Vadmagyar valóság, avagy birkanyájnak nem kell öntudat
Tizenhat évvel ezelőtt új útra léptünk, aminek az egyik legnagyobb kérdése az volt, hogy a gondoskodó állam bácsi helyett, aki szigorúan kijelölte addig lépéseinket, tudunk-e magunk is járni. Sokan másként értékeljük a rendszerváltást, van, aki valóban úgy éli meg azóta is, mint a rég óhajtott szabadságot, van, aki csupán finomhangolásról beszél, és van olyan, aki gengszterváltást kiált.
Akinek előnyökkel járt (itt nem csak anyagiakra, hanem például a fekete listák megszűnésére is lehet gondolni), vagy legalább megtarthatta addigi életmódjukat és például nem vesztette el állását, vagy nyelte el a banki kamatok hulláma, az inkább támogatója a jelenlegi magyar demokráciának. Aki valamilyen indokból kisiklásnak, vagy eleve rossz iránynak tekinti a jelenkori helyzetet, lehet akár, anyagilag elégedetlen, erkölcsileg csalódott, kívülről befolyásolt, vagy belülről kiábrándult is. Saját szemszögből nézve, hogy kikből alakulhat ki a másik tábor ? Ahhoz először tisztázni kellene, hogy mi mit gondolunk azokról, akiket, mint jól értesült, az igazság birtokában lévő, öntudatos állampolgárok egyszerűen NEM ÉRTÜNK!
Próbáljunk meg elszakadni a most már szinte minden percünket kitöltő, minden gondolatunkat megfertőző, a médiából folyamatosan hömpölygő napi politikától. Felül tudunk emelkedni saját korlátainkon, és megpróbálni a számunkra oly ÉRTHETETLEN személyeket is embernek tekinteni, hogy hát azok is valamiért lettek OLYANOK? Önző szempont alapján bevallani, hogy hát az állandó harc nem csak őket, hanem minket is gyengít?
Kapkodva fejünket a mindenhonnan érkező hír bombák elől, el kell ismernünk, hogy demokrácia alatt manapság sok mindent lehet érteni, és nagyon különbözőek vagyunk mi emberek. Az alapoktól indulva elmondhatjuk, hogy mindenkinek van szavazati joga, négyévente leteheti a voksát, tekintet nélkül arra, hogy mennyire ismeri az X után szereplő embert, vagy érdekcsoportosulást. Vannak emberek, akik lelkiismeretesen mögé néznek a dolgoknak, nem elégednek meg a szépen csengő, hangzatos mondatokkal, a különböző médiák által tálalt frappáns beszólásokkal , vagy akár az ingyen osztogatott élelmiszer csomagokkal. Józan objektivitással tekintenek az egymásra mutogató, sárdobáló, egyazon tényt bámulatos ügyességgel különböző módon magyarázó képviselőinkre. Mi is közéjük tartozunk? Mert sajnos, ezen emberek elhanyagolható kisebbségben vannak. A többség nem kíván foglalkozni ilyen kérdésekkel, megelégedik azzal, amit az orra elé raknak.
Mi is lehet akkor a mai értelmezése hazánk demokráciájának? Aki szebben tud beszélni, az épp népszerű témákat tudja ecsetelni, és több pénzt tud mondanivalójához begyűjteni, azt hallhatjuk többet. Akit többet hallunk, azt követjük, mint a szembekötősdi gyerekjátékban. Ezek a szépen beszélő hölgyek és urak, pedig tisztában vannak azzal, hogy olyanokat szabad csak mondaniuk, ami megfelel a pénzforrásoknak. Továbbá tudatában vannak, hogy az a legegyszerűbb érvényesülés módja, ha azt mondjuk valamire, hogy NEM. Onnantól az emberek jobban figyelnek rájuk, mert a tagadás, az ellentmondás mindig érdekesebb, hisz ezt a gyerekkori tulajdonságot kevés ember tudja felnőtt korára levetkőzni. Minden gondolatuk tagadással kezdődik, vagy valami ellen irányul, és ezt oly szépen teszik, hogy önkéntesen beállunk mögéjük. Néha túl játsszák szerepüket és kivillannak a farkasfogak, de ezt utólag ügyesen megmagyarázzák (például a rosszul illeszkedő műfogsor is a fogorvos hibája, és nem azé, aki túl sokat csattogtatja).
