A Magyar Narancs legfrissebb száma (XXIII. évfolyam 25. szám, 2011. június 23.) terjedelmes cikket szentelt Képíró Sándor perének. A több mint két oldalas írás szerzője Varró Szilvia, aki nemcsak bizonyos tények torzításában jeleskedik, hanem rágalmaz is. A valótlan állításokban bővelkedő narancsos írásnak az elemzésével azt kívánom illusztrálni, milyen torz információkat kap erről a perről az a magyar polgár, aki a Magyar Narancs és a hozzá hasonló lapok tudósításai alapján igyekszik nyomon követni dr. Képíró Sándor büntetőperét.
Varró Szilvia a Magyar Narancs állandó szerzője, neves újságíró. Írása két részből áll: a perről szóló terjedelmes beszámoló mellett egy rövid, keretes anyag – Így lett meg címmel – azt taglalja, hogyan bukkant a Simon Wiesenthal Központ az egykori csendőr százados nyomára. Elemzésemet ezzel a keretes anyaggal kezdem, de előbb idézem a rövid szöveget:
„ÍGY LETT MEG
Képíró Sándorra a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ bukkant rá 2006-ban. Egy glasgow-i pubban egy volt csendőr dicsekedett azzal, hogy hány zsidót öltek meg Újvidéken. A Wiesenthal Központ munkatársai a háborús bűnöket kutató Utolsó Esély Akció keretében felkeresték a férfit: ő számolt be arról, hogy egy nála magasabb rendfokozatú csendőr ma is Magyarországon él. 2006-ban Efraim Zuroff, a központ igazgatója sajtótájékoztatót szervezett Képíró lakása elé, amely a Frankel Leó utcai zsinagógával szemben van. Azzal vádolták Képírót, hogy habár embert nem ölt, a csendőrjárőrök egyik vezetőjeként a háborús bűnösség felelőssége terheli a zsidók és szerbek kivégzéséért. Zuroffék azt is állítják, hogy 1944-ben az SS-szel tért vissza Magyarországra, és részt vett a zsidók deportálásában – erre semmilyen bizonyíték nem utal. Képíró a negyvenes években Argentínába távozott, 1996-ban települt haza.”
A fenti szöveg szinte változatlan formában meglelhető Varró Szilvia egyik korábbi, 2009-es írásában. A két évvel ezelőtt leírt, s most újra megismételt pontatlanságokat, téves információkat pontokba szedve korrigálom.
1./ A narancsos szerző szerint Skóciában dicsekedett egy volt csendőr azzal, hány zsidót öltek meg Újvidéken. Ez az állítást éppen Efraim Zuroff könyve cáfolja. Három hónappal ezelőtt jelent meg új, puha fedeles kiadásban Zuroff könyve (Operation Last Chance: One Man’s Quest to Bring Nazi Criminals to Justice) a Palgrave Macmillan kiadó gondozásában, s a könyv utolsó fejezetében – amelynek főhőse Képíró Sándor – többek között azt meséli el a szerző, hogyan találták meg az egykori csendőr századost. Mivel Zuroff könyvének erről a fejezetéről külön írásban fogok később beszámolni, ezért most csak annyit árulok el, hogy az állítólagos újvidéki zsidóölést a Skóciában élő volt csendőr egyetlen szóval sem említette – legalábbis Efraim Zuroff könyve szerint (lásd az említett könyv 210-211. oldalát).
2./ Varró állításával ellentétben nem a Simon Wiesenthal Központ munkatársai keresték meg a Skóciában élő csendőrt: Zuroff megbízásából egy skót újságíró látogatta meg azzal a hazug indokkal, hogy a Skóciában élő magyarokról készít cikket. Beszélgetés közben az újságíró megkérdezte, ki az az egyenruhás férfi, aki a falon lógó képen látható. A volt csendőr nem fogott gyanút: elárulta, hogy a képen egykori kollégája látható, akivel ma is tartja a kapcsolatot. A nevét is megmondta: Képíró Sándor. Zuroff „utasítására” a skót újságíró később ismét felkereste a volt csendőrt, s azt is kiszedte belőle, hogy Képíró Magyarországon él. Ezután már csak elő kellett venni a telefonkönyveket. A budapestivel kezdték Zuroff hazai segítői, de erről részletesebben – ahogy előbb ígértem – majd egy későbbi írásban számolok be.
