Tegnap délelőtt Israel Meir Lau, Izrael volt főrabbija beszélt a Dohány utcai zsinagóga előtt. A rendezvényen készült fényképek igen tanulságosak: a főrabbi „szószékét” izraeli színekkel, kék-fehér drapériával díszítették. Magyarország fővárosában…

A HunHír már röviden csemegézett Lau főrabbi beszédéből, de – az MTI közleménye alapján – nem árt újra felidézni, miről csacsogott az izraeli vendég. (A beszéd teljes szövegének még a Mazsihisz honlapján sem leltem nyomát.)

A távirati iroda közleménye szerint Lau azt mondta: „Az antiszemitizmus őrületté, ragályos betegséggé fajult, egyre jobban terjed, és ha nem teszünk ellene most, több mint hatvan év után sem, akkor még tovább terjed”. Nálunk nem nagyon terjedhet ez a ragály, mert miközben a hírek szerint több száz zsidó hallgatta Lau beszédét, antiszemita hordák nem tanyáztak a zsinagóga környékén.

A ragályos betegség azonban mégis jelen volt a Herzl téren – maga Lau volt a ragály. Mert – ki ne tudná – a hülyeség is betegség, márpedig ez a szakállas emberke iszonyatos butaságokat hordott össze.

Azt mondta például a bolond zsidó, hogy az ún. „holocaust” idején a világ három részre oszlott: nácik és kiszolgálóik; az áldozatok; illetve akik „álltak, és nem tettek semmit azért, hogy megmenekülhessenek az áldozatok”. Tetszik érteni, mit tettek a második világháború alatt azok, akik se nácik, se áldozatok nem voltak? Álltak. Mint a cövek. Az egész háború alatt. Egy percre sem ültek vagy feküdtek le. Hosszú évekig álldogálva nem tettek semmit az ún. „holocaust” ellen.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Lau főrabbi az ún. „holocaust”-ról beszél, amelynek dogmatikája szerint az áldozatok zsidók voltak. Senki más. Nem-zsidó áldozat ugyanis nem létezik. Ebből logikusan következik, hogy akik semmit sem téve végigállták a háborút, azok mind nem-zsidók voltak. Ilyen primitíven egyszerű Lau főrabbi világképe: egyik oldalon vannak a zsidók (ők mindig áldozatok), a másik oldalon a nem-zsidók (ők mindig nácik vagy kollaboráns „álldogálók”). Hogy esetleg nem-zsidók lennének áldozatok, s zsidók a gyilkosok – ilyesmi Lau főrabbi agyában meg sem fordul. Éppen azért főrabbi.

Üssük föl Norman G. Finkelstein „A Holokauszt-ipar” című könyvét. Sokszor idéztem már belőle, de olykor nem árt az ismétlés. Idézzük fel, mit ír a szerző a Kosinski-történetről.

A hatvanas évek derekán jelent meg Jerzy Kosinski lengyel-zsidó emigráns könyve, a „Painted Bird” (A festett madár). Ez a mű a „holocaust”-csalás klasszikus példája. Kosinski azt állította, hogy személyes emlékeit írta meg arról: milyen kegyetlenségeket követtek el a lengyel parasztok a zsidók ellen. Az „önéletrajzi” könyv tele van brutális jelenetekkel, az olvasó szinte minden oldalon hányingerrel küszködik.

Kosinski könyve nagy siker lett, de a szerző a nyolcvanas évek elején lebukott. Kiderült ugyanis, hogy az egész „önéletrajz” hamis: a borzalmas epizódokat Kosinski találta ki, holott őt éppen lengyel parasztok bújtatták el. A festett madár magyarul is olvasható: legutóbb 2007-ben jelent meg – „regény” műfaji megjelöléssel.

Miután a nyolcvanas évek elején a csalás lelepleződött, Kosinski „megtért”, s szembeszállt a „holocaust-iparral”. Elsősorban azért, mert ez az „iparág” kizárólag zsidó halottakról beszél, mintha a második világháború alatt nem-zsidó nem vesztette volna életét. Amikor egy ún. „holocaust”-konferencián valaki dühösen azt kérdezte, hogy mit tettek a lengyelek a zsidók megmentéséért, Kosinski bátran és szellemesen visszakérdezett: „És mit tettek a zsidók a lengyelekért?”

Jerzy Kosinski 1991-ben öngyilkos lett, de előbb idézett kérdése – különösen Lau főrabbi mostani beszédének részleteit olvasva – fölöttébb aktuális. Mert egyszer erre a kérdésre is válaszolni kell: mit tettek a zsidók az üldözött nem-zsidókért? Akár a második világháború, akár később, a kommunista diktatúra idején, vagy éppen Palesztinában a megszállás elmúlt hatvan éve alatt. A „zsidók prolongált szenvedése” című szappanoperát egyszer már végre be kellene fejezni. Mert unalmas és nevetséges. Magyarországon is.

