1876. december 11-én született Mezőkövesden irodalmunk fekete bárányai közül Harsányi Kálmán, a hazánkat és főleg fővárosát már a huszadik század hajnalán megfertőző szabadkőműves szellem leleplezője.

Verseivel, drámáival és kritikáival került irodalmi életünk vérkeringésébe, miközben pénzügyi számtanácsosként kereste kenyerét. 1929. május 31-én hunyt el Budapesten. „Összegyűjtött munkái” hét kötetéből (Válogatott versek, A tölgylevél, Ellák, Drámai miniatűrök, A kristálynézők, Színházi esték, Emberek, írások, problémák) mégis A kristálynézők című, 1914-ben megjelent regényével keltett leginkább feltűnést, ugyanis, mint Pintér Jenő írta, benne „az iránytalanul bolygó magyar szellemi életet éles ítélettel bírálta”, amiért „a nemzet pusztul, kiváló fiai nem érvényesülhetnek, a szellemi és anyagi hatalmat érdemtelen alakok tartják kezükben”.

Elsősorban Budapestet állítja benne pellengérre, feltéve a kérdést, „miért van Budapesten minden úgy, ahogy van, miért indul ez a város a világ minden városai közül a legkozmopolitábbnak, annál is többnek, a saját gyökerei kiirtójának, miért nincs semmi, de semmi tisztesség az anyagi életében?” Válasza lesújtó: azért, mert „hitetlen, kozmopolita, nem szereti önmagát, nem szereti a földet, amelyen áll: ez a város, úgy amint van, kikívánkozik ebből az országból, mert idegen, mert minden második lelket kifelé húz belőle a vágy, az ösztön, a rokonérzés. Befelé semmi. Ez a város mindig az Igét véli hallani, valahányszor valami zaj van a határokon túl. És ha befelé néz, a Tisza-Duna közé, akkor csak nevet, csúfolódik és becsmérel.” Belvárosában „kő kövön nem marad, mindennek pusztulnia kell, ami emlék, ami szent, ami kegyeletes. Mindennek, ami történelmi, ami törzsökös, ami magyar. Mennél művészibb, mennél kincsesebb, mennél vérnyomósabb, mennél termékenyítőbb, annál inkább bizonyos, hogy kivégzik, vagy már ki is végezték. Mert ennek az országnak a szívéből ki kell tépni mindent, ami önmaga felé dobogtathatná meg még valaha! Kik a művelői ennek a határtalan alávalóságnak? Az az ál-kozmopolita keverékelem. Azok a gyáva hatalmasok, akik feltolakodtak a polcra, de remegnek bitorolt hatalmukért. Nem mertek fölébreszteni egy alvó hőst, hogy megvívjanak vele életre-halálra, csak elérzéktelenítették méreg-kotyvalékaikkal, és most szabadon garázdálkodnak köppölyeikkel az ütőerei körül. Megnyitják az ereit, s akkor fogják majd nagy hahotával fölébreszteni, mikor már megmoccanni sem tud többé. Egy nemzetet ölnek, egy nemzet vére folyik, és nem ordít föl kínjában senki!” Mégis reméli, hogy a szabadkőműves szellem elnyomta „igazi erők, amelyek most olyan úri büszkeséggel állnak félre a vásári zajtól, végre is le fogják szorítani igaz súlyú, tiszta aranyaikkal ezt a sok nemzetboldogító hamis pénzverőt az őket megillető alsóbb rétegekbe”.

Azonban nemcsak a főváros van „kiszakadó”-ban, hanem az ország szíve is: „És ha még csak kiszakadna! De mikor szanaszét futnak belőle az erek, az erekben romlott vér, s a romlott vérben gonosz gondolat-baktériumok! Ki lehet valaha heverni ekkora fertőzést? Mi volt ennek a nemzetnek minden vérontásos, belháborús, tíz felé szakadásos létfenntartó küzdelme ahhoz a minden képzeletet felülmúló erőfeszítéshez képest, amelyre most volna szüksége, hogy ennek a bomlasztó fertőzésnek ellenálljon? Lehetséges ez egyáltalán? Vagy már nincs mentség? Már csak az agóniát fogjuk végignézni? Talán még a tetem felbomlását is megérjük. És végigkísérhetjük majd az egész kémiai folyamatot, hogyan állnak össze új vegyületekké az elemei. A biológiait, hogyan nyüzsögnek ki belőle új rajok, amelyek mást akarnak, mást hisznek, mást gondolnak, mint mi. Amelyek belekergetik ezt az egész ezeréves múltat a ködös, borús mitológiába és bennünket megtagadva kezdenek új életet.” A nemzet „törzse sorvad, a törzsét öli a belé plántált idegen érzések és gondolatok élősdi serege”.

