A dr. Képíró Sándor elleni büntetőper tegnapi tárgyalásán dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr mondta el perbeszédét, amelyet a közönség nagy tapssal honorált. Falvai Zsolt ügyész jelezte a bíróságnak, hogy az elhangzottakkal kapcsolatban néhány észrevétellel kíván élni – erre július 18-án, az ítélethirdetés kezdete előtt lesz módja. Az ítélethirdetés két napot vesz majd igénybe.

Mielőtt e sorok írásába belefogott, tudósító elhatározta, hogy – az eddigi gyakorlatot felrúgva – kivételesen a perbeszéd végével indítja beszámolóját. A kedves Olvasót ugyanis bizonyára az érdekli a legjobban, hogy a fegyházbüntetést kérő Falvai ügyésszel ellentétben milyen indítvánnyal élt a védelem. Mielőtt dr. Zétényi Zsolt indítványát ismertetnénk, nem árt megismételni, milyen vádakkal illette a volt csendőr századost az ügyészség.

A vádiratban három vádpont szerepel, mindegyik olyan vélt vagy valós eseményt rögzít, amely az újvidéki razzia utolsó napján történt.

A I/1. pontban az áll, hogy 1942. január 23-án dr. Képíró Sándor „ismeretlen alárendeltjei a Gömbös Gyula és a Sarajevska utcák kereszteződésében a Steinberger házaspárt, a II. Rákóczi Ferenc utca 40. szám alatti lakásában az ágyban fekvő Weisz Irént, a 102. szám alatti házában Scheer Ferencet lőtték le indokolatlanul.”

A vádirat I/2. pontja szerint ugyancsak január 23-án délelőtt „dr. Képíró Sándor főhadnagy utasítására egyik kutató járőre őrizetbe vette Máriássy Mihályt és Máriássy Sámuelt, akikről a környékbeli lakosok azt állították, hogy a magyar csapatok 1941. áprilisában történő bevonulásakor a honvédekre fegyverrel támadtak. Őrizetbe vételüket követően érkezett a helyszínre sógoruk, Kárpáty János rendőr tiszthelyettes, aki személyes jótállásra hivatkozva próbálta elérni dr. Képíró Sándornál, hogy rokonait engedje szabadon.
Ennek dr. Képíró Sándor nem tett eleget, így a Máriássy testvéreket a Leventeotthonban felállított igazoló bizottsághoz kísérték.

A Máriássy testvéreket később több száz emberrel együtt ezen a napon kivégezték.”

S végül lássuk a I/3. vádpontot. Mielőtt idéznénk a vádirat vonatkozó részét, szükséges megjegyeznünk: ez a vádpont Nagy János honvéd főhadnagy (az újvidéki razzia idején még csak zászlós) 1948-as vallomásaira épül, amelyeket a párt erőszakszervezetei (ÁVH, Katpol) vettek föl. Lássuk tehát az utolsó – bizonyára a legsúlyosabb – vádpontot:

„I/3.
A vádlott 11.00 óra körüli időben Nagy János főhadnaggyal a II. Rákóczi Ferenc utcában ellenőrizte a beosztottak tevékenységét, amikor találkoztak egy kb. 30 fogolyból álló csoporttal. Ekkor érkezett oda a hadtestparancsnokság tehergépkocsija is, amelyről forró teát osztottak a razziában részt vevőknek.
A vádlott megkérdezte a járművezetőtől, elvállalja-e, hogy az ott várakozó, összegyűjtött foglyokat elviszi a kivégzőhelyként megjelölt strandra. Miután erre a gépkocsivezető ráállt, a foglyokat felparancsolták a platóra. Kísérésükre Nagy János főhadnagy vállalkozott, aki a gépkocsit a szintén kivégzőhelyként kijelölt sportpályához irányította. Itt az éppen pihenőjüket töltő kivégzőszakasz parancsnokát Nagy János főhadnagy arra utasította, hogy a gépkocsin lévő embereket végezzék ki. A foglyokat ezután leparancsolták a platóról, a kivégzőhelyre kísérték, majd Nagy János főhadnagy jelenlétében kb. két percig tartó sortűzzel megölték őket.”

Összegzésként a vádirat megállapítja – s ezt szerdai perbeszédében megismételte Falvai ügyész -, hogy „a fent leírt magatartásával dr. Képíró Sándor vádlott közreműködött emberek törvénytelen kivégzésében”, ami az 1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. ME rendelet 11. § 5. pontjának harmadik fordulata értelmében háborús bűntettnek minősül (lásd a Btk. 165. paragrafusát).

