Nemzeti tudathasadásunk állandósult jele, hogy Trianon okairól általában csak az idegen (elsősorban az orosz, francia, szerb, zsidó) imperializmusok országunkat feldaraboló törekvései jutnak eszünkbe, az azonban már nem, mennyire szálltunk szembe mindezzel, mit tettünk szellemi és anyagi javaink megtartásáért, ezért ezúttal erre a kérdésre adunk választ sokkoló tényekkel.

Kezdjük a zsidó imperializmussal! Hazánkban törvényi emancipálásuk (1868) utáni exponenciális demográfiai robbanásuk folyamatos (többnyire Galíciából való) bevándorlásukat meggátló törvények hiányában akadálytalanul folyt: amint Kovács Alajos hivatalos statisztikájából (A zsidóság térfoglalása Magyarországon, 1922) kiderül, amíg lélekszámuk 1869-ben 4 % volt (542 200 fő), addig 1880-ban már 4,6 % (624 700), 1890-ben 4,7 % (707 500), 1900-ban 4,9 % (830 000) és 1910-ben 5 % (909 500). Még szembeötlőbb volt szaporulatuk Budapesten: 1813-ban 5500-en, 1920-ban 215 000-en voltak.

Az igazi problémát azonban nem is a felsorolt százalékszámok jelentették, hanem az, hogy elfoglalták az ország szellemi és anyagi életének kulcspozícióit, hogy Budapestet, ahogyan a román Octavian Goga megfogalmazta, a szemita szellem minden más identitást kirekesztő fellegvárává tették, amiért is Szabó Dezső 1921-ben keserűen megállapította, hogy e roppant város minden házának minden téglája, minden utcájának minden köve kiontott magyar vért, magyar szenvedést és magyar munkát jelent. A századok e nagy véráldozatában, a nehéz szenvedésekben, a hősies makacs munkában testvéri részt vettek Pest-Buda német és rác lakosai, kiknek hamarabb lett magyar a szívük, mint a nyelvük, s örömük volt a magyar öröme, és hulló könnyük a magyar bánata. A történelem e tragikus, nehéz építésében csak egy faj nem vett részt: a zsidó. Mindez azonban nem zavarta a kiegyezés utáni kormányainkat, ölbe tett kézzel vették tudomásul, miként kaparintották kezükbe már a huszadik század elejére az első számú tudatformáló hatalmat, a sajtót, amelynek hasábjain rendszeresen folyt nemzeti eszményképeink és a keresztény világnézet rombolása, éspedig olyannyira, hogy például a Pesti Hírlap 1911-ben így írt: minek is Isten, amikor az ember maga az istenség, vagy miniszteri rendelettel kellene betiltani a szépen hangzó, de erkölcsi romlást okozó fakultatív vallási gyakorlatokat, 1919-ben, hogy ki a hittannal az iskolából, mert a hittan nyilvánvaló hazugságokat önt a gyermekekbe. Bebizonyosodott Fekete István regényének (Zsellérek, 1940) igazsága, hogy amíg nekünk azt tanították, hogy a háborút karddal, puskával, ágyúval kell megvívni, addig nem vettük észre, hogy a fegyvereket kivette kezünkből a betű. Az a sok kis ólombetű. A könyv. Az újság. A plakát. A röpcédulák. Későn vettük észre.

Későn, vagy egyáltalán nem, mint annyi mást, így azt, hogy már az 1870-es években egész Magyarország ipari és kereskedelmi élete egyetlen szervezet láthatatlan, jól elrejtett akaratának volt alárendelve, a Rotschild-érdekeltségnek. (Halla Aurél-Dobrovics Károly: Magyarország története különös tekintettel iparra és kereskedelemre, 1936) Minisztériumi körökben fittyet hánytak a magyar kereskedelem és ipar védelmére, amint erre szintén Fekete István rámutatott idézett regényében: Itt megveszi a Kaufmann, az eladja a városba a Braunnak, a Braun eladja a pesti Strasszernek, az eladja a malomnak. Sokan irányítják. Csak mi nem, akik a földet túrjuk. Így hullt a magyar ipari munkásság és parasztság a csaknem kizárólag általuk terjesztett lassú méreghez, a denaturált szeszből pancsolt pálinkához, és amikor gróf Zelenski Róbert országgyűlési képviselő ezt szóvá tette, kinevették: Szükséges lenne vidéken a korcsmák számát apasztani és szigorúan ellenőrizni, hogy hamisított, mérgezett italokat ne mérjenek a kocsmárosok, ugyanis főképp északi és északkeleti megyéinkben a kocsmárosok majdnem kizárólag zsidók, kik rendes üzletük mellett még orgazdasággal, leginkább pedig uzsorával foglalkoznak. A nemesi osztályból származott birtokos már elpusztulván, vagy annyira elszegényedvén, hogy élni alig képes, e zsidó uzsorás kocsmáros a nép jelenlegi vezetője. Alig van, ki neki ne tartozzék, de kint levő tőkéjét ritkán hajtja be, csak annak busás kamatját, és miután fő érdeke magától elhárítani rabszolgáinak haragját, ezt a legközelebbi nagyobb birtokosra irányítja. Így lesz minden zsidó kocsmárosból egy földfölosztást prédikáló, a még itt-ott található jobb módú keresztény birtokos ellen ágáló agrárszocialista izgató. Ezekkel szemben iparkodni kellene korcsmai licenciát [használati jogengedélyt Ifj. T. L.] csakis olyanoknak adni, kik sem pénz-, sem terményuzsorával nem foglalkoznak.