3./ Efraim Zuroff 2006. szeptember 28-án tényleg sajtótájékoztatót szervezett, de nem Képíró Sándor lakása elé, hanem „stílszerűen” a szemközti zsinagógába. A sajtótájékoztatón mondta aztán el, hogy az általa fölfedezett „náci háborús bűnös” éppen a zsinagógával szemben lakik. Erre az újságírók az utcára tódultak, de Képíró nem volt otthon. A média munkásai türelmesen vártak, s türelem rózsát terem – nemsokára megérkezett Képíró, aki nyilatkozott is az újságíróknak. Efraim Zuroff gusztustalan, alpári tette természetesen személyiségi jogot sértett. Még akkor is, ha ezt például az illetékes hazai szervek másként látták-látják.
4./ Efraim Zuroff kezdetben többféle váddal illette Képíró Sándort. Alaptalan vádaskodásaiból sok minden eltűnt az évek során, így például ma már nem állítja, hogy Képíró az SS-szel tért vissza Magyarországra, s a deportálásokban való részvétel vádja is úgy elillant, akár a kémény füstje. Téves tehát az a megfogalmazás, hogy Zuroffék ezeket a hazugságokat ma is állítják (így, jelen időben).
Ezek után nézzük a Képíró-perről szóló terjedelmes beszámoló ferdítéseit, s a cikkben található ordító rágalmat. Kezdjük ez utóbbival.
Mi is tekinthető rágalomnak? A Btk. szerint aki valakiről becsület csorbítására alkalmas tényt állít vagy híresztel, s ezt nagy nyilvánosság előtt, jelentős érdeksérelmet okozva teszi, vétséget követ el, s két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A bűncselekmény jogi tárgya tehát a becsület, azaz a jó hírnév és az önbecsülés, az emberi méltóság érzésének összessége. Az elkövetői magatartás: becsület csorbítására alkalmas tény állítása, híresztelése vagy erre utaló kifejezés használata.
Varró Szilvia azt írja, hogy „Képíró már két korábbi perben szerepelt a razzia miatt”. Ez az állítás nem igaz: összesen egy perben állt bíróság előtt (1943-1944-ben). Tudjuk, ebben a perben hűtlenség miatt 10 évre ítélték, de nem sokkal később bűnvádi eljárás újrafelvétele során vagy jogegység érdekében használt semmisségi panasz folytán az ítéletet megsemmisítették, tehát jogi értelemben ez az ítélet nem létezik (ezért is meghökkentő, hogy jelen perben mégis bizonyítékként szerepel).
Varró Szilvia valamivel később úgy fogalmaz, hogy „1948-ban, egy másik perben újabb ítélet született Képíró ellen”. Ez az állítás – rágalom. Eleddig azt hallottuk (többek között Efraim Zuroff és hazai segítője, Pécsi Tibor szájából), hogy Képíró Sándort 1946-ban 14 évre ítélték, ami szintén rágalom (még akkor is, ha illetékes hazai szervek ezt másként látták-látják). Varró Szilvia most ugyanazzal a rágalommal, de újabb dátummal hozakodott elő.
Varró Szilvia becsület csorbítására alkalmasa tényt állított. Képíró Sándor ugyanis hosszú élete során mindvégig büntetlen előéletű volt. Erről ráadásul viszonylag friss, pecsétes papírja is van. A Fővárosi Ítélőtábla 2007. május 11-én meghozott, 5.Bkf.10.281/2007/3. számú jogerős végzésével megállapította, hogy Képíró Sándor az elmúlt évtizedekben nem állt végre nem hajtott büntető ítélet hatálya alatt, és mindvégig büntetlen előéletű volt. Most Varró Szilvia – nem tudni, milyen megfontolásból – azzal állt elő, hogy mégsem volt büntetlen előéletű, mert 1948-ban elítélték. Kérem az ifjú hölgyet, a Magyar Narancs következő számában közölje az 1948-as ítélet számát, kihirdetésének, jogerőre emelkedésének pontos dátumát. Kérem az ifjú hölgyet, közölje azt is, milyen bűncselekményért és hány évre ítélték Képíró Sándort. Ha Varró Szilvia ennek a kérésnek nem tesz eleget, akkor beismeri, hogy rágalmazott. Kíváncsian várom, mit lép az ifjú hölgy ebben a kellemetlen ügyben.