S most nézzük, milyen indítvánnyal élt a fenti vádpontok vonatkozásában dr. Zétényi Zsolt.

Elsődlegesen indítványozta, hogy a bíróság szüntesse meg az eljárást a büntetőeljárásról szóló törvény (a továbbiakban: Be.) 332. § (1) bekezdés c.) pontja alapján. Ez a jogszabályi hely kimondja, hogy „a bíróság az eljárást megszünteti, ha a cselekményt jogerősen elbírálták”. A korábbi beszámolókban írtunk arról, hogy a VKF bíróságának jogerős – dr. Képíró Sándort is elmarasztaló – 1944-es ítéletét nem sokkal később megsemmisítették, s ennek a jogi aktusnak a megítélése is tárgya jelen pernek. Az ügyész ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vádlott terhére rótt cselekmény nem tekinthető „ítélt dolognak”, a védelem viszont azzal érvelt, hogy a jelen per tárgyát képező cselekményeket egyszer már jogerősen elbírálta a bíróság.

Dr. Zétényi Zsolt az I/3. vádpont kapcsán másodlagosan azt indítványozta, hogy ebben a vádpontban a bíróság a Be. 332. § (1) bekezdés d.) pontja alapján szüntesse meg az eljárást. Ez a jogszabályi hely így szól: „A bíróság az eljárást megszünteti, ha a vád nem törvényes /2. §. (2) bek./”. Tudósító szerint dr. Zétényi Zsolt indítványának ez a legérdekesebb, legizgalmasabb része. A védelem szerint ugyanis a Nagy János honvédtiszt vallomására alapozott vád nem törvényes. A Be. 2. § (2) bekezdése szerint „törvényes a vád, ha a vádemelésre jogosult a bírósághoz intézett indítványában meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye miatt a bírósági eljárás lefolytatását kezdeményezi”. A Falvai ügyész által jegyzett, vádiratnak elkeresztelt szóhalmaz I/3. pontjában leírt cselekmény olyan vallomásban szerepel, amelyet a kommunista párt törvénytelenül működő terrorszervezete készített, s amelynek közokiratként való fölhasználása a jogállam bírósága előtt nemcsak kétséges, hanem vélhetően törvénysértő is (legalábbis tudósító meglátása szerint).

Végül dr. Zétényi Zsolt közölte: amennyiben a fenti indítvány elutasításra talál, akkor azt indítványozza, hogy a bíróság a Be. 331. § (1) bekezdése alapján a vádlottat mentse fel. A hivatkozott jogszabályi hely így hangzik: „A bíróság a vádlottat a vád alól felmenti, ha a vádlott bűnössége nem állapítható meg, és az eljárást nem szünteti meg.”

Tömören összefoglalva a fentieket: dr. Zétényi Zsolt elsődlegesen a per megszüntetését indítványozta, ennek hiányában pedig a vádlott felmentését a vádak alól.

A perbeszéd végével kezdtük, most pedig térjünk vissza a tegnapi tárgyalási nap kezdetére. A csütörtöki napon jelentős – mintegy húsz perces – késéssel érkezett a tárgyalóterembe a bíróság. Miután mindenki helyet foglalt, dr. Zétényi Zsolt kapott szó.

Az ügyvéd úr elöljáróban megjegyezte: valóban jogtörténelmet írunk – tegnap fogalmazott így Falvai ügyész -, csak az a kérdés, miben és hogyan fog ez megmutatkozni. Dr. Zétényi jelezte, valószínűleg nem abban és nem úgy, ahogy azt az ügyész véli. Ez a felütés azt jelezte tudósító számára, hogy az ügyvéd úr vélhetően a zuroffi nácivadászok várható kudarcára, tehát a vádlott felmentésére, illetve az eljárás megszüntetésére gondol, ami tényleg jogtörténelmi jelentőségű esemény lenne – ismerve a zuroffi horda erejét, befolyását és gátlástalan nyomásgyakorlását.

Az ügyvéd úr elmondta, évtizedek óta foglalkozik háborús bűntettekkel, például a mártírhalált halt Bajcsy-Zsilinszky Endre ügyével. Azt fejtegette, hogy a múltat nem tudjuk teljes mélységében feltárni, ez az újvidéki razziára is igaz, hiszen az akkori viszonyokat, a 40-es évek kultúráját is át kellene élnünk, ami ennyi év elteltével lehetetlen. Zétényi doktor azt is leszögezte, hogy a történelmi sérelmeket nem a bíróságok orvosolják. Egy meggyötört ember van a tárgyalóteremben, az ő sorsáról kell dönteni – mondta.