Manapság odáig jutottunk, hogy a parlamentben helyet foglaló érdekcsoportok, két darabra szakították az országot. Elérték, hogy a rájuk szavazó két oldal feloldhatatlanul gyűlölje egymást, és mivel a szélsőséges érzelmek csak együtt eredményezhetnek egyensúlyt, a saját oldalt fenntartások nélkül szeresse. Kialakult a hadseregük hadnagyokkal, politikai komisszárokkal és gyalogosokkal egyaránt. Ha kell, mozgósítják a gyalogságot, akik értékelés nélkül végrehajtják a parancsokat, legyen az utcai gyűlés, ismeretlenre szavazás, vagy csak sűrű bólogatás az egyre növekvő terhekre, amíg le nem foszlik róluk a nadrág.
Sokunknak elege van a demokráciának csúfolt paraszt vakításból, vagy a másik oldal egyre jobban fárasztó akadékoskodásából, esetleg hatalom mániájából, de valójában nem is tudjuk, hogy mit akarunk. Sokan vannak, akik hangot is adnak az elégedetlenségüknek, szélsőséges esetben nem állnak meg a baráti körben való fejcsóválásnál, hanem kimennek az utcára, és fennhangon követelik a változásokat. Ez így van most is, de így volt négy és nyolc éve is. Valaki mindig elégedetlen és változásokat akar. De milyen változásokat&? Szeretnének kicsit hamarabb ikszelni, mint négy évente? Úgy gondolják, hogy az éppen uralmon lévő érdekcsoport helyett egy másikat kérnek? Abban hisznek, hogy a sárga helyett piros, vagy a piros helyett sárga segít rajtuk? Valahogyan mindig csalódniuk kell, hisz amíg olyan csoportok érdekeit kiszolgáló emberek képviselik őket, akik előbbre levőnek tartják saját pártjuk szempontjait, mint azokét, akik Őket megválasztották, addig nincs esélyük.
Létezünk, de mégsem élünk…
De miért is másban keressük a hibát? Erre egyszerű és gyors választ lehet adni: Mert könnyebb. Nem óhajtunk tevőlegesen részt venni a saját életünkben, mert az fárasztó. Nézzünk magunkba. Mi mit teszünk a saját környezetünkért? Ismerjük a szomszédainkat? Eszünkbe jutott már az valaha, hogy beszélgessünk velük az utcánk, falunk, kerületünk embereiről, eseményeiről? Gondolkoztunk már azon, hogyan tudjuk egymást segíteni, ezzel olyan közösséget formálni, ahol nem lehet autót, libát, vagy virágot de még egy táskát sem ellopni? Tudnak róla, ha betegek vagyunk, ha nem vagyunk otthon, ha gyerekünket baj éri? Figyelünk a többiekre, mert tisztában vagyunk azzal, hogy akkor ránk is odafigyelnek? Idősek vagyunk és jólesik, ha bevásárolnak nekünk, vagy csak ellapátolják a havat az ajtónk elől? Középkorúak vagyunk, egész nap dolgozunk, ezért fél szemmel követik csíntalan gyermekünket, vagy lakásunk épségét? Fiatalok vagyunk és támogatják lelkesedésünket, elmondják tapasztalataikat, latba vetik ismeretségüket érdekünkben? Mit akarunk a rendszertől, ha csak abban hiszünk, ami megszámlálható? Számtalan kérdést lehet feltenni, de a lényeg a jelenlegi mérték, hogy kinek van több pénze, mert az többet tud rajta megvenni. Azt sem tudjuk, hogy milyen érzés, amikor az emberre odafigyelnek, tisztelik őt, mint embert, és becsülik belső értékeit. Nem a fennálló rendszert kell megváltoztatni, hanem saját magunkat és akkor a hazug, képmutató, önző emberek maguktól eltűnnek.
Képesek vagyunk arra, hogy megváltozzunk? Egyáltalán kell az nekünk? Ahhoz először tisztázni kell, hogy mit akarunk.
A jelenlegi rendszer, eltekintve kisebb hibáitól, jól felépített. Előfordulnak szélsőségek, amikor kimondottan a kárunkra tevékenykednek vezetőink, de túlnyomórészt elmondhatjuk, hogy van mit ennünk, van hol laknunk, és az évek folyamán ha lassan is, de növekszik a bankszámlánk. Hisz ez számít nem&? Sokkal könnyebb úgy élni, ha a döntés felelősségét másra bízzuk és hagyjuk, hogy tereljenek minket. Jó eséllyel kikövezett úton vezetnek minket, lesz mindig táplálék, megóvnak a ragadozóktól, csak arra kell vigyáznunk, hogy nem menjünk ki a nyáj szélére, mert akkor bajba kerülünk. Ne térjünk le a kijelölt útról, mert akkor megjárjuk. Jó esetben az őrző védő ölebek kicsit belénk marnak, amitől gyorsan visszatolakszunk középre. Rossz esetben leesünk a szakadékba (értsd: APEH, banki fizetésképtelenség, árverezés, gumibot, fogda és állásvesztés stb). A kockázat benne van, hogy az egész birkanyáj a szakadék felé van terelve, mert közben kiderült, hogy másnak kell a legelő. De a remény utoljára hal meg, igaz&? Cserébe lemondunk pár apróságról , hogy valóban dönthessünk arról, hogy mi legyen a fontossági sorrend életünkben. Pénz vagy erkölcsi megbecsülés. Mosolygós, előre köszönő szomszédok, vagy jobb kocsi. Gondoskodó, figyelmes emberek, vagy minden nyáron tengerpart. Hogy le kell-e valamelyikről a másikért véglegesen mondani? Nem! De tudnunk kell, melyik van előrébb, melyik az, amelyik adott helyzetben előnyt élvez.
