„Az etika nem azt elemzi, hogy az emberek miért nem jók – ez antropológiai kérdés. Arra keresi a választ, hogyan létezhetnek jó emberek. Ez az etika alapkérdése.” Ezeket a mondatokat Heller Ágnes – Bicikliző majom című – önéletrajzi könyvéből idéztem. A filozófus Heller kutatási területe elsősorban az etika, e tárgyban könyvek sorát írta magyarul és angolul. Az alábbi írás nem etikai dolgozat, hanem egy antropológiai kérdésre keresi a választ: miért nem jó a Heller Ágnes nevezetű – mellesleg erkölcsfilozófiával foglalkozó – egyén.Heller Ágnes, az etika nagyasszonya (1. rész)
A mai Magyar Hírlapban jelent meg Heller Ágnes 1959-ben írt levele az MSZMP Központi Bizottságához. Ez a bűnbánó, önkritikus és a párt hathatós segítségéért könyörgő hosszú levél árnyalja a Hellerről eleddig kialakult képet. Pontosabban: azt a képet, amelyet a filozófus saját maga rajzolt önmagáról a jelennek és az utókornak hivatkozott önéletrajzi kötetében. Szentesi Zöldi László mai hírlapos vezércikke sajnálatos módon nem élt a kínálkozó lehetőséggel: lapos közhelyekből építkező írása éppoly kiábrándító, mint „Ágnes asszony” pártos levele. Amit a hírlapos ember elmulasztott, azt az alábbiakban igyekszem pótolni. Én ugyanis elolvastam Heller fontosabb könyveit. Azért, mert korán megtanították az iskolában: ellenfeleinkkel csak akkor tudunk birokra kelni, ha ismerjük őket. A ma megjelent Heller-levelet is akkor tudjuk igazából megérteni és értékelni, ha szembesítjük a mai Heller Ágnessel. Illetve a szerző említett önéletrajzi kötetében leírtakkal. Ha alapos munkát végzünk, sikerül cáfolhatatlanul bizonyítanunk: életútja fontos állomásait illetően Heller Ágnes hazudik. Az etikával foglalkozó nem-etikus szerző megértése – ez az antropológiai kérdés ennek az írásnak a tárgya.
Mielőtt a Heller levelében elmélyednénk, idézek említett önéletírásából:
„A kommunista pártba ’47-ben léptem be, de nem maradtam volna ott, ha nem találkozom Lukács Györggyel. A párt képviselte kommunizmus nem vonzott. De Lukács megmagyarázta, hogy amit érzékelek, valami jónak a rossz megvalósítása. Az igazit ő képviseli. Ezért a kommunizmus, később a marxizmus is, számomra Lukács személyiségével lett azonos. Elhittem, hogy a kommunisták a demokráciát akarják, tehát a demokratikus pártok közül ahhoz a párthoz csatlakoztam, amelyik a szegényeket és a munkásokat védi. Kezdetben Marxról szó sem esett, azt se tudtam, fűtenek-e vele vagy hűtenek. Lukácson keresztül mégis marxista lettem: annak neveztem magam azelőtt, hogy egy sort is olvastam volna tőle.”
A 18 éves Heller tehát úgy lép be a kommunista pártba, hogy a kommunizmus lényegéről fogalma sincs. S később is csak azért marad a pártban, mert Lukács Györgyöt a kommunizmussal azonosította – Lukács pedig köztudottan párttag volt. De lapozzunk tovább:
„A sztálinizmus borzalmai ’53-ban kerültek nyilvánosságra, akkor értettük meg, miről volt szó. Addig nem értettük. /…/ Azt éreztem: soha többé ezt a szörnyűséget nem lehet megengedni, soha többé nem fogok hallgatni! Már nem töltött el örömmel, ha visszagondoltam: milyen boldog voltam a párttaggyűléseken, hogy jelöltként nem kell, nem szabad szavaznom. Sírva mondtam magamnak azokban a napokban, soha többé nem fogok hallgatni! A leckét megtanultam: máskor, ha ilyen helyzetbe kerülök, beszélni fogok, nem hallgatok többé, mert az tisztességtelen. Tisztességtelen is volt.”