Az ügyvéd úr föltette a kérdést: „ítélt dolognak” tekinthető-e a vád tárgyává tett cselekmény? Ennek eldöntése azért perdöntő, mert kétszer ugyanazért a cselekményért senkit sem lehet elítélni. Zétényi doktor kifejtette, hogy a bizonyítást a hatályos Be. szabályai, a jelen alkotmányosság elvei alapján kell lefolytatni. Ráadásul olyan eseményt kell megítélni jelen perben, amely a történeti múlt része, a két vagy három emberöltő előtti világot kell valahogy megközelíteni. Felvetődik az a kérdés is, hogy más hatóság bizonyítékaival kapcsolatban hogyan kell eljárni.

Zétényi doktor szerint először azt kell tisztázni, elbírálták-e már korábban a jelen per tárgyát képező cselekményt. A VKF bíróságának 1944-es ítéletével kapcsolatban olyan értelmezés vált uralkodóvá, hogy az ítélet „feloldattatása” egyben az ítélet megsemmisítését jelentette. Zétényi doktor szerint a „megsemmisítés” nem egyértelmű fogalom. Azt tudjuk, hogy a Honvédségi Közlöny 1944. május 31-én megjelent száma szerint Képíró Sándort teljes mértékben rehabilitálták, hiszen a Becsületügyi Szabályzat 45. paragrafusa alapján lefolytatott eljárás eredményeként tiszti rendfokozatába visszahelyezték. Az említett paragrafus szerint erre akkor került sor, ha a bűnvádi eljárás kedvező kimenetelű volt, illetve ha jogegység érdekében semmisségi panasz folytán új határozattal büntetlen előéletűnek nyilvánították az érintett személyt. A vezérkar bíróságát megalkotó rendelet szerint az ítélet ellen rendes jogorvoslatnak nem volt helye, de a rendkívüli jogorvoslat lehetősége biztosított volt. Az ítélet „feloldattatása” Zétényi doktor szerint azt jelentette, hogy érdemi felülvizsgálatra került sor, s a jogegység érdekében hozott új határozatot is „feloldattatásnak” kell tekinteni. Joggal feltételezhető, hogy az ítélet „feloldattatása” érdemi felmentő ítéletet jelent, különben nem lehetett volna visszahelyezni rendfokozatába dr. Képíró Sándort a Becsületügyi Szabályzat szerint.

Dr. Zétényi Zsolt hivatkozott Babós József hadbíró ezredes 1945. november 12-én tett vallomására, aki szerint a VKF bíróságának jogerős ítélete ellen csak panasznak volt helye. Ha felülvizsgálatra volt szükség, az ügyet a koronaügyészhez tették át. Babós szerint az 1944-es ítélettel kapcsolatban is ez történt, tehát 1944-ben már jogerősen elbírálták dr. Képíró Sándor – jelen per tárgyát is képező – ügyét.

Zétényi doktor szerint a felülvizsgálat során megállapíthatták a törvénysértést, felmentés illetve enyhébb büntetés kiszabása is szóba jöhetett. Az ügyvéd úr szerint dr. Képíró Sándor esetében felmentő ítélet születhetett, erre utal a Becsületügyi Szabályzat előírása is. Ez pedig annyit jelent, hogy a volt csendőr százados cselekménye „ítélt dolognak” számít, a jelenleg folyó eljárást meg kell szüntetni, mert az a kettős elbírálás törvényben rögzített tilalmába ütközik.

Dr. Zétényi Zsolt a vádirat I/3. pontjában jelzett cselekménnyel kapcsolatban az 1944-es ítéletre hivatkozott: a VKF bírósága előtt zajló perben rengeteg tanút hallgattak ki, s a tények akkori feltárása nem vezetett el a vádlott személyéig, tehát ama harminc ember kivégzésében játszott személyes felelőssége nem állapíttatott meg. Zétényi doktor utalt a kivégzőszakaszt irányító Mülhauser őrmester vallomására, aki egyetlen szóval sem említett csendőrtisztet, kizárólag egy honvéd századosról beszélt.