Minisztereink, főuraink halálos közönnyel engedték át továbbá földjeinket, birtokainkat is bárkinek, aki megvette. 1900-ban már 436 külföldi kereken kétmillió kataszteri holdat ennek fele mezőgazdasági terület volt! birtokolt: az idegen földszerzők 69,4 %-a osztrák, 14,4 %-a német, 4,4 %-a svájci, 2,2 %-a francia, 2,2 %-a olasz, a többi angol, holland, román, görög, szerb, orosz, belga és amerikai állampolgár volt. Annyira eladó volt a magyar föld, hogy külföldi lapokban hirdették. Különösen is az erdélyi föld vált kelendővé, ugyanis amint Kerék Mihály írja (A magyar föld, 1941), a románoknak óriási szerencséjük volt, hogy a magyarság érdekei iránt teljesen érzéketlen és csak a haszonnal törődő intézetek álltak szemben az ő Albinájukkal és más hasonló pénzintézeteikkel, amelyek négyszer annyit áldoztak a románság kulturális és anyagi megerősítésére, mint a magyar bankok. Csodálatos az a céltudatosság és mozgékonyság, amellyel a nemzetiségi pénzintézetek dolgoztak. Behálózták nemcsak Erdélyt, hanem az egész történelmi Magyarországot és mindenütt megjelentek, ahol földszerzésre nyílt lehetőség. Amikor egyszer a Somogy megyei Nagyatádon tűzvész pusztított, a károsultak egyre-másra kapták az erdélyi román bankoktól az ajánlatot újjáépítési kölcsönök felvételére. Ezzel szemben, amikor az Erdélyi Magyar Egyesület 1900-ban egy nagy magyar pénzintézet alapításának tervével foglalkozott az erdélyi román bankok tevékenységének ellensúlyozására, a nagy budapesti pénzintézetek azzal zárkóztak el az alapításban való részvétel elől, hogy elveszítenék prágai és bécsi összeköttetéseiket, ha részt vennének olyan intézmény létesítésében és működésében, amely szemben áll a Bukarestből támogatott irányzattal.Kovalovszky Miklós és Solt Andor még sokkolóbb tényt rögzít (Gróf Károlyi Sándor élete és alkotásai, 1942): Hárommillió hold földet vásárolt össze a magyar, székely és szász birtokállományból, miután az erdélyi román bankok olcsó kölcsöneikkel magukhoz csalták a magyar és székely birtokosaikat: földjét irgalom nélkül elárvereztetik s román kézre juttatják..

Végül nem érdekelte országunk irányítóit az ellenséges külföldi propaganda sem, a felvidéki pánszláv agitációk, a román irredentista törekvések, a szabadkőműves célok, vagyis az aránylag önálló, kapcsolatait az orosz birodalommal kereső, a szlávokat a Kárpát-medence területén egy államban egyesíteni akaró szerb, a támogatást a franciáktól kapó, a dákóromán elmélet jegyében már akkor is a Monarchia feldarabolására törekvő, Erdélyt mindenáron bekebelezni akaró román politika, valamint az Ausztria-Magyarország feldarabolását 1903-ban a párizsi Grand Orient páholy jegyzőkönyvbe foglaló, a hazai sajtóban ateizmust és pacifizmust terjesztő szabadkőműves aknamunka.

Mennyire szálltunk szembe mindezzel, mit tettünk szellemi és anyagi javaink megtartásáért? volt kiinduló kérdésünk. Az imént felsorolt tényeket tekintsék olvasóink reá adott válasznak.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info