A narancsos rágalom ismertetése után Varró Szilvia írásának csupán néhány ferdítését, csúsztatását fogom idézni és korrigálni – a teljesség igénye nélkül.
A cikk a Képíró-perben június 16-án elhangzott tanúvallomás felidézésével kezdődik. A HunHír is tudósított dr. Havas Péter vallomásáról, aki az újvidéki razzia idején tíz és fél éves volt. Varró Szilvia a vallomástétel után egy kávézóban beszélgetett Havassal, aki „fél órája még a Pest Megyei Bíróság Fő utcai tárgyalótermében, főleg szélsőjobbos hallgatóság előtt vallott arról, hogyan gyilkolták meg 1942-ben Újvidéken a nagymamáját”.
Varró Szilvia nincs tisztában azzal, hogy nem a Pest Megyei Bíróság, hanem a Fővárosi Bíróság tárgyalja a Képíró-ügyet. Az pedig különösen érdekes, milyen ismérvek alapján jutott arra a káprázatos felismerésre, hogy „főleg szélsőjobbos hallgatóság” követte nyomon a tárgyalást (talán szélsőbalról nézelődött az ifjú hölgy, abból a perspektívából minden gyanús).
Varró Szilvia elmeséli, miről is beszélt a bíróság előtt Havas Péter tanú. Szövegét így kezdi: „1942. január 23-án, az újvidéki razzia harmadik napján két csendőr kopogtatott be a Rákóczi (akkor Futaki) út 40-be. Fekete ruhát, tollat viseltek.”
Havas Péter vallomásának teljes hanganyaga szerencsénkre megtalálható a Youtube-on, könnyű tehát ellenőrizni, pontosan mit is mondott június 16-án:
„23-án, tehát a razzia harmadik napján délután bekopogott hozzánk két katonaember, valószínűség szerint csendőr, puskával és szuronnyal. Tehát nem tisztek voltak, erre jól emlékszem. És amíg az egyik a kapunál állt, a másik bejött hozzánk a lakásba. Eléggé hangos módon, finoman szólva kiabált, hogy mindenki igazolja magát.”
Havas tehát nem állította bizonyossággal, hogy csendőrök jöttek be a lakásukba. Bírói kérdésre később így fogalmazott: „hogy csendőr volt, vagy katona, ezt én nem tudom”. Varró Szilviának a tényekhez – vagyis a tárgyaláson elhangzottakhoz – kellett volna ragaszkodnia, ehelyett Havas szavait megmásítva egyszerűen csendőrökről beszél.
Abban is téved a cikk írója, hogy a razzia idején Futaki útnak hívták a Rákóczi Ferenc utat. Éppen Havas Péter magyarázta el a bíróságnak, hogy a magyar csapatok bevonulása után keresztelték át Futakiról Rákóczira az utcát (a vádiratban is így szerepel, ráadásul nem útként, hanem utcaként).
Havas Péter egy szóval sem említette vallomásában, hogy a lakásukban fekete ruhás (?!) egyének jelentek meg. A bíró a tanúvallomás végén felidézte, hogy a nyomozás során azt mondta Havas: a lakásukba bekopogtató két személy khakiszínű ruhát viselt. Hogyan lett a khakiszínből varrói olvasatban fekete? Rejtély. Talán az SS járt a szerző agyában.
Havas Péter a vallomásában azt is elmondta, hogy – nagymamája kivételével, aki ágyban feküdt tüdőgyulladással – 1942. január 23-án teherautóra pakolták és kivitték őket a strandra, majd onnan a leventeotthonba kerültek, ahonnan végül hazaengedték őket. Havas szerint délután fél kettő körül vitték ki őket a strandra, s körülbelül két vagy két és fél óra múlva kerültek haza. Havas szó szerint ezt mondta a tárgyaláson: „Nem volt teljesen sötét, még világosságban jöttünk haza.” Varró Szilvia interpretálásában ez így hangzik: „Már sötét volt, amikor visszavitték őket a házukhoz.” Varró tehát megint torzít. Apró hiba ez, de az ördög ugye a részletekben lakozik.