Az ügyvéd úr szerint alapkérdés, hogyan viszonyulunk más hatóságok bizonyítékaihoz (az ávós, katpolos jegyzőkönyvekről, azok bizonyítékként való felhasználásáról van szó). Zétényi doktor szerint amikor ezeket a dokumentumokat értelmezzük, valójában „szellemalakokkal” folytatunk párbeszédet. Akkor vagyunk különösen nehéz helyzetben, amikor olyan hatóságról van szó, amelyről tudjuk, hogy törvénytelenül járt el. Az ügyvéd úr elmondta, hogy a Képíró-üggyel kapcsolatban megkereste egykori professzorát, hogy néhány eljárásjogi kérdést tisztázzon vele. Zétényi doktor szerint két alapvető követelményről beszélgettek: 1./ a bizonyítéknak hitelesnek, törvényesnek kell lennie; 2./ az adott bizonyítási eljárásnak teljesen zártnak kell lennie, azaz a jogi bizonyosság keretei között kell maradnia, elképzelésekre, eshetőségekre ugyanis nem lehet vádat alapozni.

„Az ügyész egy víziót vázolt föl” – folytatta eljárásjogi fejtegetését az ügyvéd úr. Falvai ügyész ugyanis vádiratában és perbeszédében egy elképzelt helyzetet tárt elénk, a bíróság azonban nem történetírással foglalkozik. Egyetlen kérdés lényeges: mit tett dr. Képíró Sándor, s mit tehetett volna másként, ha vele okozati összefüggésben történtek bűncselekmények.

Dr. Zétényi Zsolt elmondta, nem óhajt panaszkodni, de mindössze 8-10 óra állt rendelkezésére, hogy az ügyész beszédére reflektálva összefoglalja észrevételeit. Nézzünk néhány védői reflexiót.
Falvai ügyész szerint dr. Képíró Sándor továbbította alárendeltjeinek a törvénytelen fegyverhasználatra vonatkozó parancsot. Zétényi doktor föltette a kérdést: ezt az állítást mi bizonyítja? Feltételezésekre, víziókra ugyanis nem lehet vádat alapozni.

Az ügyész azt az „érvet” is bevetette, hogy a „legutolsó baka” is tudott erről a parancsról. Tudjuk, hogy a razziában közel ötezer katona vett részt. Falvai szerint tehát mind az ötezer katona bűnös? Mert – tette hozzá az ügyvéd úr – az ügyészi érvelés nyomvonalán haladva eljutunk odáig, hogy már az újvidéki razzián való puszta jelenlét is bűn volt (ne feledjük: perbeszédében az ügyész elutasította a kollektív vád elvét, ugyanakkor érveiben ez az elv köszönt vissza).

Falvai ügyész „megszervezett likvidálás”-nak nevezte az újvidéki történéseket. Dr. Zétényi Zsolt ezzel szemben ismét hangsúlyozta, hogy a razzia szabályos, törvényes volt, de az egyedi önkényeskedések vérengzésbe torkolltak.

Hol az a pont, ahol Képíró magatartása bűnössé vált? – tette föl a kérdést az ügyvéd úr. Beszélt erről az ügyész? Dr. Képíró Sándor bűnösségéről ugyanis nem lehet beszélni azon az alapon, hogy egyesek jogtalan fegyverhasználatra adtak parancsot – szögezte le dr. Zétényi Zsolt. Mert éppen azt nem sikerült bizonyítani, hogy a törvénytelen parancsot a vádlott tovább adta volna beosztottjainak.

Az ügyvéd úr kitért Nagy János honvéd főhadnagy (1942-ben még csak zászlós) 1948-as vallomására is. Zétényi doktor szerint Nagy az ávós kínzókamrákban előállt egy olyan történettel, amely „most elkezd burjánozni”. Amit ugyanis az ügyészi perbeszédben hallottunk, az „a feltevések gazdag tárháza”. Milyen „feltevésekről” van szó?

Aki olvasta az ügyészi perbeszédről szóló tudósításunkat, tudja, milyen elképesztő módon értelmezte az újvidéki püspöki palota razzia alatti védelmét Falvai Zsolt. Az ügyészi „feltevések gazdaság tárházának” egyik legbecsesebb darabja azonban az óbecsei történet sajátos kommentárja volt. Emlékeztetőül: Falvai arról beszélt, hogy a hadtestparancsnokság vezérkarnak küldött egyik jelentésében az olvasható, hogy húsz zsidó elhagyta Óbecsét. Ezt Falvai úgy értelmezte: ennyi zsidót nem sikerült megölni. Zétényi doktor frappánsan „elképesztő gondolati ficam”-ról beszélt az ügyészi értelmezés kapcsán. Az ügyvéd úr ismét leszögezte: a razziának nem volt zsidóellenes célja, a razzia a partizánok ellen irányult, és a korabeli közfelfogás a partizánszimpatizánsok közé sorolta a szerbek és a zsidók többségét.