Lau főrabbi aztán azt is mondta: „aki ma hátat fordít a zsidóságnak, az kollaboránsnak minősül azokkal, akik annak idején az egész zsidóság ellen hirdettek háborút”. Hm. Eltöprengtem: zsidóság – van ilyen? Eszembe jutott ugyanis, hogy 1990 őszén szegény Csoóri Sándor mit kapott a fejére azért, mert volt oly merész, hogy ezt a szót leírja. Elhíresült naplójegyzete (Nappali Hold) többek között Kertész Imre haragját is kiváltotta, aki az ellen tiltakozott nyílt levelében, hogy „zsidóságként határozzanak meg” (igaz, Csoóri le se írta Imrénk nevét, de ez a Nobel-díjas „túlélőnek” nem számított). Kertész 1990 őszén ezt írta: „Zsidóság: ilyesmi természetesen – eltekintve a statisztikai címszótártól – nem létezik. Ha netalán mégis, én nem tudok róla.”

Jó lenne, ha Lau úr szót váltana Kertész Imrével és a hozzá hasonló zsidókkal: el kellene végre dönteni, létezik-e zsidóság vagy nem. Mert ha nem, akkor hátat sem lehet fordítani neki.
Mellesleg tényleg nem értem, mit akart mondani Lau főrabbi ezzel a „hátat fordítással”. Miért várja el, hogy a világ az egész zsidóságot a keblére ölelje? Hogyan lehet például – több mint hatvan év múltán! – a „nácik és kiszolgálóik” kollaboránsa egy olyan mai fiatal, aki mélyen rühelli Izrael apartheid politikáját? Végiggondolta Lau főrabbi, mit is mondott? Bolond főrabbiból bolond szél fúj…

Persze döntse el kik-ki, hogyan viszonyul ahhoz a zsidósághoz, amely a zsidók szerint hol létezik, hol nem. Én azokat tisztelem, becsülöm, akik nem fordítanak hátat. Mint Rachel Corrie, aki nyolc éve nincs közöttünk.

2003. március 16-án halt meg Palesztinában (közelebbről: a gázai övezetben) ez a huszonéves amerikai lány, a Nemzetközi Szolidaritási Mozgalom aktivistája. Szokás szerint akkor is izraeli buldózerek indultak útnak, hogy lerombolják a palesztinok házait. Rachel megpróbálta föltartóztatni az egyik buldózert. Leült a földre – szemközt a közelgő járművel. Saját testével védte egy palesztin orvos házát. A buldózer azonban nem állt meg. Rachel Corrie meghalt. Pontosabban: megölték. Szándékosan, hidegvérrel. (A történtekről több felvétel is látható a Youtube-on, a „Rachel Corrie – Related Footage” címűt ajánlom leginkább a kedves Olvasónak.) S a világ most is hallgatott – kollaborált az apartheid politikát folytató, rasszista Izraellel.

Lau főrabbi tegnap a Dohány utcai zsinagóga előtt arról is beszélt, hogy „milyen fontos emlékezni és emlékeztetni” – az ún. „holocaust” szörnyűségeire. Nem és nem. Ma azokra a szörnyűségekre kell emlékeztetni, amelyeket tegnap, két éve, nyolc éve, hatvan éve követtek el a palesztinok ellen – a földjüket megszálló zsidók. Ha nem tévedek, Rachel Corrie halálakor Israel Meir Lau még a rasszista állam főrabbija volt. Nem emlékszem, hogy tiltakozott volna a gyilkosság ellen. Lau főrabbi tehát kollaboráns. Nincs erkölcsi alapja arra, hogy az emlékezés és emlékeztetés fontosságára hívja fel a figyelmünket.

Régóta van egy álmom. Szép lenne, ha egyszer Rachel Corrie halálának napján, március 16-án legalább néhány tucatnyian összegyűlnénk a rasszista állam nagykövetsége előtt. Nem harsányan – csöndben tiltakoznánk a zsidó apartheid ellen. Meggyújtanánk sok-sok mécsest, emlékeznénk és emlékeztetnénk. Nemcsak Rachel-re, hanem a sok-sok ártatlan áldozatra is. Gyermekekre, férfiakra, asszonyokra. Akiket zsidók öltek meg Palesztina földjén, miközben a világ vezető politikusai csak „álltak, és nem tettek semmit azért, hogy megmenekülhessenek az áldozatok”.

Falusy Márton – Hunhír.info