Neves betyárunk, Rózsa Sándor elfogása után gyakorlatilag szinte mindent bevallott, de egy vonatkisiklatást s az azt követő rablást váltig tagadott. E helyen egyébként emberhalál is esett – jelesül egy, a fosztogatás ellen erőteljesen tiltakozó angol kereskedőt lőttek keresztül a hazai betyárok. A puszták vad fiai élénken élnek a magyarok képzeletében régi idők óta. A szabadságot, az idegen hatások elleni harcot jelképezik.

Mint Móra Ferenc “A Sándor körül” című írásából kiderül, Laucsik Mihály pesti igazságszolga, a rabló elfogására kiküldött Ráday Gedeon “betyárbiztos” közvetlen munkatársa a kényszervallatás kivételével minden lehetséges módot kipróbált a “király” szóra bírására – kevés sikerrel. Még a költői nevű Szépenlépő Katalint, a hajdani kedvest is sikerült ellene fordítania – ám érdemi információt így sem tudott kicsikarni a makacs emberből. Már-már lemondott az ügyről, amikor váratlanul maga Rózsa Sándor adott neki ötletet “megfogására”.

A betyár – az őt övező respektus okán – viszonylagos szabadságban élt a szegedi várbörtönben, így többek közt bármikor betérhetett egy kis beszélgetésre vagy pipadohányra Laucsik irodájába. Egy borongós napon is így tett, ám mivel látta, hogy a főpandúr éppen olvas, illedelmesen leült, kivárta, míg az leteszi az újságot, majd megkérdezte, mond-e esőt a lap, vagy sem. Laucsik ekkor döbbent rá, hogy a betyár nem ismeri a betűket, így – kellő előkészítéssel – bármit el lehetne hitetni vele.

A legközelebbi találkozókor már egy olyan, titokban Pesten nyomott újsággal várta Rózsa Sándort, melyben kimondottan róla szóló hírek voltak. Az egyedi média megemlítette azt is, hogy az angol kormány a kereskedő halála miatt roppant módon felháborodott, s amennyiben a magyar hatóságok nem szolgáltatnak a szerencsétlenül járt személy családja részére igazságot, akár háborúra is hajlandó. Laucsik e napról-napra érkező híreket a megfelelő hangulati elemek kíséretében mindig előadta a betyárnak, így az – bár kezdetben bizonytalankodott azok valóságtartalmában – egyre idegesebben hallgatott. Ám vallani még ekkor sem akart.

A főpandúr e makacsságot tapasztalva egy hét után végül bevetette utolsó aduját: a Szeged környéki dombokra kivonatta a vár öreg ágyúit, s onnan fojtás nélkül kezdett lövöldözni. A messze hangzó dördülések hatására a várban – előre elrendezve – nagy rohangálás kezdődött: látszólag mindenki menekülni akart. Többek közt Rózsa Sándort is elővezették, megbilincselték, s egy szekérre helyezve már-már útnak indították, amikor az, észrevéve a közelben intézkedő Laucsikot, rákérdezett a fejetlenség okára. A főpandúr – aki vélhetőleg színésznek sem lett volna utolsó – keserű szavakkal hozta fel, hogy Szeged éppen az ő makacssága miatt lesz nemsokára a lángok és az ellenség martaléka. S ez volt az a pont, ahol a városát szerető ember végül megtört, s ott, a szekéren állva beismerte a rablást…

Laucsik, miután rájött, hogy a bandavezér ellen tökéletes biztonsággal alkalmazhatóak a pszichológia fegyverei, újabb lépésre szánta el magát. “Kitalált” két betyárt, akik úgymond kisajátították a Rózsának tulajdonított egykori bűntetteket. A nyomozó – aki az esetet szépen megörökítő Móra Ferenc szerint színésznek sem lett volna utolsó – napról-napra egyre mérgesebben fogadta a szobájába be-belátogató rablóvezért, aki eredendő kíváncsiságától vezérelve nem tudta megállni, hogy rá ne kérdezzen a szemmel látható bosszúság okára.

Laucsik a húrt feszítve több napig halogatta a választ, majd egy kiválóan megrendezett jelenet kíséretében kitört: elmondta, nagyon meggyűlt a baja két útonállóval, akik – s itt kapott szerepet a furfang – a rablóvezérnek tulajdonított bűnöket követték el. S hogy tovább fokozza a hatást, azt állította, a két lovas bandita úton-útfélen a tetteivel dicsekszik, s azt híresztelik, hogy Rózsa Sándor hozzájuk képest csak silány kapcabetyár lehet.

A nyilvánvaló sértés annyira elevenébe vágott főhősünknek, hogy ott helyben mindent bevallott; megnevezte az esetek tanúit, a bűntársakat, s végül az anno titokban elásott bizonyítékok (fegyverek, pénz) helyét is felfedte.

A bíróság hosszas tárgyalás után halálra ítélte Rózsa Sándort, ám a királyi curia határozata nagy visszatetszést keltett a közvéleményben. A felháborodás oka többek között arra vezethető vissza, hogy a vezér 1848-49-ben csapatával önkéntesként harcolt a magyar szabadság védelmében, s így egyfajta respektus fűződött személyéhez.

Az ítélet a kor szokása szerint jóváhagyásra felkerült az uralkodóhoz, ám I. Ferencz József hosszas mérlegelés után életfogytiglanra változtatta Rózsa büntetését. A határozatot a nemzet – a korabeli lapok tanúsága szerint – nagy tetszéssel fogadta. A hajdani rablóvezér sorsa ezután egyenes úton haladt: a szegedi börtön lakójaként élte le maradék életét. Az annalesek tanúsága szerint a rettegett haramia az utolsó években jobb híján kötögetéssel ütötte agyon az időt…

mfor.hu

HunHír.Hu