Zétényi doktor röviden kommentálta a bíróság által meghallgatott egyetlen tanú, dr. Havas Péter „nagyon korrekt” vallomását. Az ügyvéd úr megjegyezte: a tanú két katonáról beszélt, de egy járőr 4-5 személyből állt. Hol volt a járőr többi tagja? Nem lehet kizárni – fűzte hozzá -, hogy a razzia harmadik napján elszabadult a pokol, s egyes katonák rabolni, fosztogatni kezdtek. Abban az utcában, ahol a tanú nagymamáját is megölték, tehetősebb polgárok laktak. Weisz Irén (más helyen Ilona) „egyszerű” rablógyilkosság áldozata lehetett, de ezért nem lehet felelőssé tenni dr. Képíró Sándort. (Tudósítónak ezen a ponton feltűnt, hogy a bíróság feszülten figyeli Zétényi doktor fejtegetését, hiszen az előadott magyarázat a legkézenfekvőbb válasz a történtekre.)

A vádirat második pontjában szereplő Máriássy testvérekkel kapcsolatban az ügyvéd úr elmondta: a csendőrségre vonatkozó szolgálati utasítás megfelelő szakaszára már korábban hivatkozott a védelem. Képíró Sándor – mint parancsnok – a járőrvezető jogkörét nem tudta befolyásolni, tehát törvényesen járt el, amikor nem akadályozta meg, hogy a testvéreket a Levente Otthonba, az igazolóbizottság elé kísérjék. Zétényi doktor röviden ismertette azokat a parancsokat, amelyek szabályozták a razzia menetét. Ezekből ismerjük az eljárás menetét, hogy a gyanús személyeket elő kellett állítani, s ebből a célból listákat is készítettek ezekről a személyekről. A listák alapján történő előállítás megfelelt a karhatalmi parancsnak, tehát nem volt törvénytelen.

Zétényi doktor érdekes adalékkal szolgált az igazolóbizottság működésével kapcsolatban is. A jugoszláv „tényfeltáró bizottság” által 1944-45-ben felvett jegyzőkönyvek egyikében egy magyar férfi arról beszélt, hogy a razzia idején mintegy 20 ezer ember fordult meg az igazolóbizottság előtt. Mivel tudjuk, hogy a hivatalos adatok szerint 869 személyt végeztek ki Újvidéken, ezért botorság lenne azt állítani, hogy az Levente Otthonba kísért személyeket később megölték. Éppen ellenkezőleg történt.

Visszatérve a Máriássy testvérek történetéhez: Zétényi doktor abszurdnak nevezte azt az ügyészi felvetést, miszerint a vádlott bűnt követett el azzal, hogy nem szegte meg a szolgálati kötelmet, s nem engedte szabadon a testvéreket. Az ügyész tehát azért vádolja dr. Képíró Sándort, mert a volt csendőr százados nem volt hajlandó törvénytelenül, a szolgálati utasítást megszegve eljárni (ez is figyelemre méltó „gondolati ficam” a törvényesség állítólagos őrétől).

Ezen a ponton Varga Béla bíró szünetet rendelt el, amelyet a közönség láthatóan jó hangulatban töltött el – köszönhetően Zétényi doktor pazar okfejtésének. Tudósító egyébként csak a szünetben regisztrálta, hogy a zuroffi vadászhorda hazai fegyverhordozója, Rosta Márton ügyvéd ezen a napon nem tette tiszteletét a bíróságon. Úgy látszik, őt csak Falvai ügyész vádbeszéde érdekelte, annak tartalmáról kellett jelentenie jeruzsálemi főnökének. Rosta tehát nem jött el, a szünetben viszont betoppant a tárgyalóterembe egy másik jeles férfiú, akit tudósító élőben még soha nem látott. Széles Gábor „médiamogul” házi zsidajáról, az egykor nyakkendőkkel házaló Vámos Györgyről van szó. Lenyűgöző látvány volt.

