A Képíró Sándor elleni büntetőper csütörtöki tárgyalásán az 1942-es újvidéki razzia egyik szemtanúját hallgatta meg a Varga Béla úr vezette bírói tanács. A tárgyalás második felvonása a tudósító számára nem várt meglepetést hozott: Feldmájer Péter mazsihiszvezér egy héttel ezelőtt megjelent olvasói levelét hozta szóba Varga Béla bíró úr, Zinner Tibor történész szakértő pedig fölháborodva utasította vissza az okvetetlenkedő zsidóführer vádjait. Tudósító úgy látta, ezen a tárgyalási napon dr. Képíró Sándor nem volt jó állapotban: bírói érdeklődésre nem nagyon reagált, ezért a fáradt vádlottra való tekintettel a tárgyalás a megszokottnál korábban ért véget.
Amikor a tárgyalásra bevonult a bírói tanács három tagja, sem az ügyész, sem a védőügyvéd nem tartózkodott a teremben. Varga Béla bíró úr meg is jegyezte, hogy „az ügyészt még meg kell keresnünk”. Az időközben megérkező dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr fölpanaszolta, hogy a Gyorskocsi utcai bejáratnál tíz percig kellett várakoznia, mert zárva volt az ajtó, Varga Béla bíró úr azonban nem kommentálta a különös esetet. Aztán beviharzott Falvai Zsolt ügyész is, aki újabb iratokat nyújtott be a bíróságnak, s kérte ezek ismertetését. Varga Béla bíró úr közölte, hogy jelen van az ukrán televízió stábja, akiknek engedélyezte, hogy a tárgyalás ideje alatt felvételt készíthetnek, ha nem mozognak a kamerával (emlékszünk, korábban a bíró megtiltotta, hogy a bizonyítási eljárás alatt bárki is felvételeket készítsen, most azonban enyhült a szigor).
Varga Béla ezután bejelentette, hogy a bíróság tanúmeghallgatással folytatja a bizonyítási eljárást. A vádiratban az szerepel, hogy 1942. január 23-án dr. Képíró Sándor „ismeretlen alárendeltjei” az újvidéki Rákóczi Ferenc út 40. szám alatti lakásában „indokolatlanul” lelőtték „az ágyban fekvő Weisz Irént” (a tárgyaláson a „Weisz Ilona” név is elhangzott, bár bizonyára ugyanarról a személyről van szó). Ennek a hölgynek az unokája, az akkor tíz és fél éves dr. Havas Péter – aki bírói kérdésre válaszul történész kandidátusnak nevezte magát – elmesélte az említett nap eseményeit. Dr. Havas Péter kérte, hogy adatait a bíróság zártan kezelje, s ahhoz sem járult hozzá, hogy felvétel készüljön róla.
A tanú elöljáróban elmondta, hogy soha nem látta, nem ismeri Képíró Sándort. Elmondása szerint 1942. január 23-án délután lakásukban megjelent „két katona, valószínűleg csendőrök” (?!) – szuronyos puskával. Az egyik „katona, valószínűleg csendőr” az ajtóban maradt, a másik pedig fölszólította a lakásban tartózkodókat, hogy igazolják magukat. A lakásban jelen volt a tanú nagymamája, édesanyja, nagybátyja. A nagymama ágyban feküdt betegen, a tanú nagybátyja szintén ágyban feküdt, s ez utóbbit a „katona, valószínűleg csendőr” kirángatta az ágyból („majd adok én neked betegséget” – mondta a tanú szerint), kivonszolta az előszobába, s puskatussal ütlegelte. A tanú édesanyja megkérdezte, kell-e magukkal vinni ruhát, mire azt a választ kapta: „ez nem fog már maguknak kelleni” (?!). A nagymama kivételével valamennyiüket fölpakolták egy teherautóra, s megindultak a strand felé. Dr. Havas Péter elmondása szerint ott már mintegy húsz ember tartózkodott. A strandon 15-20 percig ácsorogtak, majd autó jött, katonák szálltak ki belőle, s elvitték Havasékat a Levente Otthonba. Ott több tiszt is volt, egyikük elnézést kért tőlük – mondván, hogy tévedés történt -, s hazavitték őket a Rákóczi út 40. szám alatti lakásukba. Amikor a lakásukba értek, a hálószobában nem találták a nagymamát, helyette „vér, velő, csontdarabok” borították az ágyat. Ennek láttán a tanú nagybátyja percekig üvöltötte, hogy „megölték az anyámat”. A nagymamát tehát megölték – summázta a történteket dr. Havas, aki föltette a kérdést: vajon miért ment vissza „az a katona, vagy csendőr” lelőni a nagymamát, amikor már véget ért a razzia? A tanú a választ is megadta: valószínűleg parancs volt arra, hogyha őket elviszik, öljék meg a tüdőgyulladásban fekvő nagymamát.