Vagy inkább vegyük a kezünkbe a sorsunkat? Megéri az nekünk? Onnantól kezdve magunknak kell meghoznunk az életünkkel kapcsolatos döntéseket. Meg kell ismernünk a körülöttünk élő embereket, tisztelnünk, segítenünk kell őket. Lehetünk irigyek rájuk, de soha nem árthatunk nekik. Ha a szomszéd kertje zöldebb, akkor nem gyomot dobálunk át hozzá, hanem kétszeres erőfeszítéssel szebbé varázsoljuk a sajátunkat. Sőt! Ha látjuk, hogy a másik a szebbítésen dolgozik, akkor segítünk neki, mert a két kert együtt sokkal jobb és együtt lehetünk büszkék a környezetünkre. Rendszeresen beszélgetnünk kell egymással és meg kell találnunk azt, aki méltóképpen képviselhet minket. Akinek a szíve értünk dobog, ha kell, harcosan kiáll értünk. Megbízunk benne, és Ő ezért az erkölcsi megbecsülésért cserébe élete értelmének tekinti feladatát. Mi gondoskodunk róla, Ő az életét kínálja fel nekünk. Mindannyian úgy élünk, hogy annak végén, abban az utolsó percben, amikor lepereg szemünk előtt létünk minden fontosabb állomása, akkor elmondhatjuk, hogy volt értelme szenvedésünknek, mi is hozzájárultunk a következő generációkhoz. Vagy ez nem is számít, hisz egyszer élünk?
Mit is akarunk?
Át kell gondolnunk, hogy melyik utat választjuk. A kényelmes, gondolkodás nélküli birka életmódot, vagy a szenvedőset, de létünknek értelmet adó járatlant. Jól fontoljuk meg, mert boldogok a lelki szegények . Ha letérünk a kijelölt útról, akkor sokat kell szenvednünk, hogy felépítsük saját magunkat és azon keresztül minden embertársunk életét. Az időseknek le kell mondaniuk arról, hogy elsősorban maguknak kaparjanak és lássanak mást, mint az alamizsnaként biztosított nyugdíjukat. A középkorúaknak kockáztatniuk kell, sőt le kell mondaniuk arról, amit az elmúlt 10-20 (netán 30) évben összegyűjtögettek. A fiataloknak pedig mindkét idősebb generációért harcolniuk kell. Félreértés ne essék, ez nem kommunizmus! A normális, másnak nem ártó egyéni törekvés, a tisztességes haszon, az egészséges emberi irigység, és tenni akarás az mind szükséges. Különbözőek vagyunk, így mindig is lesznek anyagi, helyzeti, állapoti eltérések közöttünk. De ha a másiknak nem ártunk, akkor saját tudásunk, amivel érvényesülünk, ami lehet szellemi, vagy fizikai egyaránt, az közvetve az egész közösséget előrejuttatja.
A rögös út feltételezi, hogy mindenkinek áldozatot kell hoznia a másikért! Az időseknek tanítaniuk kell a fiatalokat, át kell adni minden tudásukat, tapasztalatukat. A középkorúaknak az addig megszerzett tudást meg kell osztaniuk a többiekkel, míg a fiataloknak tanulniuk (és tanulniuk és tanulniuk &!) kell, és szívükben lángolnia kell a hazaszeretetnek. Ez nagyon nehéz, mert ha mindenki magába néz, akkor őrültségnek tartja az önfeláldozást. Rendben! De akkor ne lázadozzunk, ha pár vezetőnk a saját zsebére dolgozik, vagy szépen beszél és csúnyán cselekszik. Akkor viseljük el az időszakonként esedékes birkanyírást, amikor egy ideig fázni fogunk, de reménykedünk benne, hogy amikorra újra megnövesztjük a védelmünket még nem lesz késő. És persze a szándékosan a vesztünkbe terelő pásztorok ugye nem léteznek!