A szünet után Zétényi doktor egy ideig még elidőzött a Máriássy testvérek őrizetbe vételénél. Elmondta: az a tény, hogy sógoruk kérésére sem bocsátotta szabadon Képíró a testvéreket, nem értékelhető büntetőjogi szempontból, mert nincs semmiféle ok-okozati kapcsolat Képíró döntése és a testvérek későbbi halála között. Az ügyvéd úr arra is rámutatott, hogy az 1944-es ítélet hűtlenséget állapított meg, tehát az emberölés vádja nem merült föl a perben. A halottak fölsorolása – lásd Falvai ügyész vádiratát – csupán „háttérként” volt jelen az 1944-es ítéletben, hiszen akkor azt kellett bizonyítani, hogy a razzia résztvevői a magyar állam ellen hangolták a délvidéki lakosságot, illetve annak egy részét. A vádiratban nevesített halottak nem hozhatók kapcsolatba a vádlottal, vagyis nem mutatható ki ok-okozati kapcsolat dr. Képíró Sándor személye és a fölsorolt áldozatok halála között.

Ezt követően az ügyész által – a vád ácsolásához – fölhasznált közokirati bizonyítékokról mondta el megalapozott véleményét Zétényi doktor. „Ez a másodkézből szerzett bizonyítékok esete”, szögezte le elöljáróban az ügyvéd úr, majd ironikusan hozzátette: ha a közokirat perdöntő bizonyíték lenne, akkor egyrészt a közjegyzők szerepe felértékelődne, másrészt a bíróságok könnyű helyzetben lennének döntésük meghozatalakor. Zétényi doktor szerint azonban az ügyész által említett közokiratokat nagyon alaposan kell megvizsgálni. Elsőként azt kell megnézni, nincs-e ok ezen közokiratoknak a bizonyítékok köréből való kirekesztésére.

Az ügyvéd úr a már sokszor emlegetett Nagy János egykori honvédtiszt 1948-as vallomásairól beszélt, hiszen ezeknek a katpolos, ávós vallomásoknak az alapján született meg a vádirat I/3. pontjában olvasható vád. Falvai ügyész szerint ezeknek a vallomásoknak a hiteleségéhez nem férhet kétség, ezek megalapozottan bizonyítják a vádlott bűnösségét. Dr. Zétényi Zsolt szerint viszont ezeket a vallomásokat ki kellene rekeszteni a bizonyítékok köréből.

Zétényi doktor elmondta, a bíróság számára is közismert tényeket bizonyítani nem kell. A bíróság is ismeri az elmúlt hatvan év igazságszolgáltatási módszereit, hiszen gazdag szakirodalom – például számos forráskiadvány – ad bőséges tájékoztatást erről a korszakról. Az ügyvéd úr Nagy János vallomásaira is utalva kifejtette: a hivatkozott korszakban „a bűnüldözés kriminalizációjáról” beszélhetünk, vagyis ebben a korszakban maga a bűnüldözés vált bűnözővé. Az akkori nyomozati eljárások politikai célokat szolgáltak, törvénytelenek voltak. Zétényi doktor kijelentette: az egész korszak ilyen jellegű iratait a legnagyobb kétellyel kell kezelni. Ami pedig azt az ügyészi érvet illeti, hogy a katpolos iratokat nem lehet egy kalap alá venni az ávós iratokkal, Zétényi doktor nem habozott kijelenteni: a kommunista párt által felügyelt Katonapolitikai Osztály az ÁVH „édestestvére” volt. (Tudósító nem állhatja meg, hogy ne idézze Kubinyi Ferenc A Katonapolitika regénye című könyvének utolsó sorait: „Mivel zárhatnám ezt a könyvet? Talán John Carrington híres mondásával: ’A forradalom olyan tűz, amelyben egyesek elégnek, mások viszont a saját pecsenyéjüket sütik meg.’ A magyar történelemben ilyen lacikonyha volt a HM Katonapolitikai Osztálya.”)
Zétényi doktor kijelentette: az adott korszak bűnüldözése annyira „bemocskolódott”, hogy jelen per bíróságának meg kell fontolnia, a bizonyítékok mérlegelése során összeköti-e magát ezekkel a bemocskolódott szervekkel és azok irataival, hiszen az 1945-1950 közötti időszak „a masszív törvénysértések kora volt”.

Folytatva a Falvai ügyész által hitelesnek elfogadott közokiratokkal kapcsolatos gondolatmenetét, Zétényi doktor feltette a kérdést: megfelelnek-e ezek az iratok a törvényes feltételeknek? Mert miről is volt szó Nagy János egykori honvédtiszt ügyében?

Bizonyított tény, hogy a délvidéki események idején Nagy János részt vett a hercegszántói pópa megölésében. Igazából ezért ítélték el, de mellesleg „bevallott” egy olyan cselekményt is, amelyre a nyomozati szerveknek nem volt semmiféle bizonyítékuk. Annak a harminc embernek a kivégzéséről van szó, amelyért a mostani per vádiratának harmadik pontja dr. Képíró Sándort teszi felelőssé. Vajon miért tette meg ezt a vallomást Nagy János?

