Nem is gondoltam volna, milyen rövid az út egy jól irányzott ökölcsapástól a rendőrségbe vetett hit megingásáig. Nálam ez mintegy húsz percet vett igénybe… Bennem megvolt a bizalom. A mai napig is fájó, s még rosszul látó szemem emlékeztet arra, hogy ez egy időre most elszállt..

A nem éppen jól szituált, italtól bódultnak látszó férfi engem félretolva igyekezett be azon a reggelen a társasházunk szemeteskuka-tárolójába. Mielőtt elindultam volna a munkába, éppen a szemetet dobtam ki kulcsra zárható, lépcsőházon kívüli társasházi tárolónkba. Mondhattam én, hogy mégsem a szeméttárolónkba kellene bevackolnia, ő se szó, se beszéd, húzta be maga után az ajtót.

Egyfajta patthelyzet alakult ki: én kívülről húztam az ajtó kilincsét, ő belülről. Ekkor jött, amire nem számítottam: váratlanul egy hatalmasat csapott az arcomba. Az erős ütés a bal szememet találta el. Fájt, csillagokat láttam, az orrom vére is elindult. Elengedtem a kilincset, így a fickó behúzta magára az ajtót. Ösztönösen az agresszív emberre zártam az ajtót. Zavarban voltam, elindultam a tíz percre lévő munkahelyemre, de útközben már tudtam, hívnom kell a rendőrséget. Mi lesz, ha megvadul a fazon, és mindent szétver odabent? Vagy ha valaki kinyitja az ajtót, és arra támad rá?

Hívtam is a rendőrségi ügyeletet a munkahelyemről. No ekkor kaptam a második jobbegyenest… Kértem, ki kellene küldeni egy járőrt, mert egy agresszív ember megütött, és bezártam a tárolóba. Az ügyeletes hölgy azonban szinte kioktatva mondta: hogy tehettem ilyet, hiszen ezzel a személyi szabadságában korlátozom ezt az embert! Fel sem merült, hogy jómagam megsérültem-e, miért is támadt rám ez a személy, egy kis együttérzés sem sugárzott a hangjából. Majdnem kiejtettem a kezemből a telefont meglepetésemben! Mondtam, indulok vissza, és kiengedem, bár igen agresszív. Tíz perc alatt odaérek, tettem hozzá, mire jött a szinte felháborodott kérdés-megállapítás: Még tíz percig be lesz zárva ez az ember? Nem hittem a fülemnek: nagy volt az aggodalom — nem értem, hanem a támadómért.

Amint visszaértem, nem nyitottam még ki a tároló ajtaját. Úgy érzékeltem, emberünk nem aggódik azért, hogy korlátozva van személyi szabadságában. Tartottam tőle, hogy újra rám támad, ha ott állok vele szemben. Gondoltam, úgyis jön mindjárt a járőr… Sajgott a szemem, a lelkem háborgott, ott ácsorogtam a hidegben. Ám nem jött járőr. Húsz perc múlva értem el a teljes feladás határára: csendben kinyitottam a zárat, és arrébb léptem, várva, vagy a rendőrjárőr, vagy a férfi jön… Utóbbi sétált ki komótosan a szeméttárolónkból. Nem tűnt feldúltnak, de a következő pillanatban már megint ütött. Hátrahajoltam, rákiáltottam (Normális maga? Mit verekszik?), és tudva, hogy bár szégyen a futás, de hasznos, bizony elfutottam…

Még mindig azon gondolkodom, mit is kellett volna tennem, ha nem a rendőrség segítségét kérni. Talán az ismerősökből verőbrigádot szervezni? Vagy miután kiengedtem, ott kellett volna még állnom, bokszpárbajt vívni vele, míg végre jön a járőr (akik így „kulcsra készen” kaphatták volna meg a támadómat)? S mi történt volna, ha ez az agresszív férfi nem velem találkozik, hanem egy még védtelenebb nővel vagy gyerekkel? Belegondolni sem jó… S vajon kinek szól a szlogen: Szolgálunk és védünk? Annak, akire rátámadtak, vagy a támadónak, s egy kis időre zárt helyre került? Nagyon szép az „emberi jogok” iránti aggodalom, de az áldozat érdekét ki védi? Miért is fizetik az én adómból is a rendőrséget?

Nem tettem feljelentést. Ezek után? Minek? Hogy még engem hurcoljanak meg? Folyton azt halljuk: a rendőrségben kell bízni.. .A mai napig is fájó, s még rosszul látó szemem emlékeztet arra, hogy ez egy időre most elszállt…

A rendőrség így ítélte meg a történteket

— Bejelentés érkezett a rendőrség ügyeletére, hogy egy, valószínűleg hajléktalan férfi megütötte a bejelentőt, aki ettől megijedt és bezárta a támadóját egy szeméttárolóba — tájékoztatta lapunkat az ügy előzményeiről Szabó Zita őrnagy, a megyei rendőr-főkapitányság sajtószóvivője.

— Az ügyeletes a helyszínre irányította a járőröket, akik befejezvén az előző helyszínen végzett munkájukat, azonnal a megadott címre mentek. Azonban a helyszínen senkit nem találtak, sem a bejelentőt, sem olyan szemtanúkat, akik meg tudták volna erősíteni a történteket, ezért az esetről rendőri jelentés készült.

Az őrnagy kifejtette a férfi által elmondottakra reagálva, hogy a bejelentéskor az ügyeletes tiszt a tőle elvárható maximális segítséget és széles körű tájékoztatást megadta a bejelentőnek és kérte, menjen vissza a helyszínre, várja meg a rendőrök kiérkezését.

— Magát az esetet vizsgálva — amennyiben úgy történt, ahogy állítja — kijelenthető, hogy a támadó a ház egyik lakójának tiltása ellenére, őt félrelökve behatolt a társasház hulladékgyűjtő tárolójába, és ezzel megvalósította a magánlaksértés vétségét — folytatta Szabó Zita. — Ez magánindítványra üldözendő cselekmény, melyet a tároló tulajdonosa jogosult megtenni, melyre 30 nap áll rendelkezésére. Azzal, hogy a férfi megütötte a bejelentőt, könnyű testi sértés vétségét követte el. Ez szintén magánindítványos eljárás.

A szóvivő egy érdekes helyzetre is kitért. Ugyanis azzal, hogy a sértett bezárta a támadóját, valóban korlátozta őt személyi szabadságában. De jogos védelmi helyzetben tette — hiszen jogosan tarthatott egy újbóli támadástól, amelyre a kísérlet meg is történt, mikor kiengedte a férfit. Ez a veszélyhelyzet, mint büntethetőséget kizáró tényező jelentkezhet a személyes szabadság megsértésének büntette vonatkozásában.
— Elmondható tehát, hogy a védekező férfi nem követett el olyan cselekményt, amely büntetőjogilag szankcionálható lenne — összegezte a történteket Szabó Zita. — A sérelmére elkövetett egy rendbeli könnyű testi sértés vétsége és egy rendbeli könnyű testi sértés kísérlete miatt magánindítvánnyal élhet.

Szoljon.hu

Hunhír.info