Egy hegedűhátú szék a mai otthonoknak is díszére válik, s újabban a budai villákban is fellelhetők a tulipános ládák. Csak azok fogyatkoznak, akik elkészítik a népi tárgyakat. Mezőkövesden még találhatunk egy ősi bútorfestő dinasztiát.

Hajdan a legszegényebb házakban is ott díszlett legalább egy festett láda. Igaz, azoknál a lányoknál, akiket bőséges kelengye nélkül adtak férjhez, kicsit csalt a család: a lakodalmas menetben vitt ládát jól kitömték szalmával, s csak a tetejére tettek néhány szőttest és hímzett terítőt. Mindezeket Kovács Szabolcs népi iparművész meséli, miközben rózsákat pingál egy tükör habospiros színű keretére a recski tájház tornácán. E házat uniós forrásból két-háromszáz éves darabok mintájára, de újonnan készült szekrényekkel, komódokkal rendezték be.

– Hát nem nagyszerű dolog, hogy egy csúnya, szőrös deszkából végül bársonyos tapintású bútor lesz, mondjuk egy hegedűhátú szék? – néz fel a pingálásból Szabolcs. Látványnak sem utolsó, ahogy alkot: erről a Budai Várban megrendezett minapi Mesterségek Ünnepe látogatói is meggyőződhettek. Csoda-e, hogy – bár jó ideig művésztanárként dolgozott – több mint húsz éve úgy döntött, inkább a szívének kedves családi tradíciókat folytatja?

A keze alól kikerülő tárgyak újabban nemcsak a parasztházakba, de a modern lakásokba is „bekéredzkednek”. Még szép, hogy egy népi iparművész a saját lányát sem adta férjhez rózsás láda nélkül… Bár a lánya budai polgári lakásban él, az előszobát és a konyhát matyó stílusban rendezték be. Sőt a fiánál, egy nyolcadik emeleti panelban is megfér egy „öregkék” hálószobabútor.

– Hajdan természetes volt, hogy egy leány megrendelte, milyen ládára vágyik, nem volt mindegy, hogy csörgőrózsákat, tulipánokat vagy épp gránátalmát fessenek-e rá. Akadt olyan, aki megkötötte magát, s kijelentette, inkább vénlány marad, mintsem olyan bútort kapjon, ami nem tetszik neki – tréfálkozik a népi iparművész.

Mezőkövesden 250 éves hagyományt ápolnak a bútorfestők, de mára Kovácsék az egyetlen dinasztia, amely még űzi ezt a mesterséget. Szabolcs már hatéves korában az édesapja asztalosműhelyében segédkezett. Miután elkerült a matyók városából tanulni, ha megérkezett a sürgöny, hogy sietős a munka, ő rögvest elbliccelte az előadásokat, s utazott haza segíteni.

Ha kezébe fogja az ecsetet, rózsák nyílnak a keze alatt. S közben a népmesék ízes nyelvén beszél arról a világról, ahol még életfát pingáltak a szekrény ajtajára, s ahol egy-egy becses darab nemzedékről nemzedékre öröklődött – akárcsak a bútorfestés művészete.

Szabadföld online