Tudjuk, az ávós, katpolos nyomozati módszerek fontos kelléke volt a kényszerítés. Maga Nagy János mondta el később, hogy fenyegetés hatására született a vallomása. Érdekes mozzanat, hogy az 1948-as tárgyaláson Nagy János – fenyegetésre hivatkozva – előbb visszavonta korábbi vallomását, majd a bíró figyelmeztetésére ismét a régi vallomását vette elő. Nagy János tehát presszió hatására tette meg és tartotta fenn a Képíró Sándorra nézve is terhelő vallomását. Megjegyzendő, hogy amikor Nagy János kiszabadult a börtönből, az újvidéki „tényállás” már nem szerepelt bűnei között.

Zétényi doktor föltette a költői kérdést: ha élne, vajon most milyen vallomást tenne Nagy János? Zétényi szerint ugyanis a Rex Szállóban történteket hitelesen tálalta az egykori honvédtiszt. Tudjuk, ennek a szállónak a tulajdonosait mentette meg Képíró, de ez Nagy későbbi vallomásából már nem derül ki. Akkor már csak annyit állít Nagy János, hogy nem tudtak bemenni a szállóba, mert Képíró elzavarta őket. Magyarán: Nagy János nem arról beszélt, hogy Képíró megmentette az említett családot, csupán annyit közölt, hogy őt és társait Képíró elzavarta a helyszínről. (Zárójelben: ez a remek észrevétel azért fontos, mert Falvai ügyész azzal próbálta meg Nagy vallomását „hitelesíteni”, hogy az egykori honvédtiszt nemcsak terhelő dolgokat mondott Képíróról, hanem a zsidó család megmentését is Képíró számlájára írta. Mint Zétényi doktor szavaiból kiderült, Falvai ügyész ebben az esetben is tévedett.)

Zétényi doktor ezután Pozdor zászlóst hozta szóba, akiről már harminc évvel ezelőtti emlékezésében is írt dr. Képíró Sándor. A vádlott ugyanis azt állítja, hogy az említett Pozdort zavarta el a szállóból. Pozdor azonban nem létezik – szögezte le az ügyvéd úr, a szakértők nem találták nyomát ilyen személynek. Pozdor és Nagy János tehát azonos személy – vonta le a következtetést Zétényi doktor (ezt a véleményt erősíti az a tény is, hogy Cseres Tibor Hideg napok című – az újvidéki razziáról szóló – kisregényében szerepel Pozdor zászlós, akinek a „mintája” vélhetően Nagy János volt; Pozdor neve éppen a Cseres-regény olvastán ragadhatott meg Képíró Sándor emlékezetében).

Még érdekesebb volt Zétényi doktornak az a feltételezése, hogy Képíró és Nagy János találkozása a Rex Szállóban zajlott le, nem pedig úgy, ahogy a vádirat harmadik pontjában olvassuk. Az ügyvéd úr annak az eshetőségét sem zárta ki, hogy Nagy János talán azért beszélt 1948-as vallomásában dr. Képíró Sándorról és a harminc ember kivégzéséről, mert úgy gondolta: a várható halálos ítélet árnyékában ezzel a vallomással haladékot kap, hiszen Képíró esetleges perében koronatanúként szerepelne.

Összegzésként Zétényi doktor megismételte: Nagy János vallomásait nem lehet hitelesnek tekinteni, ezek presszió hatására készültek, vagyis – a történész szakértők véleményével egybehangzóan – ki kell zárni ezen iratokat a bizonyítékok köréből.

A vádiratban szereplő vádpontok ízekre szedése után Zétényi doktor – perbeszéde zárásaként – a büntetőeljárás néhány alapvető rendelkezését foglalta össze. Mivel a perbeszéd eme záró szakaszában nagyon fontos mondatok hangzottak el, s mivel ezekről a sajtó bizonyára nem számolt be kellő alapossággal, ezért tudósító szükségesnek tartja tömören összefoglalni a legfontosabb megállapításokat.
Zétényi doktor elsőként a Be. 2. § (2) bekezdésére hívta fel a figyelmet, mely szerint a vád akkor törvényes, ha „meghatározott személy pontosan körülírt, büntető törvénybe ütköző cselekménye” szerepel a vádiratban. Falvai ügyész vádiratnak nevezett szóhalmazában meghatározott személy tényleg szerepel (dr. Képíró Sándor), a „pontosan körülírt”, törvénybe ütköző cselekmény azonban hiányzik. Éppen erre a hiátusra mutatott rá Zétényi doktor: a vádiratnak ugyanis az a bökkenője, hogy a benne olvasható állítások semmiféle bizonyítékkal nincsenek aládúcolva. Az ügyész vádirata tehát nem tett eleget a hivatkozott jogszabályi helyen rögzített eljárási követelménynek.

