett (A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában, 1934), hogy sokkal inkább kötelességüknek érezték gyermekeik iskoláztatását, mint a mieink: „1880 körül már háromszáz százaléknál magasabb arányban küldték gyermekeiket a középiskolákba, mint amennyi a többi vallásfelekezethez viszonyítva számarányuknak megfelelt”, így „a budapesti egyetemet 1885-ben 3200 hallgató látogatta, ezek közül katolikus 1400 volt, izraelita 1000, református 350, evangélikus 300, görögkeleti 100, unitárius 8”: mindhármuk iménti sokkoló adatainak időszerűségéhez nem férhet kétség, sajnálatosan igazolva a Szabó Dezső-i gyilkos igazságot, miszerint mi vagyunk „az állatvilág legképtelenebb fajtája”, amiért valahogy nem vagyunk képesek életté élni életünket a saját hazánkban.
Ifj. Tompó László – Hunhír.info