A politikusoknál és a bankároknál már csak „a mi számottevő, tehát nagyszájú, a maguk dicsőségét teli torokkal kiabáló tanítóink” felelősebbek mindezért, akik „nem építők és nem alkotók, csak parodisták, csak elcsavarói becsületesen megépített oszlopoknak. Vizsgálj meg jól minden nagy garral hirdetett társadalomtudományi vagy politikai elméletet. Tíz eset közül kilencszer ki fog derülni, hogy ócskástól került ki, csupán visszájára fordították, a megmaradt egyetlen esetben pedig hamis, csak csillogó. A nagydob mindig azt mondja róla, hogy új, pedig sohasem új. Éppen azért nem, mert a nagydob mondja. Mikor valami igazán új születik a világra, a nagydobok mindig némák, mint a sír.”

Regényének legsúlyosabb igazsága, hogy „a nemzetek lelkét a bóbiskolók kezdik ki, és a cinikusok emésztik föl. Minden nemzet így pusztult el, olyanformán, mint a hajók, mikor elsüllyednek. A mi hajónkon nem bóbiskol senki, s ha léket kapna, nem nevetne senki. Közös akarattal állana mind a szivattyú mellé s úsznánk tovább az idő tengerén. Így érthető meg csupán, hogy Magyarország Európa egyetlen országa, melyből kivándorlás még nem történt. Innen nem vágyik ki senki.” A tízmillió magyarból, ha kirostáljuk „a baromi emberelemet, a tudatlant és a nem gondolkozót, marad néhányszor tízezer, amelyre könnyen megoldható hieroglifekkel föl van írva, milyen része van a magyar kultúra kiépítésében. Valamennyin más lesz a szöveg, de nagy tömegeké lényegében mégis egyező, úgy, hogy könnyen csoportokba foglalhatja őket. Én három csoportot látok, ha eltekintek a közönyösektől. A szóvivőkét, akik most olyan hangosan, olyan tolakodón, olyan arcátlan szemfényvesztéssel igyekeznek selejtes portékáikért megutáltatni e nemzettel az ő valóságos kincseit és önmagát is velük. A megesettekét, akik vagy vakon hisznek ez egetverő csalók kotyvalékaiban, vagy átlátnak a szitán, s megértve, hol van a siker titka ebben a rút komédiában, ők maguk is csali súlyok után néznek, aranyfüstté hengerelik a lopott aranyat, s kiabáló szóval leplezik a lelkük erkölcsi, szellemi tartalmatlanságát. Végül a békétlenekét, akik Petúr nélkül gunnyasztanak a pincében. A békétlenek is megoszlanak, már alvókká és elaludni nem akarókká. Ha megmenthető még ez a nemzet, úgy csak ezek az elaludni nem akarók menthetik meg, akiknek összeszorul a szívük attól, amit maguk előtt látnak, akik ezért valójában nem a jelenben, csak álmaikban élnek, akiknek „a pillái fölött szüntelenül ott lebegnek a mákonygőz felhői, de akik minden áron ébren akarnak maradni, mert tenniük kell, cselekedniük kell, mert igaz értékeket kell a lelkeikben kiérlelniük, és végig kell szenvedniük ezekkel az igazi értékekkel a hamis kalmárok minden gáncsvetéseit.” Velük szemben a többség, vagyis „mi vagyunk, a homokba fúrt fejűek és kristálynézők, akik már nem hiszünk abban, hogy a felszínen úszó réteget valaha is áttörhessék még az igazi értékek”.

A kristálynézők, akárcsak kortársai közül Ritoók Emmától „A szellem kalandorai”, Szemere Györgytől a „Komédiák” vagy Szabó Dezsőtől „Az elsodort falu”, egy – Ady szavaival – „szerencsétlen, igaz isten / Fájdalmas, megpróbált remekének” éleslátásával megírt, ízig-vérig magyar sorsregény.

Ifj. Tompó László – Hunhír.info