Bár az 1920-as évek elejével megkezdődött a világháborút követő európai és hazai konszolidáció, de még egy-két évig megnyilvánultak a forradalmi válságok utórezgései és a nemzeti-állami átrendeződések utolsó konfliktusai. Az előbbiek befejező eseményei az 1923-as németországi és bulgáriai felkelések, az utóbbiaké az 1921-ben és 1922-ben befejeződött lengyel-szovjet és görög-török konfliktusok voltak. Ezért az 1921-es nyugat-magyarországi konfliktus – bár a konszolidáció a megcsonkított országban már megkezdődött – a lezáró eseménysorhoz kapcsolódóan tárgyalható.
Magyarországon 1920-tól megkezdődött a konszolidáció és a nemzetgyűlés 1920 novemberében az antant nyomására törvényerőre emelte a trianoni békeszerződést. A véglegesített határoknak még két bizonytalan szakasza volt, melyek problémája egymással összefüggött: Burgenland-Várvidék, nyugat-magyarországi, valamint a Baja-baranyai kérdés. 1921. július 21-én a francia külügyminisztériumban letétbe helyezték a trianoni béke ratifikációs okiratát. Ez azt jelentette, hogy meg kellett kezdeni a békeszerződés határozványainak végrehajtását. Ennek értelmében Jugoszláviának ki kellett üríteni az általa megszállt Baja-baranyai területeket, Magyarországnak pedig Ausztriának átadnia Nyugat-Magyarország odaítélt részeit. A magyar kormány Baranya jugoszláv kiürítésének késésére hivatkozva – ahol egyes baloldali csoportok kísérletet tettek a Jugoszlávia védnöksége alatti “Pécs-Baja-baranyai Szerb-Magyar Köztársaság” kikiáltására – vonakodott csapatait kivonni az Ausztriának ítélt területekről. Ausztria egyébként csak 1921-ben szándékozott érvényesíteni igényeit a magyar területekre, háttérben a csehszlovák külpolitika olyan terve lehetett, mely a nyugat-dunántúli csehszlovák-jugoszláv korridor elgondolás meghiúsulása után a tervezett észak-déli vasúti összeköttetést előnyösebbnek látta osztrák, mint magyar területen.
Az antanthatalmak 1921. augusztus 1-jén – ismételt osztrák kérésre – felszólították Magyarországot, hogy vonja ki karhatalmi alakulatait, közigazgatását az Ausztriának ítélt területekről. A magyar kormány augusztus második felére eleget tett a felszólításnak – Sopron és környéke kivételével -, hivatkozva arra, hogy az ekkor megkezdődött baranyai jugoszláv kivonulás sem fejeződött be teljesen.
Szinte a reguláris egységek kivonulásával egyidejűleg megjelentek az Ausztriának ítélt területen Héjjas Iván és Prónay Pál szabadcsapatai. Őket összetartotta a kommün, majd az Alföldön is rabló, erőszakoskodó román királyi hadsereggel szembeni föllépés. A Héjjas-különítmény már korábban is akciókat hajtott végre Ausztriában. 1920. június 20-án éjszaka 117 fővel meglepetésszerűen rajtaütöttek az éppen Szibériából hazatérő hadifoglyokat ünneplő Fürstenfeld községen, elfoglalták a csendőrséget, rendőrséget, laktanyát és az országosan is jelentős fegyverdepóból négy teherautónyi fegyvert szállítottak Magyarországra. A vérontás nélkül végrehajtott akció végén a résztvevők “elhintették”, hogy ők az osztrák szociáldemokrata kormánnyal rokonszenvező magyar kommunisták, fegyverszerzésük a hazai forradalmi mozgalmakat szolgálja.
Igazságtalanok azok a vélemények, melyek szerint a Nyugat-Magyarországra érkező MOVE, Területvédő Liga, vagy más nemzeti szervezetek tagjai féktelen magatartást tanúsítottak volna. A híres író, vitéz Somogyváry Gyula szerint inkább a kuruc virtusra emlékeztető magatartás, hangulat volt rájuk jellemző.
A Sopron székhelyű Szövetséges Katonai Bizottság közhírré tette, hogy rendelkezései augusztus 23. 0.00 órától szeptember 5. 24.00 óráig kötelező érvényűek a lakosságra, valamint az összes katonai és polgári hatóságra az elcsatolandó területen. A terület felségjogát az antantszervek augusztus 29. 16.00 órától átadták Ausztriának. Miközben Benes imperialista sajtója újabb területszerzésre buzdította Ausztriát, az osztrák csendőrség, hadsereg, Volkswehr megkezdték a területre történő bevonulást. Nem számítottak azonban arra, hogy 27-én este 11 óra körül megjelent Sopronban 120 – jelentős részben kecskemétiekből álló emberével – Héjjas Iván, Gévay-Wolf Lajos Sopron vármegye alispánja támogatásával. Másnap délelőtt 11 óra körül a három csoportra oszlott felkelővel (a balszárny parancsnoka: Francia-Kiss Mihály, közép: Maderspach Viktor, jobbszárny: Kaszala Károly, a híres repülő) támadást indítottak Ágfalva és Kismarton irányába.