A fenti két idézetben két állítás a fontos: 1./ Heller számára az igazi marxizmust Lukács György testesítette meg, a párt által képviselt kommunizmus nem vonzotta; 2./ a sztálinizmus borzalmainak nyilvánosságra kerülése után hölgyünk elhatározta, hogy bűnök láttán soha többé nem fog hallgatni. A későbbiekben fogok még idézni a helleri önéletírásból, egyelőre azonban a fenti két idézet tükrében szemelgessünk az 1959-es Heller-levélből.
Az MSZMP tagjaként, egyszerű pártagként ír levelet a Központi Bizottságnak Heller Ágnes. A hat gépelt oldal célja: szembenézni saját hibáival és a „Párt” segítségét kérni a föltárt hibák kijavításához. A levél elején megtudjuk, hogy Heller szemét a hibáira egy kommunista közösség nyitotta ki:
„Nagy segítség volt hibáim felismerésében, hogy ezt az utolsó esztendőt középiskolában töltöttem, ahol a kis pártcsoport áldozatos hétköznapi munkájában egész kézzelfogható valóságában tárultak elém azok a nehéz feladatok, melyeket a kommunistáknak hazánkban meg kell oldaniok s így volt alkalmam elszégyellni magamat azokon az ideológiai nüansz-fenntartásokon, melyek ebben a lényeges közös harcban egy időben meggátoltak. Nehezítette hibáim felismerését, hogy ezt gyakran olyanok követelték tőlem, akik az ellenforradalom idején éppen nem párthűen viselkedtek. Kispolgári magatartás volt ezért ettől viszolyognom, hiszen hibáim beismerésével nem egy-két embernek, hanem a pártnak és saját kommunista lelkiismeretemnek tartozom.”
Újra szeretném felhívni a kedves Olvasó figyelmét: a fenti sorok 1959-ben íródtak. Heller „ellenforradalomról” beszél, ideológiai „nüansz-fenntartásokat” említ, amely fenntartások miatt nem tudott a közös harcba bekapcsolódni. Csak jelzem: a levél megírása előtt – 1958-ban – már kivégezték Nagy Imrét és társait. De a levél megszületésének éve sem volt „békeév”: sok ítélet, kivégzés a bizonyság arra, milyen „nehéz feladatok” álltak a kommunisták előtt „a lényeges közös harcban”. Heller a levélben „nüansz-fenntartások”-ról beszél. Hogyan is írta évtizedekkel későbbi önéletrajzi könyvében? Idéztem fentebb: „nem hallgatok többé, mert az tisztességtelen”. Heller állta a szavát. Tényleg nem hallgatott. Levelet írt a hóhéroknak, de nem a megtorlás elleni tiltakozás vezette tollát, hanem önös érdek. Heller kiállt a gyilkos kádárista hatalom mellett. Heller tehát tisztességtelen volt (s erről – mint majd látni fogjuk – önéletrajzi könyvében valahogy elfeledkezett).
Heller azzal folytatja levelét, hogy az 1956-os évben „rendkívül alábecsültem az ellenforradalmi veszélyt”, s nem vette észre, hogy „hazánkban az ellenforradalmi polgári restauráció a főveszély”. Bevallja, hogy az „ellenforradalmat”’ is egy ideig helytelenül értékelte, bár már leverése előtt „tisztában voltam ellenforradalmi jellegével”. Ez fontos mozzanat, kérem a kedves Olvasót, jegyezze meg: a szovjet invázió előtt már tisztában volt Heller elvtársnő az események ellenforradalmi jellegével. Heller azokban a napokban a kommunista párt újjászervezését tartotta a legfontosabb teendőnek, s úgy vélte, hogy „belső erőből is le lehetett volna verni” a forradalmat (illetve a helleri „ellenforradalmat”). Ez utóbbi álláspont volt az oka annak, hogy „nem vettem aktívan részt a párt megszervezésének nehéz napjaiban”. Igen, Hellerünk nem lépett be azonnal az MSZMP-be. Amikor elkezdődtek a tömeges letartóztatások, amikor már megszületett az események hivatalos értékelése (párthatározat 1956 decemberében az „ellenforradalmi események” okairól), akkor a filozófusnő is csatlakozott a párthoz: „Március lett, mire eljutottam odáig, hogy lássam, a párt lényegében helyes politikát folytat és a pártban van a helyem.” Ezt is jegyezzük meg: Heller azért lett ismét párttag, mert azonosult a kádárista vezetés politikájával.