Összefoglalva
Akinek élete abból áll, hogy ledolgozza a napi nyolc óráját, majd hazamegy és minden este csak a tévét nézi bezárkózva, az ne várjon semmit se magától, se másoktól. Leélheti szürkén az életét, feltéve, hogy Ő nem lesz valamikor egy elhanyagolható vesztesége a rendszernek (pl. leépítik munkahelyét gazdasági indokból, túl magasra emelik a bank kölcsönt, vagy a gázt, elveszik földjét stb). És halála előtti pillanatokban az utolsó erőtlen sóhaj kíséretében kimondhatja életének összegzését: Elk*tam.
Aki lázad az egyik érdekszövetség politikája ellen, és szűk látókörével csak a másikat követi, az álljon be imádott pártjának seregébe. Ha jól csóvál, talán hullik neki annyi alamizsna, hogy fenntarthatja hitét és nem kell maradandót csalódnia. Ő legalább hisz valamiben, így van reménye arra, hogy nem fogja életét értelmetlennek gondolni. De nincs joga ahhoz, hogy az ugyanolyan embereket, mint Ő, akik csak annyiban különböznek tőle, hogy a másik oldal bódította el őket, megvesse, eltapossa, megveresse. Ez mindkét táborra áll!!!
Végül azok, akik azon elhanyagolható kisebbséghez tartoznak, kik szenvednek attól, hogy látják milyen könnyű embereket birkának nézni és gúnyosan mosolyogva a szakadékba terelni, ne veszítsék hitüket. Lehet, hogy halálukig nem is történik meg nemzetük ébredése, nem lesz egy jó nagy megrázkódtatás, amikor megvezetett embertársaik kicsiny létüket féltve rádöbbennek, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak, mint az önző kaparás és könyöklés. Lehet, hogy végig kesergik a sok hazudozást, rablást, kifosztást, esetleg teljes országuk kiárulását és saját népük szolgasorba juttatását, de hinni kell abban, hogy ha ezerévnyi szenvedést kibírt ez a nemzet, akkor még kitart addig, amíg az általuk elültetett magok kihajtanak. Adják tovább gondolataikat utódaiknak, mert mást az esetleges imádkozáson kívül nem tudnak tenni. És ne meneküljenek el, mert hazát máshol nem találnak. Arra viszont ne számítsanak, hogy követni fogja őket a nép, mert jelenleg a többség nem akar gondolkozni. Sajnos hiába próbálkoznak nemes dolgokkal, mint például Alkotmányozó Nemzetgyűlés, mert a többség azt sem tudja mi fán terem és nem is szándékozik azt behatóbban tanulmányozni. A nemzet túlnyomó része jelenleg nem akar gyűlni, megelégedik azzal, ha ikszelhet. Így a hazafiak maroknyi tábora (hisz 100.000 ember is csak alig több, mint 1%) hiába fogad el követendő, lehet, hogy kötelező érvényű dolgokat, a mai érdekcsoportok egyaránt figyelembe sem veszik, és ha kell, közösen söprik le (vagy takarják el) pár gumibot, vagy gyertyás vonulósdi kíséretében.
Zárszóként gondolkodjunk el azon, hogy az elmúlt időszak egyre erősödő elégedetlensége és az árnyékát már előre vetítő további megszorítások nem okozhatják-e az utolsó cseppet a társadalom poharában? Nem fordulhat elő, hogy azok, akik eddig vakon hittek pártjuk jó szellemében, és betonkockájuk négy falát bevehetetlen váruknak gondolták, hőn szeretett tévéjüket maguk előtt lóbálva valami, jelenleg számukra is elképzelhetetlent cselekednének? Mert ha józan paraszti ésszel beleszagolunk a levegőbe, túltekintve a tévék megszűrt információin, valami lassan, de kitartóan közeledik, és nem vagyunk felkészülve egy akár sok ártatlan áldozatot is követelő viharra. Nem mindegy, hogy a szétszakított társadalomban egy esetleges összecsapást szenvedő, tehetetlen alanyként, valamelyik oldalon fogcsikorgatva harcoló és lehet, hogy gyilkoló pitbull -ként, vagy az őrültséget időben felismerő és azon felülemelkedni tudó öntudatos emberként élünk át. Mert, hogy egy ilyen esemény senkit nem fog elkerülni, még ha megszokottan, popcornt rágcsikálva otthon fogja bambulni a televíziót, az biztos. És hogy mi lenne a kimenetele? Hogy végre felébred a magyar, vagy száz év múlva úgy fognak tekinteni pár, valami furcsa nyelven gügyögő utódra, mint egy érdekességre a National Geographic 3D csatornán? Úgy gondolom a mi sorsunk az lesz, hogy ezt meglássuk.
