A fenti címet olvasva ne gondoljon az olvasó semmi rosszra. Nem fogok cigányozni, zsidózni vagy ujgurozni. A cím – a két idézőjel is mutatja – nem az én szövegem: az Amerikai Népszava nagy emberétől, Bartus Lászlótól kölcsönöztem. Nem véletlenül.

Ma este bekukkantottam az Amerikai Népszavához, mert napok óta nagyon izgulok. Várom, mikor kapunk friss, ropogós híreket a Kanadába „menekült” Kertész Ákosról. Már rég nem hallottam Kossuth-díjas jelesünkről. S azt is türelmetlenül várom, mikor jelenik meg végre a bartusi oldalon egy igazi, vérbőn genetikus kertészi nyelvelés.

Tehát bekukkantottam az amerikai népnek a szavába, de Kertésznek nyomát se találtam, Bartusnak viszont igen. Még tegnap – hétfőn – röffentett egy hosszabb írást, amelynek tárgya Friderikusz Sándor. Róla szól a legfrissebb bartusi ének, sőt nem is ének – hamisítatlan óda.
Az óda címe: Friderikusz most is. Arról dalol Bartus, hogy Fridink az egyetlen épkézláb ember a magyar televíziózásban, ő maga lenne a magyar televízió – ha hagynák, hogy az legyen. De nem hagyják a gaz magyarok. Vagyis nem hagyjuk mi, gaz magyarok. Íme a bartusi dal első strófája:

„Véletlenül akadtam rá néhány hete az Origo-n a Friderikusz Sándorral készített interjúra, amelyben kijelentette, hogy ’a televíziózás ott van, ahol én vagyok’. Tíz évvel ezelőtt az átlag magyar olvasóval együtt döbbenek meg a kijelentésen, és minden bizonnyal nagyképűnek nevezem az interjú alanyát, de ez ma már nem így van. Két okból: elég jól ismerem már az amerikai televíziózást, amely – ha tetszik, ha nem – a legjobb a világon. Amit ezzel az eszközzel tenni lehet, azt itt értik a legjobban. Nem véletlen, hogy a profizmust az egész világon innen próbálják ellesni. Ennek ismeretében kijelenthetem, hogy Friderikusz állítása száraz tényközlés, amit mond, a legteljesebb mértékben megfelel a valóságnak. Ez csak a világtól elzárt kis falvakban (bizonyos értelemben Budapest is ilyen) hangzik nagyképűen, máskülönben a helyzet pontos leírása. Friderikusz az egyetlen magyar televíziós személyiség, aki olyan, mintha nem magyar lenne. Ha nem Nyíregyházán születik, hanem New Yorkban, akkor ma Amerikában lenne sztár, és olyan magyar sztárocskák, akik fikázzák, az ő amerikai műsorainak díszletei előtt próbálnák előadni az ő vidéki utánzatát.”

Engem az az állítás ragadott meg – ezért is a címbéli választás -, hogy Fridink olyan, mintha nem magyar lenne. Egy magyar nyelvű lapban ma ez a kijelentés – dicséretnek számít. Mi tagadás, fejlődünk.

Nem tudom, milyen televíziós személyiség MA Friderikusz, mert hosszú évek óta nem nézek tévét (hogy érthető legyek: nem fizettem elő semmilyen kábelre). De hogy Amerika lenne a mérce? Régen a szovjet elvtársak ugrottak be a „világtól elzárt kis falvakba” (például Budapestre), s átadták dús tapasztalataikat nekünk – a betonkeveréstől a szobrászat műhelytitkaiig. Most Amerikára kellene vetnünk vigyázó szemünket? Mert a televíziózás „művészetét” ott értik a legjobban?
De olvassuk tovább, mit üzen még nekünk New York-i számkivetettségéből Bartus László:

„Magyarországon mindenkit ócsárolnak, bemocskolnak, leszólnak, ízekre szednek, darabokra törnek. Nemcsak a hírességeket, hanem bárkit, az élet minden területén. Amerikában csúnyán néznek arra, aki másokról ilyen hangnemben beszél. A magyarok ezzel eljutottak oda, hogy nincsenek példaképeik, nincsenek köztiszteletben álló emberek, nincs egy egészséges értékrend, szakmai hierarchia.”