Miután az „ellenforradalomról” elmondta véleményét a pártnak, a levélíró alapos önkritikával folytatja a kommunista gyónást. (Zárójelben: az 1956-os ún. „filozófusvitán” elhangzott felszólalásában Heller az egyik előadót azért bírálta, mert önkritikája nem volt őszinte, márpedig az őszintétlen önkritika – idézem Hellerünket – „a keresztény bűnbánat típusához tartozik, és nem az igazi marxista önkritikához”.) A levélíró tehát lajstromba veszi hibáit. Az első nagy hiba: a marxizmust puszta elméleti tudományként fogta fel, amelyet a politikai harcoktól távol kell tartani, ezért „a párt harcainak szélére sodródtam, ahelyett, hogy benne maradtam volna a fősodrában”. (Fősodor ide, melléksodor oda: Heller az említett 1956-os „filozófusvitán” azt fejtegette, hogy csak „a tudományos marxista gondolkodás teremthet talajt egy olyan igazi propaganda számára, amely ténylegesen visszaállítja a néptömegekben a marxizmusba, a marxista filozófiába és gondolkodásba vetett hitet”, márpedig a „propaganda” mindig is a napi politika része volt.) A levél éppen azért születik, hogy Heller visszakerüljön a „fősodorba”.
A másik politikai hiba, amit észrevesz magában Heller: „a pártmunkások lebecsülése”. Magyarán: Hellerünk lenézte a tanulatlan apparatcsikokat. A levélíró így folytatja: „Az ellenforradalom napjaiban nagyon is éreztem ennek a magatartásnak helytelenségét, de a közös veszély múltán hibám felújult.” Szép ez a „közös veszély” – az „ellenforradalom” eufémisztikus megfogalmazása. Heller pártmunkás-lenéző hibája tehát „felújult”(ez is parádés nyelvi lelemény), s eme „felújulás” valószínűleg hozzájárult a harmadik hibához: „hosszabb-rövidebb ideig vak voltam ellenforradalmárokká vált barátaimmal szemben”.
Ezután önnön ideológiai hibáit boncolgatja Heller. Azt írja, megjelent munkáiban ilyen hibát nem lel. Idézet a levélből:
„Kosztolányi könyvem világosan és egyértelműen a polgári értelmiség jellemtelensége, köpenyegforgatása ellen irányult. Elemzésem az ellenforradalom előtt, alatt és után, sajnos, túl sok alátámasztást is kapott. A polgári ideológusok ezt a könyvet így is fogták fel és ezért is fogadták ellenszenvvel. Kiss elvtárs tévesen vonatkoztatott egyes részleteket az ellenforradalom helytelen megítélésére, minthogy a könyvet még 1956 januárjában adtam le a kiadónak.”
Heller Ágnes Kosztolányi-könyve 1957-ben jelent meg. Címe: Az erkölcsi normák felbomlása. Alcíme: Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában. A karcsú kötet 2000 példányban jelent meg, szedését 1957. március 30-án kezdték meg. (Emlékeztetőül: ebben a hónapban lépett be a hóhérok pártjába Heller.) A dolgozat – a 142. oldalon található megjegyzés szerint – 1955 őszén született, tehát a forradalommal semmilyen kapcsolatba nem hozható. A könyv élén álló mottó azonban egyes elvtársakat elgondolkodtatott: „A magyar íróknak ajánlom”. Amikor a könyv 1957-ben megjelent, bízvást gondolhatták túlbuzgó apparatcsikok: a forradalom mellett kiálló magyar írókra gondolt Heller Ágnes. De ez nem igaz – ezt cáfolta meg levelében az etika nagyasszonya. Ezt a mozzanatot is jegyezzük meg: évtizedekkel későbbi önéletírásában erről is ír a szerző – méghozzá oly meglepő dolgokat, hogy ámulni fog majd a kedves Olvasó!