Uborka
HunHír.Hu
Vadmagyar valóság, avagy birkanyájnak nem kell öntudat
Tizenhat évvel ezelőtt új útra léptünk, aminek az egyik legnagyobb kérdése az volt, hogy a gondoskodó állam bácsi helyett, aki szigorúan kijelölte addig lépéseinket, tudunk-e magunk is járni. Sokan másként értékeljük a rendszerváltást, van, aki valóban úgy éli meg azóta is, mint a rég óhajtott szabadságot, van, aki csupán finomhangolásról beszél, és van olyan, aki gengszterváltást kiált.
Akinek előnyökkel járt (itt nem csak anyagiakra, hanem például a fekete listák megszűnésére is lehet gondolni), vagy legalább megtarthatta addigi életmódjukat és például nem vesztette el állását, vagy nyelte el a banki kamatok hulláma, az inkább támogatója a jelenlegi magyar demokráciának. Aki valamilyen indokból kisiklásnak, vagy eleve rossz iránynak tekinti a jelenkori helyzetet, lehet akár, anyagilag elégedetlen, erkölcsileg csalódott, kívülről befolyásolt, vagy belülről kiábrándult is. Saját szemszögből nézve, hogy kikből alakulhat ki a másik tábor ? Ahhoz először tisztázni kellene, hogy mi mit gondolunk azokról, akiket, mint jól értesült, az igazság birtokában lévő, öntudatos állampolgárok egyszerűen NEM ÉRTÜNK!
Próbáljunk meg elszakadni a most már szinte minden percünket kitöltő, minden gondolatunkat megfertőző, a médiából folyamatosan hömpölygő napi politikától. Felül tudunk emelkedni saját korlátainkon, és megpróbálni a számunkra oly ÉRTHETETLEN személyeket is embernek tekinteni, hogy hát azok is valamiért lettek OLYANOK? Önző szempont alapján bevallani, hogy hát az állandó harc nem csak őket, hanem minket is gyengít?
Kapkodva fejünket a mindenhonnan érkező hír bombák elől, el kell ismernünk, hogy demokrácia alatt manapság sok mindent lehet érteni, és nagyon különbözőek vagyunk mi emberek. Az alapoktól indulva elmondhatjuk, hogy mindenkinek van szavazati joga, négyévente leteheti a voksát, tekintet nélkül arra, hogy mennyire ismeri az X után szereplő embert, vagy érdekcsoportosulást. Vannak emberek, akik lelkiismeretesen mögé néznek a dolgoknak, nem elégednek meg a szépen csengő, hangzatos mondatokkal, a különböző médiák által tálalt frappáns beszólásokkal , vagy akár az ingyen osztogatott élelmiszer csomagokkal. Józan objektivitással tekintenek az egymásra mutogató, sárdobáló, egyazon tényt bámulatos ügyességgel különböző módon magyarázó képviselőinkre. Mi is közéjük tartozunk? Mert sajnos, ezen emberek elhanyagolható kisebbségben vannak. A többség nem kíván foglalkozni ilyen kérdésekkel, megelégedik azzal, amit az orra elé raknak.
Mi is lehet akkor a mai értelmezése hazánk demokráciájának? Aki szebben tud beszélni, az épp népszerű témákat tudja ecsetelni, és több pénzt tud mondanivalójához begyűjteni, azt hallhatjuk többet. Akit többet hallunk, azt követjük, mint a szembekötősdi gyerekjátékban. Ezek a szépen beszélő hölgyek és urak, pedig tisztában vannak azzal, hogy olyanokat szabad csak mondaniuk, ami megfelel a pénzforrásoknak. Továbbá tudatában vannak, hogy az a legegyszerűbb érvényesülés módja, ha azt mondjuk valamire, hogy NEM. Onnantól az emberek jobban figyelnek rájuk, mert a tagadás, az ellentmondás mindig érdekesebb, hisz ezt a gyerekkori tulajdonságot kevés ember tudja felnőtt korára levetkőzni. Minden gondolatuk tagadással kezdődik, vagy valami ellen irányul, és ezt oly szépen teszik, hogy önkéntesen beállunk mögéjük. Néha túl játsszák szerepüket és kivillannak a farkasfogak, de ezt utólag ügyesen megmagyarázzák (például a rosszul illeszkedő műfogsor is a fogorvos hibája, és nem azé, aki túl sokat csattogtatja).