Varró elmeséli, hogy Havasék távollétében lelőtték a lakásban fekvő nagymamát (Weisz Ilonát, aki a vádiratban Weisz Irénként szerepel), majd Havas Péter tanúvallomásából idéz: „Miért ment vissza ez a csendőr, és lőtte le a nagymamámat?” Havas Péter a tárgyaláson másként fogalmazott: „Miért ment vissza ez a csendőr vagy katonaember, és lőtte le a nagymamámat, miközben a razziának már vége volt, hisz a razziát lefújták.” Említettem már az előbb, hogy a tanúvallomás során Havas nem tudta eldönteni, katonák vagy csendőrök jöttek-e be a házukba. Újságíró hölgyünk Havas helyett végleg eldöntötte a kérdést: Varró Szilvia ugyanis következetesen csendőrökről beszél. Feltehetően azért, mert dr. Képíró Sándor is csendőr volt. Így egyszerűbb a képlet.
De térjünk vissza Weisz Ilonához (a vádirat szerint Weisz Irénhez). Varró Szilviát idézem: „Weisz Ilona egyike volt annak a körülbelül 3500 embernek, akit Újvidéken és a Dél-Bácskában magyar csendőrök és katonák három nap alatt gyilkoltak le.” Az újságíró hölgy néhány mondattal később hivatkozik „a korszakot legjobban ismerő történész, A. Sajti Enikő vonatkozó művei”-re, de az előbbi idézet tükrében az a sejtésem, hogy A. Sajti Enikő „vonatkozó művei”-t nem sikerült kellő alapossággal áttanulmányoznia. Akkor ugyanis nem írta volna azt, hogy „három nap alatt gyilkoltak le” 3500 embert. Az újvidéki razzia tényleg három napig tartott: január 21-én kezdődött és 23-án ért véget. A dél-bácskai razzia azonban jóval korábban, január elején kezdődött, melynek során sok ember vesztette életét. Bajcsy-Zsilinszky Endre már 1942. január 19-én levélben tiltakozott a miniszterelnöknél a tömeges kivégzések miatt, pedig ekkor a három napos újvidéki razzia még el sem kezdődött. Ajánlom tehát Varró Szilviának, hogy az alaposabb tájékozódás érdekében üsse föl A. Sajti Enikő Délvidék 1941-1944 című, 1987-ben megjelent könyvének témánkba vágó fejezetét (152-168. o.), amelyben a délvidéki razzia menetének pontos leírását olvashatja. Azután érdemes felütni az említett szerző Impériumváltások, revízió, kisebbség – Magyarok a Délvidéken 1918-1947 című könyvének a razziával foglalkozó fejezetét is (269-317. o.). Utóbbi könyv 282. oldalán egyébként adatokat találunk a razzia áldozatairól. Megtudjuk például, hány áldozat volt Csurogon, Zsablyán és Újvidéken (a legtöbben ezen a három településen vesztették életüket), s a fejezetből természetesen az is világosan kiderül, hogy nem „három nap alatt gyilkoltak le” ennyi embert.
Varró Szilvia azt írja, hogy amikor „a Narancs két éve Újvidéken járt, hogy az esettel kapcsolatban szemtanúkat és dokumentumokat keressen, túlélő beszélgetőpartnereink jól emlékeztek” Képíró Sándor nevére. A két évvel ezelőtti cikket szintén Varró Szilvia írta (több részletét a mostani írásba is szinte szó szerint átemelte), de a korábbi cikkben azt is megjegyezte, hogy „olyan túlélőre pedig, aki személyesen találkozott volna Képíróval, nem bukkantunk”. Akkor hogyan emlékezhettek az állítólagos – amúgy névtelen – túlélők Képíró nevére? Hiszen a háború utáni perekben Képíró Sándor nem szerepelt. A válasz egyszerű: Cseres Tibor Hideg napok című kisregénye többek között szerb és horvát nyelven is megjelent, s mint köztudott, ebben a műben szerepel egy Képíró Sándor nevű, kegyetlen csendőr főhadnagy. Biztosra veszem, hogy a Cseres-művet az újvidékiek közül sokan olvasták. Nem meglepő tehát, hogy Képíró neve ismerősen cseng a „túlélők” fülében, ugyanakkor igencsak elgondolkodtató, hogy egyetlen szemtanút sem sikerült előhalászni, aki felismerte volna az egykori csendőrt, vagy valami terhelő adatot szolgáltatott volna róla.