Varga Béla bíró megkérdezte: hány óra volt, amikor a katonák vagy csendőrök megjelentek a lakásban? Dr. Havas szerint délután kettő óra körül járt az idő. Aztán a bíró azt kérdezte: ittasak voltak-e ezek a személyek? Dr. Havas szerint – nem. Ezt követően Varga Béla bíró azt firtatta – s ez volt a legfontosabb kérdés! -, hogy kik voltak az igazoltató személyek: csendőrök vagy katonák? Dr. Havas Péter válasza nem volt egyértelmű. Az olvasónak tudnia kell, hogy a tanú jelen volt azon az 1946-os délvidéki tárgyaláson, ahol az újvidéki razzia felelőseit – például Feketehalmy-Czeydnert, Grassyt, Zöldit – az új jugoszláv hatalom halálra ítélte. Abban a perben az a megállapítás hangzott el, hogy a razziában a 16. határvadász zászlóalj is részt vett, márpedig a határvadászok is olyan „tollas sapkát” viseltek, mint a csendőrök. Varga Béla bíró idézte a tanúnak a nyomozó ügyészségen 2009. december 8-án tett vallomását, melyben az áll, hogy „két csendőr vagy határvadász jött be” a lakásba. Varga Béla tehát föltette a kérdést: csendőrökről vagy határvadászokról van szó? Dr. Havas Péter azt válaszolta, ezt nem tudja eldönteni, azt viszont tudja, hogy a két illető valamilyen listával érkezett.
Varga Béla bíró megkérdezte, kértek-e az igazoltató személyek igazolványt. A tanú nemmel válaszolt, majd fejtegetni kezdte, hogy Belgrádból áttelepült családtagjai éveken át állampolgárság nélkül (magyarán: illegálisan) éltek Újvidéken, tehát igazolványuk sem volt. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy a razzia egyik célja éppen az volt, hogy a beszivárgó elemeket kiszűrjék.)
Bírói kérdésre azt is elmondta dr. Havas, hogy az őket a strandra szállító teherautón ponyva volt, a platón összesen nyolcan-kilencen lehettek, de csendőr vagy katona nem vigyázott rájuk. A bíró ezen a ponton megkérdezte: ha tisztában voltak azzal, hogy meg fogják ölni őket, akkor miért nem szöktek meg a teherautóról? Dr. Havas szerint azért nem gondoltak a szökésre, mert úgy vélték, hogy az igazolóbizottság elé viszik őket (úgy, hogy – a tanú elmondása szerint – a lakásban még igazoltatásra sem került sor!). Ezen a ponton érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy amikor a tanú elmondása szerint végül a Levente Otthonban kötnek ki, úgy kérnek tőlük bocsánatot, s úgy engedik őket haza, hogy még ott sem kérik el tőlük a papírjaikat. A tudósítót ez a furcsaság elgondolkodtatta, mert ha állítólag listával érkeztek a lakásra a csendőrök vagy a katonák, akkor igazoltatás hiányában mi célt szolgált az említett lista? Zavaros história ez…
Varga Béla bíró úr megkérdezte, eltűnt-e valami érték a lakásból. Dr. Havas elmesélte: csak később olvasta, hogy pénzért ment vissza az az ember, aki megölte a nagymamáját. A nagymamát egyébként kihúzták az utcára, ott feküdt vérbe fagyva, majd órák múlva katonák vitték el szánon a holttestet. Fontos megjegyezni, hogy a tanú mindezt egy korabeli tanúvallomásból tudta meg, személyesen nem látta nagymamája – utcán heverő – holttestét, s azt sem tudja, mi lett a holttest sorsa.
