Úgy tűnik, ha valamikor, ma nagyon igaz Szabó Dezső egykori tapasztalata, miszerint nálunk a becsületes kritika elemi feltételei is hiányoznak, olyannyira, hogy a konzervatívnak mondott véleményvezérek is jobbikos-neonyilas irodalmi kánonról huhognak, amely semmiben sem különbözik az ellenoldalétól, ezért ismételjük: senkinek sincsen joga semmilyen izmus jegyében senkit kisajátítania vagy pláne végzetesen szembeállítania, kijátszania a többiekkel szemben.

E tárgyban való újabb írásunk apropója, hogy Pethő Tibor publicisztikájában (Egyensúlyt veszítve. Magyar Nemzet, 2012. május 5.) kinyilatkoztatja, hogy Faludy György és Tormay Cécile szembeállítása szükségtelen, sőt káros, mert „mindkettejük írói munkássága tiszteletet érdemel”(ilyen alapon alighanem Lukács Györgyöt és Herczeg Ferencet is említhetjük egy lapon!), hogy az utóbbi noha „nyugatos műveltségű”, ám egykori sikerei „alig mondanak valamit a ma emberének” (magyarul élményszegény írónő), továbbá a „szélsőjobboldali szubkultúra”, a „jobbikos-neonyilas irodalmi kánon” által favorizált Wass Alberthez, valamint a két „pályájuk egy részén valóban nyilasközeli vagy éppen nyilas művész”-hez, Erdélyi Józsefhez és Sértő Kálmánhoz képest (elfeledve, hogy az előbbi attól, hogy a nemzetiszocialista „Virradat”-ban jelent meg „Solymosi Eszter vére” című verse, még nem nyilas) az irodalmi „harmad- és negyedvonalat” képviselő Dövényi Nagy Lajos, Liszt Nándor és Alföldi Géza értékelése ebben az ugyebár szélsőséges kultúrkörben „független az esztétikai mércétől” (vagyis művészileg nem ütik meg a kritikus mércéjét), hiszen ők csak éppolyan babéralkotók, mint mondjuk a sz…-ból jött „mélymagyarok” jövéséről „verselő” Spiró György.

Leírtuk, de nem elégszer: az ilyen megnyilatkozók kizárólag önmagukat tekintik meghatározó ítészeknek, holott értékek hiányában csupán csípőből tudnak tüzelni mindazokra, akik ezekkel rendelkeznek, képtelenek megérteni, hogy szépirodalmunk olyan, mint egy terebélyes óriásfa, amelynek gyökerét létünk, törzsét gondolataink alkotják, ágait pedig az azokat művészileg tolmácsoló költők, írók sokasága, így csak akkor egészséges, ha nem kurtítjuk, hanem ápoljuk őket, ennélfogva értelmetlen egymással farkasszemet néző szekértáborokba beskatulyázni őket, hiszen valójában nem kizárói, hanem kiegészítői egymásnak.

E sorok írója, szemben az idézett publicistával, a „szélsőjobboldali szubkultúra”, a „jobbikos-neonyilas kánon” képviselőikként általa felsoroltakra éppúgy felnéz, mint ómagyar regöseinkre, székely eredetmondóinkra, Pázmány Péter, Mikes Kelemen, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Arany János, Tompa Mihály, Madách Imre, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Ady Endre, Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Sinka István, Reményik Sándor, Szabó Lőrinc, Nyirő József, Szabó Dezső, Herczeg Ferenc, Illyés Gyula, Veres Péter, Csurka István remekeire, hogy éppen csak néhányat említsen az alkotók csaknem megszámlálhatatlan sorából.

Úgy tűnik tehát, ha valamikor, ma nagyon igaz Szabó Dezső egykori tapasztalata, miszerint nálunk a becsületes kritika elemi feltételei is hiányoznak, olyannyira, hogy a konzervatívnak mondott véleményvezérek is jobbikos-neonyilas irodalmi kánonról huhognak, amely semmiben sem különbözik az ellenoldalétól, ezért ismételjük: senkinek sincsen joga semmilyen izmus jegyében senkit kisajátítania vagy pláne végzetesen szembeállítania, kijátszania a többiekkel szemben, így, sokaknak bármennyire is nemszeretem igazság, egyetemes irodalmi kánonsorunkba az idézett publicisztika szerint ugyebár „esztétikai mértéket” meg nem ütők is beletartoznak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info