Varró Szilvia azt írja, hogy az 1944-es ítéletben kiszabott tíz év fegyházbüntetést Képíró nem ülte le, mert „a német megszállást követően német nyomásra Horthy pertörlést rendelt el”. A mostani per során nem igazolódott az az állítás, hogy a kormányzó rendelt volna el pertörlést. Írásom elején már közöltem, mit rögzített a Fővárosi Ítélőtábla végzése az 1944-es ítélet megsemmisítésével kapcsolatban. A tárgyaláson elhangzott szakértői véleményekből is csupán annyi derült ki, hogy az ítéletet vélhetően semmisségi panasz folytán semmisítették meg, Képíró Sándor pedig azzal a dátummal kapta vissza rangját, amikor a megsemmisített ítélet jogerőre emelkedett – büntetlen előéletéhez tehát kétség sem férhet.
S végül még egy példa a szerző slendriánságára. Varró Szilvia érthetően elfogult a Képíró-ügyben: soraiból egyértelműen kiderül, hogy az egykori csendőr százados ártatlanságában nem igazán hisz. Szíve joga, hogy így érezzen. A tényeket azonban semmilyen cél érdekében nem szabad meghamisítani. Néhány mondatot idézek a cikk végéről:
„A ’nem tudta, mi zajlik a városban’ védekezést jelentősen gyengíti a június 20-i tárgyalási napon ismertetett, a ’43-44-es perből idézett tanúk beszámolója, miszerint a katonák egy kacsintásból is értették, hogy nem a leventeotthonba, hanem a strandra kell szállítani az összegyűjtött személyeket. A szekszárdi csendőriskola egyik növendéke, akit egy helyi lakosnál szállásoltak el, elmondta: parancsot kaptak, hogy az összes zsidóval és a magyarul nem tökéletesen beszélő szerbekkel is végezzenek a környéken. Varga Béla bíró kommentárja szerint ezek után egyértelmű, ’katonáink január 23-án milyen konkrét parancsot kaptak’.”
Varró Szilvia nem jól figyelte a június 20-i iratismertetést. Varga Béla bíró ugyanis az ügyész által becsatolt azon tanúvallomási jegyzőkönyvekből olvasott fel részleteket, amelyeket a jugoszláv kommunista hatóságok által felállított ún. „tényfeltáró bizottság” 1944 decemberében és 1945 elején vett föl a razziával kapcsolatban. Ezek a vallomások tehát nem bíróság előtt hangzottak el, hanem egy kommunista bizottság előtt – ki tudja, milyen körülmények között, miféle jegyzőkönyvezési módszerrel. Ezekben a kétes értékű – mert egyértelműen politikai motivációjú – vallomásokban szerepel a Varró által említett „kacsintás”, valamint a szekszárdi csendőriskoláról érkezett fiatalember „elbeszélése”, akinek a neve egyébként a tárgyaláson el is hangzott: Kenyeres János. S hogy miképp kommentálta Varga Béla bíró az idézett vallomásokat? Egyelőre ne foglalkozzunk ezzel, mert remélhetően nem a Varró Szilvia által idézett, elképesztő és megalapozatlan bírói kijelentés szellemében születik meg majd az elsőfokú ítélet.
Varró Szilvia cikkének többi részével nem foglalkozom. Zárásul csupán arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét, hogy ez az ifjú hölgy nemrég megkapta az idehaza rangos elismerésnek számító Pulitzer-emlékdíjat. Ezzel az elismeréssel – a díj honlapja szerint – „a kimagasló szakmai teljesítményt felmutató magyar újságírók” munkáját jutalmazzák. Hogy miben nyújtott kimagaslót Varró Szilvia? Az indoklás szerint a tényfeltáró újságírásban. Fentebb elemzett írásában Varró sajnos nem tényeket tárt fel, hanem megpróbált önkényesen „tényeket” teremteni. Így született meg elméjében dr. Képíró Sándor 1948-as ítélete is, amely a valóságban természetesen nem létezik. Hogy ennek a – szándékos? véletlen? – rágalomnak lesz-e jogi következménye, nem tudom. Ahogy azt sem, hogy a Pulitzer-emlékdíjasok szoktak-e bocsánatot kérni attól, akit megrágalmaztak.
Sz. L. – Hunhír.info