A tárgyalás ezen a ponton mozgalmassá vált, mert Falvai ügyész, a tanú és a bírói tanács tagjai dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr asztalához zarándokoltak, s elmerültek Újvidék – korábban az ügyvéd úr által prezentált – korabeli térképének a tanulmányozásában. A kérdés az volt, vajon Újvidék mely szegletében volt a per során többször is emlegetett „Futaki rész”, „Futaki út”. A tanú elmondta, hogy a razzia során Képíró Sándor körzetébe tartozó Rákóczi út azonos a Futaki úttal – a magyarok bevonulása előtt ugyanis ez volt az út neve. A térkép feletti hosszas tanakodásból többet nem lehetett megtudni, mert mikrofon nem volt a közelben.
Miután a térképpel végzett a bírói tanács, az ügyész intézhetett kérdéseket a tanúhoz (a védelem nem élt ezzel a lehetőséggel). Falvai ügyész először az iránt tudakozódott, hogy a lakásba betoppanó két csendőr vagy katona tett-e utalást vallási, faji hovatartozásra. A közönség soraiból halk kuncogás hallatszott, s amikor a tanú határozott nemmel válaszolt, a kuncogás felerősödött. Falvai ügyész tett még egy próbát: „burkoltan sem” utaltak fajra, vallásra? Dr. Havas megint rázta a fejét, így Falvai ügyész a közönség derültségétől övezve végül fölhagyott az eredménytelen „zsidózással”. Végül még azt is megkérdezte a tanútól, látott-e holtesteket az utcán – de dr. Havas most is nemet mondott.
Varga Béla bíró úr összefoglalásképpen hangsúlyozta, hogy egyetlen tiszt sem volt jelen a tanú által elmesélt akció során, vagyis dr. Havas Péter tanúvallomása dr. Képíró Sándor ügyében semmi érdemleges adalékkal nem szolgált (arra sincs bizonyíték, hogy a lakásba toppanó fegyveres személyek a vádlott alárendeltjei lettek volna).
Végül Varga Béla bíró megkérdezte a tanút: „Haragszik a vádlottra? Megbocsát neki?” A bíró úr vélhetően érezte kérdésének prejudikáló jellegét (jelen állás szerint Képíró Sándornak mely bizonyított tette igényel megbocsátást?), mert azzal „finomította” kérdését, hogy a vádirat szerint a vádlott alárendeltjei vitték el a tanút a strandra és gyilkolták meg a nagymamát. Dr. Havas Péter csak ennyit válaszolt: „nem kívánok erre a kérdésre válaszolni”.
Varga Béla bíró negyedórás szünetet rendelt el, s miközben már többen föltápászkodtak, Falvai ügyész váratlanul újabb kérdéssel bombázta meg a már távozni szándékozó dr. Havas Péter tanút. Azt kérdezte, hogy a tanú hallott-e lövéseket a strandon. Dr. Havas azt válaszolta, hogy lövésre nem emlékszik, de édesanyja elbeszéléséből tudja, hogy a strandon bizony lövöldöztek. Tudósító ismét elmélázott az emberi emlékezet különös mivoltán, hiszen dr. Havas Péter kevésbé lényeges mozzanatokra emlékszik, arra viszont nem, hogy a kivégzőhelyen kivégzés zajlott volna.
A szünet után Zinner Tibor történész szakértő meghallgatásával folytatódott a tárgyalás. Varga Béla bíró elöljáróban közölte, hogy mivel dr. Képíró Sándor fáradtnak látszik, ezért a tárgyalás második felvonása sokkal rövidebb lesz. Így is történt.
Mielőtt azonban Zinner Tibor szót kapott volna, Varga Béla bíró úr szokásos elnéző mosolyával arról tájékoztatta a jelenlévőket, hogy a HVG előző heti lapszámában Feldmájer Péter nekiment a bíróságnak és a szakértőnek is. Miközben Varga Béla beszélt, a mellette ülő bírónő ugyancsak mosolygott (s a közönség sem maradt teljesen tétlen). Tudósító igencsak „kedveli” a Síp utcai zsidóvezért és életművét, ezért ezt a feldmájeri opuszt is a kedves Olvasó figyelmébe ajánlja (regisztrált felhasználók az írást a HVG honlapján is elolvashatják). Feldmájer írása a HVG egyik korábbi, a Képíró-perben elhangzott szakértői véleményekről beszámoló cikkére reflektál:
HVG, 2011. május 28.