A sikeres előrenyomulás eredményeképpen a balszárny elfoglalta Ágfalva állomását, viszont a közép lemaradása miatt az előőrsöt majdnem bekerítették, erre Héjjas Maderspachot a kecskeméti Várkonyi Sándorra váltotta fel. (Maderspachot késése ellenére kiemelkedő szabadcsapatvezérnek tekinthetjük, 1916. augusztus-november között Dél-Hunyadban majd Havasalföldön rendkívül sikeresen tevékenykedett Falkenhayn német hadseregparancsnok megbízásából.) A bekerítéssel fenyegetett felderítő előőrs visszarendelésére vonatkozó parancs továbbításakor esett el az első felkelő, a kecskeméti Baracsi László. A közép- és a jobbszárny összhangja helyreállítását követő lendületes támadás visszaszorította az osztrákokat, sőt Kaszaláék fogságába került Dawy, az amnektálandó terület osztrák kormánybiztosa. Az ágfalvai csata rendkívül jelentős volt abból a szempontból, hogy megakadályozta Sopron és környéke megszállását, alapot jelentett a további ellenálláshoz és diplomáciai lépésekhez.
Az 1918. előtti magyar-osztrák határt nemcsak Sopron irányába, hanem több más ponton is átlépték az osztrák egységek, hogy megkezdjék a nekik ítélt terület birtokbavételét. Augusztus 29-én a Vas megye nyugati peremén lévő Alhónál a Héjjas Tibor vezette felkelőegység három századnyi Volkswehr egységet űzött vissza a Lapincs hídján túlra. Ugyanaznap a Sinnersdorfból érkező Volkswehr egységeket Pinkafőnél űzte vissza a felkelők egyik alakulata. Itt haltak hősi halált a kecskeméti Szabó szakaszvezető és Papp tizedes. Augusztus 30-án Gerley Mihály és Taby Árpád vezette alig harminc főnyi felkelőegység Felsőőr főterén ütött rajta a békésen énekelgető Volkswehr egységen, és vérontás nélkül jelentős muníciót zsákmányoltak. Augusztus 29. és szeptember 4. között Sopron környékén – bár veszteségek árán – a felkelők tért nyertek. (Cenk, Péterfa, Kobold, Szárazvám) Ezenkívül a déli arcvonalszakaszon is (Alhó, Szénásgödör, Nád, Radafalva) Bár szeptember 4-én a Borostyánkőtől Salamonfalva felé induló járőrt az osztrákok visszaverték (itt esett el a ceglédi Kalocsai János hadnagy és a felkelők visszavonulását Henz János kecskeméti felkelő sebesülten is fedezte), a Pörgölény-Kirschlag körzetében lezajlott ütközet eredményeképpen, ahol 250 felkelő űzte vissza a 9. Volkswehr ezred III. és IV. zászlóalját és a csendőröket, Burgenland déli része nagyrészt felszabadult. A felkelők Németgyitrónál szuronyharcban, Kirschlag előtt pedig Taby Árpád vezetésével az osztrák tartalék beérkezése előtt egy stratégiai pont rajtaütésszerű elfoglalásával győztek. Itt estek el Nemecz főhadnagy és Hannus huszár, akik megfelelő orvosi ellátás mellett megmenthetőek lettek volna. Augusztus 29-én Förster Lajos volt kunszentmiklósi szolgabíró és vitéz Csala páhi jegyző vezette egység Szentgotthárd előtt Gyanafalvánál állította meg az osztrákokat, majd az Őrség településeiről: Dávidháza, Gödörháza, Velemér szorította ki őket. Mivel a felkelők nagyobb részét a déli részekre csoportosították, a Sopron irányába újra támadó osztrákokat szeptember 8-án Ágfalvánál ismét visszaűzték. Ezúttal a volt miniszterelnök, Friedrich István emberei és az Ostenburg zászlóalj civilbe öltözött tisztjei. Itt estek el Szecsányi Elemér, Pehm Ferenc és Mahacsek Gyula hadnagy. Szeptember 16-án a lándzséri vár környékén verte vissza az osztrákokat az e célból nyolchetes szabadságot kivett Hrabák István főhadnagy egysége.
Szeptember közepén Magyarország politikai-katonai vezetése tudatában volt, hogy a nyugat-magyarországi harcok egyik irányítója Prónay Pál. Bethlen István kormányfő célzásokat tett zászlóalja feloszlatására.
