Lelkiségünk legkitörölhetetlenebb vonásainak egyike nőtiszteletünk, ennek jeleként költőink, íróink nemzetünk sorsát meghatározó természetükről vallott gondolatai azt mutatják, mennyire felismerték a két nem egymásrautaltságát, azt, hogy a nemzetet a férfiak alakítják ugyan, de lelküket az asszonyok.

A nőben már középkori irodalmunk is a tisztaság, hűség, az erény megszemélyesítőjét, így a Boldogságos Szűz képmását tisztelte egyenesen szakrálisan, hasonlóan Balassi Bálinthoz (Búcsúja hazájától):

Ti is angyalképet mutató szép szűzek,
És szemmel öldöklő örvendetes menyek,
Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek:
Isten s jó szerelem maradjon veletek!

A tizennyolcadik századvégen, amikor már megindult a korunkat oly megfertőző hamis nőemancipáció, Kármán József nem szégyellte megőriznie eleink róluk alkotott eszményi képét (Uránia):

‘Nem bántjuk meg a férfiú nemet, ha azt állítjuk, hogy a szépnem az ízlés uralkodónéja. Lágy érzésök hatalmasabban elfogadja mindazt, ami szép.’

Reformkori lírikusaink közül Garay János Vörösmartyhoz hasonlóan a nőben nem afféle játékszert, szalontündért, hanem egyenesen nemzetünk ‘nemtőjé’-t, azaz fenntartóját látta (Magyar hölgy):

Magyar hölgynek születtél,
Tedd hivatásodat!
Egy hon nemtője lenni,
Mi szép egy gondolat!
Oh hölgy, ki ezt betöltéd,
Mi szép vagy és mi nagy!
Rendeltetés az égből,
A földön áldva vagy.

Madách Imre aztán még tovább látott, felismerve, hogy a fiatalságunkban oly romolhatatlannak ítélt érosz, az érzékiség hatalmát később az örök caritas, a szeretet váltja fel (Metamorphosis):

Midőn a lyányka csak menyasszony,
Még csupa menny az egész asszony.
Későbben, amint lesz menyecske,
Fogyton fogy a menny és lesz mennyecske.
A menny végkép elfogy lassacskán
S csak az asszony marad meg pusztán.

Tragédiájában továbbá, rossz egyéni tapasztalatai ellenére mégsem igazságtalanul általánosítva megvallotta, hogy a nemzet egészsége a makulátlan erkölcsön, a ‘jó’-n múlik, amelynek ők a ‘sajátja’-i:

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,
Míg bűne a koré, mely szülte őt.

A romantikus csábítások, a szentimentális vonzódások, a hervadhatatlannak hitt testi szépség, vallotta kortársai közül Szász Károly (Angyal és ördög), gyakran a csak látszólag olyan erős nem bukását okozza:

Egy szép asszony szívünknek angyal
És ördög egyaránt lehet.

Közmondásosan minden emberi kapcsolat tartóssága a jóban-rosszban való kitartáson, az egymás iránti empátiával ‘holtomiglan-holtodiglan’ állandósult hűségen múlik Arany László szerint is (Elfrida):

Pénzt, paripát, feleséget
Sohase bízz másra.

Mintha korunknak szólna a nemcsak regényeiben, elbeszéléseiben, hanem, amint alábbi sora mutatja, drámáiban (A bor) is bennük mindörökkön a magunk békéjének állandóságát kereső Gárdonyi Géza:

‘Nem patkó az asszony, lelköm, hogy ma elrúgjuk, holnap már újat verünk fel!’

Ugyanakkor tudatosítja azt is (Én magam), hogy a két nem csak együtt egész, ezért kapcsolatuk akkor harmónikus, ha elismerik és természetesnek tartják egyenrangú, de nem egyforma mivoltukat:

‘Az ügyes nő akármilyen hímzést maga elé tesz, meghímzi mását. De azokat a mintákat férfiak eszelik ki. Az irodalomban is így történik.’

Végül a férfitársadalmat nemzetünk első világháború végi lelki tespedtségéből felrázó Tormay Cécile tanítása, amint Ravasz László írta (Napkelet, 1940. május 1.), úgy tűnik, sohasem elégszer idézendő:

‘A nemzet sorsát a férfiak alakítják ugyan, de a férfiak lelkét az asszonyok, azért kell a magyar asszonynak hívőbbnek, nemesebbnek és önfeláldozóbbnak, tehát a szó igazi értelmében nőiesnek lennie, hogy a nemzet magyarabb, emberibb és férfiasabb legyen.’

Ifj. Tompó László – Hunhír.info