Amerikában tehát más a hangnem, hazánkban viszont csak dudva, muhar terem. Nem tudom, kikről beszél Bartus. Én is magyar vagyok, s bizony vannak példaképeim (bár ezt a szót nem igazán szeretem). Elsősorban és mindenek előtt – Jézus. Őt nagyon kedvelem, tényleg. Ő számomra az etalon. De nagyra becsülöm és tisztelem például Zrínyit, Berzsenyit, Aranyt, Adyt, Babits Mihályt vagy Kosztolányit. Nem beszélve az utánuk jövőkről, Ottlikról, Pilinszkyről, Rába Györgyről és másokról. A névsor véletlenszerűen alakult, csak az irodalom mestereire szorítkoztam – természetesen a teljesség igénye nélkül. Biztos vagyok abban, hogy nagyon sok honfitársam tudna előállni hasonló – bár más neveket sorjázó – névsorral.

Bartus persze nem azért danol Fridiről, mert annyira szereti. Nem. S nem is csak azért, hogy ismét belerúgjon egy nagyot „a magyarok”-ba. Bartusnak most is – mint mindig – Orbán Viktorral van baja (aztán persze „a magyarok”-kal). Olyan ez a Bartus, mint az előírásos zsidófaló ember, akinek még a nem várt esőről, vagy épp egy véletlenül eldurrantott fingról is a választott nép maradéka jut az eszébe. Íme:

„Ki az, aki köztiszteletnek örvend ma Magyarországon? Orbán Viktor, aki ugyanolyan kontraszelekció és alja termés a politikában, mint a kereskedelmi műsorok üresfejű sztárjai a médiában. A magyarok nem tudnak tévedni, megbízhatóan szedik össze a szemetet és égetik el az értéket. Kultúrában ripacs, médiában ostoba, politikában fasiszta a nép kedvence.”

Itt lóg ki a bartusi ló ronda lába. A kereskedelmi média világában – ki ne tudná – nem „a magyarok” döntik el, ki kerül képernyőre. Mi van itt még magyar tulajdonban? Semmi. Nem a magyarok szedik össze tehát a szemetet és égetik el az értéket (kéretik sűrűn olvasni Csurka-írásokat, ebben ő az egyik legjobb témavezető). De a bartusi dal igazán azért született meg, hogy – mint írtam – az ország törvényesen megválasztott miniszterelnökébe lehessen ismét belerúgni. Orbán – „alja termés”. Ez ma a bartusi lelemény.

Bartus azt írta fentebb (idéztem, tessék újra belekukkantani), hogy nálunk mindenkit ócsárolnak, bemocskolnak és – ez a legbájosabb – „darabokra törnek”. Amerika más, ott ez a stíl nem dívik. Bartus – mint mindig, most is – öngólt lőtt: hosszú írásában éppen Amerikából ócsárol, mocskol, s próbál „darabokra törni” – minket. Orbánostul. Mert ugye a magyar nép kedvence a politikában a fasiszta.

„Amerikában csúnyán néznek arra, aki másokról ilyen hangnemben beszél” – írta (idéztem) Bartus László. Én nem nézek rá csúnya szemmel, mert hála a jó Istennek – nem ismerem. Meg hát nem is élek – ismét hála a jó Istennek – Amerikában.

Bartus Lászlót nem nevezném „alja termés”-nek. Ez nem az én stílusom (meg hát csúnyán néznének rám magyar barátaim). Arra viszont nem kötnék nagy összegben fogadást, hogy Bartus olyan, mintha magyar lenne.

Szalay László – Hunhír.info