Benes csehszlovák külügyminiszter szeptember 12-én még jegyzékkel fordult a Nagykövetek Tanácsához, majd a szeptember 26-i Bánffy magyar külügyminiszterrel folytatott brünni tárgyalásain már a Sopronra vonatkozó magyar igényeket nem utasította el. Ez betudható volt a felkelők Héjjas Iván vezette alakulata Parndorf, Nezsider, Császárkőbánya körzetében szeptember 24-e körül aratott győzelmének, majd Ausztria területére is betörtek Brucknál és Prellenkirchennél. Itt estek el Éhn Imre és Vágó Mihály felkelők. Az antanthatalmak október 3-án ismételten felszólították a magyar kormányt Burgenland átadására. Erre Prónay másnap – október 4-én – a Felsőőr főterére összehívott falvak jegyzői, bírái, esküdtjei, papjai előtt ünnepi beszédek, díszsortűz, zászlószentelés közepette a népek önrendelkezési jogaira hivatkozva proklamálta a terület önálló államiságát Lajtabánság néven. A községi elöljárók pecsétel és aláírásukkal hitelesítették csatlakozásukat. Az államfő – a bán – Prónay lett, kormányt alakított, sajtót, bélyegeket adott ki, de Héjjas az államfő minisztereket igénylő kérdésére így válaszolt: Frontom oly nagy, felkelőim oly kevesen vannak, hogy nem nélkülözhetem, nem küldhetem miniszternek egy felkelőmet sem.
A bonyolult helyzetben Bethlen olasz közvetítéssel tárgyalásokat javasolt, ezt a nagyhatalmak október 7-én elfogadták. Október 11-én Velencében Toretta olasz külügyminiszter elnökletével konferencia kezdődött, melyen Ausztriát Schober kancellár, Magyarországot Bethlen és Bánffy képviselték. Itt olyan határozat született, hogy egyrészt Magyarország kivonja a felkelőket az Ausztriának ítélt területről, másrészt Sopron és környéke hovatartozását népszavazás dönti el. A felkelők október második felében Brucknál és Királyhidánál ismételten visszaszorították az osztrákokat, de november 4-i határidővel ki kellett üríteni az áldozatok árán visszafoglalt területet. Ezt a parancsot a felkelők – akik szerepe így befejeződött – fegyelmezetten végrehajtották. A lakosság szomorúan búcsúzott el tőlük, és velük Magyarországtól is.
Érdekes egy pillanatra megvizsgálni a felkelőket a számarányok tükrében. Az osztrák sajtó számukat 20-30 000-re tette, e számnak azonban alig több, mint a tizede 3-4 000 fő volt a felkelők valóságos száma. A harcokban ezeknek csak a fele vett részt, mert Héjjas Iván a 18 év alattiakat a front mögött csendőrszolgálatra osztotta be. A felkelők az összetűzésekben 3-4 fős járőrökkel, 10-15 fős csapattal, 40-50 fős szakasszal, 160-200 fős csoporttal vettek részt. Sereget 600-1000 fő alkotott, de ebből csak kettő volt, egyik az északi, másik a déli határszakaszon. A felkelők egymáshoz való viszonya nyílt, demokratikus, bajtársias volt. Ismeretes, hogy a velencei egyezmény alapján az 1921 december 14-16. között tartott soproni népszavazáson 15 343 fő Magyarország, 8227 fő Ausztria mellett szavazott.
Kilenc évtized távlatából tisztelettel kell emlékeznünk azokra a felkelőkre, akik életük kockáztatásával vagy feláldozásával Magyarországnak ezt az igen értékes részét mentették meg. Érdekességképpen megemlíthető, hogy a kecskeméti Fiú Felsőkereskedelmi Iskola volt talán az egyedüli abban, hogy tanárai nem tiltották tanulóikat a részvételtől. Az intézmény tanulója, Héjjas Jenő írta meg a nyugat-magyarországi harcok részletes történetét.
A már említetteken kívül pár kecskeméti és nem kecskeméti név érdemleges az említésre, bár ebben az esetben is nehéz méltányosnak lenni.
Csapat- és csoportparancsnokok voltak többek között Winter-Latzay György, Bacho István, Szabó József századosok, Kossuth Ferenc, Osváth Elemér, Bocskay Gyula főhadnagyok, Sz. Tóth Imre, Ali Fasil bosnyák és Hasszán albán parancsnok. Sokan jöttek Kecskemétről, közöttük Papp István tanító, Zubornyák József, Bencsik István, Korb Géza és a környékről: Olajos István Helvéciáról, Zana László Méntelekről, Kerekes István Hetényből, Hajagos Sándor Ágasegyházáról, Szabó Sándor Szentkirályról.
A felkelők között sok olyannyira szegény földműves volt, hogy mikor 1929-ben Sopron és Kecskemét közös megemlékezéseket tartottak, a város kedvezményt kért és kapott a MÁV-tól, hogy a volt résztvevők odautazhassanak.
Előkészülve 1929. szeptember 8-ra, a két város együttes megemlékezésére, mikor Dr. Thurner Mihály soproni, Zimay Károly kecskeméti polgármesterek, Dr. Fáy István kecskeméti főispán és Héjjas Iván országgyűlési képviselő jelenlétében Ágfalván felavatták Imre Gábor alkotását, Baracsi László emlékművét és ünnepségeket tartottak Gévay-Wolf Lajos, Sopron vármegye alispánja így fogalmazott: “Ha nem lett volna augusztus 28., nem lehetett volna december 14. sem.” Mindebben a kecskemétieknek meghatározó szerepük volt.
Kapcsolódó írásaink G. Kirkovits István tollából:
Rongyos Gárda I.
Rongyos Gárda II.
Rongyos Gárda III.
Dr. Károlyfalvi József – Hunhír.info