Manapság odáig jutottunk, hogy a parlamentben helyet foglaló érdekcsoportok, két darabra szakították az országot. Elérték, hogy a rájuk szavazó két oldal feloldhatatlanul gyűlölje egymást, és mivel a szélsőséges érzelmek csak együtt eredményezhetnek egyensúlyt, a saját oldalt fenntartások nélkül szeresse. Kialakult a hadseregük hadnagyokkal, politikai komisszárokkal és gyalogosokkal egyaránt. Ha kell, mozgósítják a gyalogságot, akik értékelés nélkül végrehajtják a parancsokat, legyen az utcai gyűlés, ismeretlenre szavazás, vagy csak sűrű bólogatás az egyre növekvő terhekre, amíg le nem foszlik róluk a nadrág.
Sokunknak elege van a demokráciának csúfolt paraszt vakításból, vagy a másik oldal egyre jobban fárasztó akadékoskodásából, esetleg hatalom mániájából, de valójában nem is tudjuk, hogy mit akarunk. Sokan vannak, akik hangot is adnak az elégedetlenségüknek, szélsőséges esetben nem állnak meg a baráti körben való fejcsóválásnál, hanem kimennek az utcára, és fennhangon követelik a változásokat. Ez így van most is, de így volt négy és nyolc éve is. Valaki mindig elégedetlen és változásokat akar. De milyen változásokat&? Szeretnének kicsit hamarabb ikszelni, mint négy évente? Úgy gondolják, hogy az éppen uralmon lévő érdekcsoport helyett egy másikat kérnek? Abban hisznek, hogy a sárga helyett piros, vagy a piros helyett sárga segít rajtuk? Valahogyan mindig csalódniuk kell, hisz amíg olyan csoportok érdekeit kiszolgáló emberek képviselik őket, akik előbbre levőnek tartják saját pártjuk szempontjait, mint azokét, akik Őket megválasztották, addig nincs esélyük.
Létezünk, de mégsem élünk…
De miért is másban keressük a hibát? Erre egyszerű és gyors választ lehet adni: Mert könnyebb. Nem óhajtunk tevőlegesen részt venni a saját életünkben, mert az fárasztó. Nézzünk magunkba. Mi mit teszünk a saját környezetünkért? Ismerjük a szomszédainkat? Eszünkbe jutott már az valaha, hogy beszélgessünk velük az utcánk, falunk, kerületünk embereiről, eseményeiről? Gondolkoztunk már azon, hogyan tudjuk egymást segíteni, ezzel olyan közösséget formálni, ahol nem lehet autót, libát, vagy virágot de még egy táskát sem ellopni? Tudnak róla, ha betegek vagyunk, ha nem vagyunk otthon, ha gyerekünket baj éri? Figyelünk a többiekre, mert tisztában vagyunk azzal, hogy akkor ránk is odafigyelnek? Idősek vagyunk és jólesik, ha bevásárolnak nekünk, vagy csak ellapátolják a havat az ajtónk elől? Középkorúak vagyunk, egész nap dolgozunk, ezért fél szemmel követik csíntalan gyermekünket, vagy lakásunk épségét? Fiatalok vagyunk és támogatják lelkesedésünket, elmondják tapasztalataikat, latba vetik ismeretségüket érdekünkben? Mit akarunk a rendszertől, ha csak abban hiszünk, ami megszámlálható? Számtalan kérdést lehet feltenni, de a lényeg a jelenlegi mérték, hogy kinek van több pénze, mert az többet tud rajta megvenni. Azt sem tudjuk, hogy milyen érzés, amikor az emberre odafigyelnek, tisztelik őt, mint embert, és becsülik belső értékeit. Nem a fennálló rendszert kell megváltoztatni, hanem saját magunkat és akkor a hazug, képmutató, önző emberek maguktól eltűnnek.
Képesek vagyunk arra, hogy megváltozzunk? Egyáltalán kell az nekünk? Ahhoz először tisztázni kell, hogy mit akarunk.
A jelenlegi rendszer, eltekintve kisebb hibáitól, jól felépített. Előfordulnak szélsőségek, amikor kimondottan a kárunkra tevékenykednek vezetőink, de túlnyomórészt elmondhatjuk, hogy van mit ennünk, van hol laknunk, és az évek folyamán ha lassan is, de növekszik a bankszámlánk. Hisz ez számít nem&? Sokkal könnyebb úgy élni, ha a döntés felelősségét másra bízzuk és hagyjuk, hogy tereljenek minket. Jó eséllyel kikövezett úton vezetnek minket, lesz mindig táplálék, megóvnak a ragadozóktól, csak arra kell vigyáznunk, hogy nem menjünk ki a nyáj szélére, mert akkor bajba kerülünk. Ne térjünk le a kijelölt útról, mert akkor megjárjuk. Jó esetben az őrző védő ölebek kicsit belénk marnak, amitől gyorsan visszatolakszunk középre. Rossz esetben leesünk a szakadékba (értsd: APEH, banki fizetésképtelenség, árverezés, gumibot, fogda és állásvesztés stb). A kockázat benne van, hogy az egész birkanyáj a szakadék felé van terelve, mert közben kiderült, hogy másnak kell a legelő. De a remény utoljára hal meg, igaz&? Cserébe lemondunk pár apróságról , hogy valóban dönthessünk arról, hogy mi legyen a fontossági sorrend életünkben. Pénz vagy erkölcsi megbecsülés. Mosolygós, előre köszönő szomszédok, vagy jobb kocsi. Gondoskodó, figyelmes emberek, vagy minden nyáron tengerpart. Hogy le kell-e valamelyikről a másikért véglegesen mondani? Nem! De tudnunk kell, melyik van előrébb, melyik az, amelyik adott helyzetben előnyt élvez.
