A Székely Pajzs Székelyudvarhelyen emlékezett meg 1956-ról. Alább a szervezet vezetője székelyekhez intézett beszédét közöljük.

Tisztelt Székely Testvéreim!

Ezen a dicsőséges napon először arra gondoljunk, hogy a magyar nemzet utoljára 1956-ban volt egységes. Amikor, ha tettekben nem is, de szívben és lélekben a magyar nép egésze a nemzet szabadságharca mellett állt. Mert ekkor végre újra együtt dobbant a nemzet szíve a Kárpát-medencében éppen úgy, mint Amerikában vagy Ausztráliában. Mert 56 szabadságharc volt, nem forradalom. Mint ma is gyakran elhitetni szeretnék velünk. A harc ugyanis az orosz uralom és az őket kiszolgáló hazai lakájaik ellen zajlott. Akik egy idegen életformát akartak a nemzetre erőszakolni. Ezért lázadtunk fel, ezt nem akartuk, nem az „emberarcú” szocializmus érdekében ábrándoztunk.. A nemzet legjobbjai között tehát nem voltak forradalmárok. Nem kergettünk utópiát. Szabadok és magyarok akartunk lenni. Éppen abból, az idegenségből lett elegünk. Régi, normális, magyar életünket akartuk újra élni. A pesti srácok tehát nem a kommunizmus „megjavításáról” ábrándoztak, mint néhány lipótvárosi értelmiségi. Ők csak a normális életre vágytak, ahol nem volt kommunista szombat, szabad nép félóra, téeszesítés stb. Ez nem tetszett Kádárnak és urainak. Ezt leverni jöttek az oroszok és a pufajkások.

A Corvin-köz és a pesti srácok 56 igazi hősei. Ők nem álmodozók voltak, hanem őszinték és tettre készek. Az ő halált megvető bátorságuk, Molotov-koktéljaik az, ami ma is idefénylik. Erőt ad, és példát mutat. Arra int minket, hogy mindig legyünk bátrak cselekvő készek, merjünk magyarok lenni, mert egy nemzet akarata ellen egyetlen elnyomó hatalom se érezheti magát biztonságban sohasem. Amihez tegyük hozzá, hogy ez ránk, magyarokra fokozottan igaz. Bár ennek ellenkezőjét próbálják ma is a fejünkbe verni. Hiszen sokáig szoktuk tűrni a velünk packázó idegen urakat, de ha egyszer elfogy a türelmünk, akkor, jaj, nekik. Hogy akkor elbuktunk, az csak részben volt a túlerő miatt. Sajnos nem kis szerep jutott ebben az akkori teljesen alkalmatlan magyarországi politikai vezetés hozzá nem értésének. Maléter Pál és a többiek olyan emberek voltak, akik csak politikai okokból álltak a harc mellé. Taktikáztak csak. Mikor pedig már úgy látták, hogy túllépnek rajtuk az események és győz a szabadságharc, akkor lettek hirtelen „forradalmárok”, és „álltak az élünkre”. Mivel ő bolsevik alkatuknál fogva szerettek mindig előtérben állni, élre tolakodni.

A szabadságharc leverése utáni megtorlásnak is két oldala van. Egyik az ezrével meghurcolt hősök, a pesti srácok, munkások kivégzése, megkínzása, bebörtönzése. A másik oldal pedig Nagy Imre és társai kivégzése. E pórul járt szerencsétlenek még a bitófa alatt is a kommunizmust éltették. Ők tehát csak a kommunista pártokban mindig meglevő belső hatalmi harc áldozatai voltak. Ott vesztettek, nem a nemzeti ügyben, hiszen azt nem is értették, nem is voltak rá kíváncsiak. Úgy buktak el, mint pár évvel korábban Rajk László Rákosival szemben. Ezért ma inkább csak sajnálkozzunk rajtuk, de nincs miért tisztelni őket utólag sem, hiszen nem a nemzeti ügyért kerültek bitóra, hanem csak a párton belüli hatalmi harc vesztesei ők.

Mi, most székelyek, 54 év után tisztelettel emlékezünk a magyarság önfeláldozó küzdelmére, arra az egy- másfél hétre, amely megrengette a szovjet-orosz hatalom alapjait, és amely a Világban olyan nagy csodálatot váltott ki.

Isten áldása legyen a székelységen és a magyar nemzeten.

Waum Péter Máriusz

Hunhír.info