Heller a Kosztolányi-könyv mellett még egyetemi jegyzetéről is ír, amelyben ugyan voltak hibák, de ezeket időközben felismerte, s 1958-ban átírta az anyagot. Ilyen hiba volt például az, hogy „egyes erkölcsi elveket elvonatkoztattam konkrét megjelenési formáitól, elsősorban konkrét osztálytartalmuktól”.
S most jön a levél egyik legfurább része. Heller a „mesteréről”, Lukács Györgyről beszél. Arról a Lukácsról, aki a levél megszületése idején nem volt párttag, csak a hatvanas évek végén „zárták vissza” a pártba. Lukácsot – tudjuk – Nagy Imrével és csoportjával együtt deportálták Romániába ’56 novemberében, de ellene nem indult eljárás. A világhírű marxista filozófus nem volt hajlandó megtagadni Nagy Imrét, korábbi szokásával ellentétben nem gyakorolt önkritikát, aminek az lett az eredménye, hogy az egyetemen nem taníthatott, itthon pedig hosszú évekig nem publikálhatott (külföldön viszont megjelentek kicsempészett kéziratai). Lukács tehát nem írt olyasféle „gyónást” a pártnak, mint Heller. Jelen írás elején idéztem Heller önéletrajzi könyvéből, hogy az 1956 előtti években csak Lukács miatt maradt a kommunista pártban. Az 1959-es levélben másként fogalmaz: azt írja, hogy „a kommunizmushoz, a marxizmushoz és a párthoz engem nem utolsó sorban Lukács személye és munkássága vezetett”. Itt tehát nincs szó arról – amit önéletrajzi könyvében ír -, hogy számára a kommunizmus és a marxizmus Lukács személyével volt azonos.
Aztán Heller kimondja az ítéletet: „Lukács György az elmúlt két évben számos politikai hibát követett el.” Figyeljünk jól: „az elmúlt két évben” – vagyis nem 1956-ban, hiszen a Heller-levél 1959-ben íródott. Vajon milyen politikai hibákra gondol Heller? Talán arra, hogy a Mester – vele ellentétben – nem volt hajlandó a szokásos önkritikára? Érdekes, hogy Heller röviden elintézi Lukácsot: állítólagos hibáit nem boncolgatja, mert – mint mondja – azokkal annak idején ő is egyetértett, tehát neki – vagyis Hellernek – csak saját magát kell e levélben megbírálnia.
A levél végén Heller az „elvtársak” felé nyújtja segélykérő kezét:
„Kérem az elvtársakat arra, hogy segítsenek hibáim kijavításában. Tudom, hogy anélkül, hogy a párt aktuális ideológiai harcaiban részt vennék, marxista filozófus nem lehetek. Szeretném, ha megmondanák, mivel tehetnék bizonyosságot – nap napi pártmunkámon kívül – elhatározásom őszinteségéről.”
Ehhez nem kell kommentár. Heller marxista filozófusként szeretne dolgozni, s nem középiskolai tanárként. Életrajzi adalékul: a forradalom utáni egyetemi tisztogatás keretében nemcsak Lukács György került lapátra, hanem Hellert is eltávolították az egyetemről. Hogy miért? Mert Lukács-tanítvány volt. Az egyetemi „lazaság” után Hellernek meg kellett elégednie a középiskolai tanársággal, de a napi robot mellett nem jutott ideje írásra. Vissza szeretett volna tehát kapaszkodni a kommunista szamárlétrán, s ennek érekében meggyónta vélt és valós vétkeit a „Párt”-nak.
Érdekes, hogy erről az időszakról – és saját „tisztességéről” – egészen másként beszélt önéletrajzi könyvében, az 1998-ban megjelent Bicikliző majomban. A következő, befejező részben tehát sor kerül az antropológiai kérdés vizsgálatára: az önéletíró Hellert fogom a levélíró Hellerrel szembesíteni. Ígérem, tanulságos lesz…
Falusy Márton – Hunhír.info