Vagy inkább vegyük a kezünkbe a sorsunkat? Megéri az nekünk? Onnantól kezdve magunknak kell meghoznunk az életünkkel kapcsolatos döntéseket. Meg kell ismernünk a körülöttünk élő embereket, tisztelnünk, segítenünk kell őket. Lehetünk irigyek rájuk, de soha nem árthatunk nekik. Ha a szomszéd kertje zöldebb, akkor nem gyomot dobálunk át hozzá, hanem kétszeres erőfeszítéssel szebbé varázsoljuk a sajátunkat. Sőt! Ha látjuk, hogy a másik a szebbítésen dolgozik, akkor segítünk neki, mert a két kert együtt sokkal jobb és együtt lehetünk büszkék a környezetünkre. Rendszeresen beszélgetnünk kell egymással és meg kell találnunk azt, aki méltóképpen képviselhet minket. Akinek a szíve értünk dobog, ha kell, harcosan kiáll értünk. Megbízunk benne, és Ő ezért az erkölcsi megbecsülésért cserébe élete értelmének tekinti feladatát. Mi gondoskodunk róla, Ő az életét kínálja fel nekünk. Mindannyian úgy élünk, hogy annak végén, abban az utolsó percben, amikor lepereg szemünk előtt létünk minden fontosabb állomása, akkor elmondhatjuk, hogy volt értelme szenvedésünknek, mi is hozzájárultunk a következő generációkhoz. Vagy ez nem is számít, hisz egyszer élünk?
Mit is akarunk?
Át kell gondolnunk, hogy melyik utat választjuk. A kényelmes, gondolkodás nélküli birka életmódot, vagy a szenvedőset, de létünknek értelmet adó járatlant. Jól fontoljuk meg, mert boldogok a lelki szegények . Ha letérünk a kijelölt útról, akkor sokat kell szenvednünk, hogy felépítsük saját magunkat és azon keresztül minden embertársunk életét. Az időseknek le kell mondaniuk arról, hogy elsősorban maguknak kaparjanak és lássanak mást, mint az alamizsnaként biztosított nyugdíjukat. A középkorúaknak kockáztatniuk kell, sőt le kell mondaniuk arról, amit az elmúlt 10-20 (netán 30) évben összegyűjtögettek. A fiataloknak pedig mindkét idősebb generációért harcolniuk kell. Félreértés ne essék, ez nem kommunizmus! A normális, másnak nem ártó egyéni törekvés, a tisztességes haszon, az egészséges emberi irigység, és tenni akarás az mind szükséges. Különbözőek vagyunk, így mindig is lesznek anyagi, helyzeti, állapoti eltérések közöttünk. De ha a másiknak nem ártunk, akkor saját tudásunk, amivel érvényesülünk, ami lehet szellemi, vagy fizikai egyaránt, az közvetve az egész közösséget előrejuttatja.
A rögös út feltételezi, hogy mindenkinek áldozatot kell hoznia a másikért! Az időseknek tanítaniuk kell a fiatalokat, át kell adni minden tudásukat, tapasztalatukat. A középkorúaknak az addig megszerzett tudást meg kell osztaniuk a többiekkel, míg a fiataloknak tanulniuk (és tanulniuk és tanulniuk &!) kell, és szívükben lángolnia kell a hazaszeretetnek. Ez nagyon nehéz, mert ha mindenki magába néz, akkor őrültségnek tartja az önfeláldozást. Rendben! De akkor ne lázadozzunk, ha pár vezetőnk a saját zsebére dolgozik, vagy szépen beszél és csúnyán cselekszik. Akkor viseljük el az időszakonként esedékes birkanyírást, amikor egy ideig fázni fogunk, de reménykedünk benne, hogy amikorra újra megnövesztjük a védelmünket még nem lesz késő. És persze a szándékosan a vesztünkbe terelő pásztorok ugye nem léteznek!