Cikkükben idéznek egy ’szakértőt’ (Zinner Tibort – a szerk.), aki arról mesélt, hogy a rendelkezésre álló ítélet nem tekinthető hitelesnek, és hogy szerinte a Szerbiából beszerzett, esetleg utólag készített irat hibás fordítás. A cikk szerint például arra hivatkozott, hogy a fordításban a Délvidék „visszacsatolása” helyett annak „elfoglalása” szerepel. Ez nem igaz, az ítélet 15. oldalán szó szerint ez áll: „Délvidék visszatérése után”. A „szakértői” nyilatkozat vagy szándékosan félrevezető, vagy a tények kellő ismeretének hiányából fakad. Nekem rendelkezésemre áll az ítélet fénymásolata, és ennek utolsó oldalán (lásd a fenti fakszimilét) pontosan felismerhetők az aláírások. Az ítéletet 1944. január 22-én aláírta dr. Babós József hadbíró ezredes, tárgyalásvezető, a jegyzőkönyvvezető, továbbá „Az ítéletet megerősítem! Az ítélet végrehajtandó Budapest, 1944. február 18-án” záradékot vitéz Szombathelyi Ferenc, a m. kir. Honvéd Vezérkar Főnöke mint illetékes parancsnok.
Aki ezt az iratot kétes hitelességűnek ítéli meg, az vagy nem lát a saját szemétől, vagy… A bíróság talán jobban tette volna, ha igazi szakértőket hallgat meg, akik valóban értenek az okiratokhoz és a korszakhoz. A Hadtörténeti Közlemények XXXII. évfolyamának 2. számában 1985-ben A. Sajti Enikő és Markó György leközölte az 1944-es per jegyzőkönyvét, amelyet megtaláltak a Hadtörténelmi Levéltárban, és amelynek hitelességéhez kétség sem fér. Ugyancsak a levéltári iratok és a korszak ismerője Varga László, aki korábban a Fővárosi Levéltárat vezette. Ha a bíróság nem hisz a saját szemének, akkor talán őket kellett volna beidéznie. Egyébként a Fővárosi Bíróság 2006-ban és a táblabíróság 2007-ben már megvizsgálta ezt az ítéletet, és azt hitelesnek találta. Fel sem merült senkiben, hogy ez az ítélet ne lenne hiteles, már csak azért sem, mert a tárgyalásról, az ítélet tartalmáról, a büntetésekről az akkori sajtó igen széles körben beszámolt, így nehéz lett volna tagadni azt, ami az ítéletben volt. Egy korábban már elítélt, majd a német megszállást követő kormányváltás után egyszer már tisztára mosott volt csendőrtisztet akarnak megint tisztára mosni a bíróságon, pedig most nincs is itt a hitleri Wehrmacht és a Gestapo.
FELDMÁJER PÉTER ELNÖK,
MAGYARORSZÁGI ZSIDÓ HITKÖZSÉGEK SZÖVETSÉGE (BUDAPEST)”
Miután elolvastuk a fenti levelet, ne dühöngjünk, mert nem érdemes. Higgadtan állapítsuk meg, hogy a feldmájeri szájból megint butaságok tolultak elő. Nézzük először is az iromány utolsó mondatát. A bíróságon tisztára akarják mosni Képíró Sándort? Magyarán: ha nem ítélik el a volt csendőr századost, akkor azt csak úgy lehet értékelni, mint egy bűnös ember „tisztára mosását”? Komolyan beszél az ügyvédként ténykedő zsidóführer? Szerinte csak elmarasztaló ítélet lehetséges?
Válaszunk: igen. Korábban már megírtuk: idén februárban Feldmájer Péter kifejezte azt a reményét, hogy „megfelelő ítélettel sújtják a bűnösségét makacsul tagadó, és az utóbbi időben többeket alaptalanul vádoló Képíró Sándort”. Feldmájer tehát (régóta) tudja, hogy dr. Képíró Sándor bűnös.