Zétényi doktor ezután a Be. 10. paragrafusát idézte fel, mely szerint „abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el és milyen bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészt, a nyomozó hatóságot nem köti a más eljárásban /…/ hozott határozat, illetve az abban megállapított tényállás”. Ez az elv természetesen érvényes Nagy János vallomásaira is, amelyeket a vádirathoz bizonyítékként csatolt Falvai ügyész.

A Be. 28. § (1) bekezdése kimondja, hogy „az ügyész kötelessége, hogy mind a terheltet terhelő és mentő, mind a büntetőjogi felelősséget súlyosító és enyhítő körülményeket az eljárás minden szakaszában figyelembe vegye”. Zétényi doktor szerint ez az elv sajnos nem érvényesült maradéktalanul, mert a nyomozás során a terhelt fontos indítványát elutasította az ügyészség. Már többször említettük, hogy dr. Képíró Sándor a Rex Szálló tulajdonosait megmentette a kivégzéstől. A család egyik, a razzia idején még gyerekkorban lévő tagjának tanúként való meghallgatását évekkel ezelőtt indítványozta az ügyészségnek dr. Zétényi Zsolt, de az indítvány elutasításra talált. A tanú másfél évvel ezelőtt meghalt. (Zárójelben jegyezzük meg: „a masszív törvénysértések korát” jellemezte az a gyakorlat, hogy a mentő, enyhítő körülmények vizsgálatát kizárták az eljárásból. A törvénysértések kora tehát mégsem múlt el maradéktalanul, hiszen a maradékként ténykedő Falvai ügyész a „nagy” elődök útmutatása szerint járt el.)

Dr. Zétényi Zsolt a Be. 78. § (4) bekezdésére is felhívta a figyelmet, amelyben ezt olvassuk: „Nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.” A törvény szerint az ügyész dolga a vád bizonyítása. Falvai ügyész olyan bizonyítékokat (Nagy János vallomásai) mellékelt a vádirathoz, amelyeknek törvényességét előzőleg nem vizsgálta meg. Pedig különösebb jogi képzettség nélkül is megállapítható, hogy a sokat emlegetett 1948-as vallomások Nagy János „eljárási jogainak lényeges korlátozásával” készültek, hiszen ebben az eljárásban sem volt biztosított például a védő részvétele, ráadásul kényszerítés formájában a nyomozó hatóság által elkövetett bűncselekmény is megalapozottan vélelmezhető. Zétényi doktor jogosan ismételte meg többször is elhangzott álláspontját: ezeket a „bizonyítékokat” az ügyészségnek eleve el kellett volna vetnie.

Perbeszéde végén Zétényi doktor előterjesztette indítványát, melyet a bevezetőben igyekeztünk alaposan ismertetni. Az indítvány elhangzása után annyit mondott még az ügyvéd úr, hogy személyes meggyőződése szerint dr. Képíró Sándor csendőr százados emberek kivégzéséért nem felelős, ilyesmire utasítást nem adott, törvénytelenséget nem követett el.

Mikor Zétényi doktor leült, a közönség jelentős része tapssal köszönte meg a míves védőbeszédet. Tudósító szemérmes ember, ezért a látványos tetszésnyilvánítás nem kenyere, tenyereit tehát nem csapta össze. Most azonban – a klaviatúrával töltött magányos órák alatt – szemérmessége elillant. Újra elolvasva a fenti sorokat, átböngészve jegyzeteit tudósító elismerősen bólint: „ez jó mulatság, férfi munka volt”, tisztelt ügyvéd úr!

2008 őszén mondta dr. Zétényi Zsolt: „a Képíró-ügy lesz a nácivadász akció egyik legnagyobb kudarca”. Adja Isten, hogy így legyen. Ha a bíróság is meghajol a védőbeszédben elhangzott, cáfolhatatlan érvek előtt, akkor július 18-án, az ítélethirdetés napján tényleg jogtörténelmet írunk.

Falusy Márton – Hunhír.info