Összefoglalva
Akinek élete abból áll, hogy ledolgozza a napi nyolc óráját, majd hazamegy és minden este csak a tévét nézi bezárkózva, az ne várjon semmit se magától, se másoktól. Leélheti szürkén az életét, feltéve, hogy Ő nem lesz valamikor egy elhanyagolható vesztesége a rendszernek (pl. leépítik munkahelyét gazdasági indokból, túl magasra emelik a bank kölcsönt, vagy a gázt, elveszik földjét stb). És halála előtti pillanatokban az utolsó erőtlen sóhaj kíséretében kimondhatja életének összegzését: Elk*tam.
Aki lázad az egyik érdekszövetség politikája ellen, és szűk látókörével csak a másikat követi, az álljon be imádott pártjának seregébe. Ha jól csóvál, talán hullik neki annyi alamizsna, hogy fenntarthatja hitét és nem kell maradandót csalódnia. Ő legalább hisz valamiben, így van reménye arra, hogy nem fogja életét értelmetlennek gondolni. De nincs joga ahhoz, hogy az ugyanolyan embereket, mint Ő, akik csak annyiban különböznek tőle, hogy a másik oldal bódította el őket, megvesse, eltapossa, megveresse. Ez mindkét táborra áll!!!
Végül azok, akik azon elhanyagolható kisebbséghez tartoznak, kik szenvednek attól, hogy látják milyen könnyű embereket birkának nézni és gúnyosan mosolyogva a szakadékba terelni, ne veszítsék hitüket. Lehet, hogy halálukig nem is történik meg nemzetük ébredése, nem lesz egy jó nagy megrázkódtatás, amikor megvezetett embertársaik kicsiny létüket féltve rádöbbennek, hogy sokkal fontosabb dolgok is vannak, mint az önző kaparás és könyöklés. Lehet, hogy végig kesergik a sok hazudozást, rablást, kifosztást, esetleg teljes országuk kiárulását és saját népük szolgasorba juttatását, de hinni kell abban, hogy ha ezerévnyi szenvedést kibírt ez a nemzet, akkor még kitart addig, amíg az általuk elültetett magok kihajtanak. Adják tovább gondolataikat utódaiknak, mert mást az esetleges imádkozáson kívül nem tudnak tenni. És ne meneküljenek el, mert hazát máshol nem találnak. Arra viszont ne számítsanak, hogy követni fogja őket a nép, mert jelenleg a többség nem akar gondolkozni. Sajnos hiába próbálkoznak nemes dolgokkal, mint például Alkotmányozó Nemzetgyűlés, mert a többség azt sem tudja mi fán terem és nem is szándékozik azt behatóbban tanulmányozni. A nemzet túlnyomó része jelenleg nem akar gyűlni, megelégedik azzal, ha ikszelhet. Így a hazafiak maroknyi tábora (hisz 100.000 ember is csak alig több, mint 1%) hiába fogad el követendő, lehet, hogy kötelező érvényű dolgokat, a mai érdekcsoportok egyaránt figyelembe sem veszik, és ha kell, közösen söprik le (vagy takarják el) pár gumibot, vagy gyertyás vonulósdi kíséretében.
Zárszóként gondolkodjunk el azon, hogy az elmúlt időszak egyre erősödő elégedetlensége és az árnyékát már előre vetítő további megszorítások nem okozhatják-e az utolsó cseppet a társadalom poharában? Nem fordulhat elő, hogy azok, akik eddig vakon hittek pártjuk jó szellemében, és betonkockájuk négy falát bevehetetlen váruknak gondolták, hőn szeretett tévéjüket maguk előtt lóbálva valami, jelenleg számukra is elképzelhetetlent cselekednének? Mert ha józan paraszti ésszel beleszagolunk a levegőbe, túltekintve a tévék megszűrt információin, valami lassan, de kitartóan közeledik, és nem vagyunk felkészülve egy akár sok ártatlan áldozatot is követelő viharra. Nem mindegy, hogy a szétszakított társadalomban egy esetleges összecsapást szenvedő, tehetetlen alanyként, valamelyik oldalon fogcsikorgatva harcoló és lehet, hogy gyilkoló pitbull -ként, vagy az őrültséget időben felismerő és azon felülemelkedni tudó öntudatos emberként élünk át. Mert, hogy egy ilyen esemény senkit nem fog elkerülni, még ha megszokottan, popcornt rágcsikálva otthon fogja bambulni a televíziót, az biztos. És hogy mi lenne a kimenetele? Hogy végre felébred a magyar, vagy száz év múlva úgy fognak tekinteni pár, valami furcsa nyelven gügyögő utódra, mint egy érdekességre a National Geographic 3D csatornán? Úgy gondolom a mi sorsunk az lesz, hogy ezt meglássuk.
Uborka
HunHír.Hu