A tudósító meggyőződése, hogy a zsidó felsőbbrendűség téveszméjéből fakadó eme pökhendiséget meglehetősen sok hétköznapi, nem-zsidó halandó rühelli – határon innen és túl. Most azonban mintha túllőtt volna a célon a törpe zsidóführer, hiszen nyilatkozatával egyértelműen a bíróságra akart nyomást gyakorolni azzal, hogy nemcsak bírói segédlettel történő „tisztára mosás”-ról papolt, hanem megjelölte azokat a szakértőket is, akiket a Varga Béla vezette bírói tanácsnak meg kellett volna hallgatnia. Elképesztő önteltség szülte botrányos inszinuáció – nem véletlenül mosolygott a Síp utcai zsidóführer neve hallatán a bíróság, no meg a közönség.
A feldmájeri pökhendiség azonban visszaütött, hiszen akik nyomon követték az eddigi tárgyalásokat, tudják: a zsidóführer birtokában lévő fénymásolt ítélet NEM része a peranyagnak. Zinner professzor úr azokról az iratokról mondta el szakértőként a véleményét, amelyeket Falvai ügyész csatolt be a vádirathoz – márpedig a periratok között az 1944-es ítélet hiteles példánya nem lelhető fel, például az aláírások is hiányoznak az ítélet végéről. Helytelen tehát, hogy Feldmájer gúnyosan „szakértőként” (így, idézőjelben!) említi Zinner Tibort, s kétségbe vonja felkészültségét. A hiba nem Zinner professzorban van, hanem a tájékozatlan Feldmájerben. Illetve – hogy stílszerűek legyünk – az ún. „Feldmájerben”.
Zinner professzor tegnap a bíróság előtt határozottan visszautasította a zsidóführer vádjait (ezt két alkalommal is megtette), s abból a – Feldmájernek címzett – válaszából is idézett, amely a HVG legfrissebb számában látott napvilágot (ez a Zinner-szöveg szintén meglelhető a HVG honlapján). A professzor írásos válaszát nem közöljük, csak néhány részletére hívjuk fel az olvasó figyelmét. „Egy ügyvéd” – Zinner Tibor csak így említi Feldmájert, aki 2007. november 12-én a Simon Wiesenthal Központ (SWC) megbízásából feljelentés-kiegészítést juttatott el a Budapesti Nyomozó Ügyészséghez (ezek szerint a zsidóführer is szeret vadászgatni, akárcsak Zuroff mester). A feljelentés szerint érdektelen annak vizsgálata, mit tett Képíró, mert az 1944-es ítélet alapján tudható, mit követtek el a beosztottjai. Ez az álláspontja az ügyvédkedő Feldmájernek, aki Zinner szerint „mellesleg Mazsihisz-elnök”.
Feldmájer félrevezette az olvasót – írja Zinner professzor -, ugyanis a periratok között nem található meg az 1944-es ítéletnek az a szövege, amelyet Feldmájer említ, s amelynek utolsó oldaláról fakszimilében közölt egy részt. A Feldmájer birtokában lévő 218 oldalas ítélet nincs a periratok között – miről beszél hát a zsidóführer? (Zárójelben jegyezzük meg: 2007 elején például Ungváry Krisztián történész is úgy nyilatkozott, hogy az SWC által bizonyítékként föltálalt 1944-es ítélet csonka, nem hiteles példány.) Zinner Tibor történész szakértőt többek között a periratok között szereplő – az ügyész által benyújtott – 1944-es ítéletről kérdezte korábban a bíróság, s a professzor joggal nyilatkozta, hogy a csonka ítéletmásolat hitelessége megkérdőjelezhető. Arról az iratról viszont soha nem mondott szakértői véleményt, amelyet Feldmájer emleget. Kérdés: a zsidóführer honnan szerezte meg a 218 oldalas ítélet másolatát, hol van az ítélet eredeti példánya? S az is kérdés: miért nem adta át a bíróságnak eddig ezt az ítéletet? Az ugyanis szintén nem igaz, hogy 2006-ban és 2007-ben a Feldmájer birtokában lévő ítéletet vizsgálta meg a bíróság: akkor is a csonka ítéletre hagyatkoztak.
A HVG legfrissebb számában olvasható válaszában Zinner Tibor világos üzenetet küldött a „mellesleg Mazsihisz-elnök” Feldmájer Péternek:
„Befejezésül: jogállamban nem az ügyvéd dönti el, kit kér fel a bíróság történész szakértőnek. Tényleg nincs itt a Wehrmacht és a Gestapo, ahogy nincs itt a Vörös Hadsereg és a KGB jogelődje sem, tehát van és lesz független magyar jogszolgáltatás. Senki sem akar tisztára mosni senkit. A Fővárosi Bíróság által felkért történész szakértő a rendelkezésére bocsátott dokumentációról írta le és mondta el aggályait.”
Feldmájer zsidóführer tehát pofára esett. Így jár az a suszter, aki nem akar a kaptafánál maradni. Feldmájernek ugyanis annyi köze van a történész szakértői tevékenységhez, mint Zinner professzornak a zsidó hullamosás mesterségéhez (a hasonlatot Prohászka Ottokár naplójából kölcsönöztem). Tudósító reméli, hogy dr. Képíró Sándor ügyében tényleg „van és lesz független magyar jogszolgáltatás”, s a bíróság a Síp utcai különítménytől és máshonnan érkező – már nem is leplezett – politikai nyomásnak határozottan ellenáll.
Varga Béla bíró közölte, hogy a bíróság már beszerezte az ítélet feldmájeri példányát, amely szintén csak másolat, majd megkérdezte az ügyészt és a védőt, kérik-e az „ettől a hitközösségtől” származó fénymásolt ítélet fénymásolt példányát? A felek nemmel válaszoltak.
Zinner Tibor ezután röviden tájékoztatta a bíróságot az előző tárgyaláson elhangzottakkal kapcsolatban. Akkor Falvai ügyész azt kérte a bíróságtól, hogy Kállay Miklós miniszterelnöknek az újvidéki razziával kapcsolatos 1942-es beszédét szerezze be. Zinner elmondta, hogy Borsos Elek 1952-es tanúvallomása szerint – erre az ügyész is hivatkozott – az említett úr jelentést készített a razziáról a miniszterelnöknek. Kállay is megemlíti önéletírásában, hogy Borsostól kapott egy anyagot, s ennek ismeretében mondta el 1942. július 15-én képviselőházi beszédét. Zinner beszámolója szerint a Borsos által készített anyag nem lelhető fel Kállay miniszterelnök megmaradt iratai között. Mellesleg Kállay Miklós képviselőházi beszédében egyetlen név sem hangzott el, tehát a razzia „felelőseiről” Kállay nem beszélt (nem is ez volt a beszéd tárgya). Zinner végül kijelentette: a Borsos-féle irat mellett az újvidéki razzia kivizsgálásával megbízott, dr. Babós József vezette bizottság jelentése sem maradt fenn. (Zárójelben jegyezzük meg: az 1944-ben Képíró Sándort is elítélő VKF bíróság tárgyalásvezetőjeként ismert Babós hadbíró ezredest 1948-ban – távollétében – a népbíróság 15 évi fegyházra ítélte.)
Dr. Zétényi Zsolt ügyvéd úr arra kérte a bíróságot, hogy a további kutatást ebben az ügyben mellőzzék, mert nem tartoznak Képíró Sándor ügyéhez.
Végezetül megint Zinner professzor kért szót, a tudósító legnagyobb megelégedésére ismét a földbe döngölte a „mellesleg Mazsihisz-elnök” zsidóführert (mondván, hogy Feldmájer befolyásolni igyekszik a bíróságot), majd az ügyészt arról tájékoztatta, hogy háború utáni vallomásában Babós József hadbíró ezredes „tábori bíróságnak” nevezte a Képíróék ellen 1943-1944-ben eljáró VKF-bíróságot. Ez azért fontos megállapítás, mert Falvai ügyész korábban azt akarta bizonyítani, hogy a VKF bírósága által hozott ítélet ellen nem lehetett perorvoslattal élni, vagyis az 1944 márciusában történt pertörlés jogszerűtlen volt.
A Képíró Sándor elleni büntetőper június 20-án, hétfőn folytatódik.
Falusy Márton – Hunhír.info
