Amint korábban rámutattam, a zsidók a bűnátruházás bűvészei, vagyis a saját magukra jellemző tulajdonságokat mindig másra ruházzák át – mint a tolvaj, aki arra haragszik, akit meglopott, mert nem is tudják elképzelni, hogy vannak, akikre nem jellemzők az ő tulajdonságaik –, ugyanakkor a mentegetőzés mesterei is: másoknál nem, maguknál mindig találnak mentséget, másokban észreveszik a szálkát, magukban a gerendát sem.
Erről tanúskodik Eytan Bensur – aki Izraelben született és az izraeli külügyminisztérium főigazgatója volt (1996- 2000) – 288 oldalas, az 1919-es patkánylázadásról megjelent könyve (Láng Európa szívében. Bp. 2010. K. u. K. Kiadó) , amely még a Kádár-időkből ismert „udvari történész”, Liptai Ervin e tárgyban publikált műveit is alulmúlva, semmi fáradtságot nem kímélve mossa az első betűtől az utolsóig Kohn (Kun) Béla és elvtársaik véres lepedőjét, mentegetve a menthetetlent.
Lássunk példákat! Kun (Kohn) Béláról írja (49-50. old.): „Elfogadható kispolgári életszínvonalon élt, de nem mindig sikerült családjáról gondoskodnia. Ezzel együtt a Munkásbiztosító Pénztárban már voltak irigyei. Valószínűleg az ő segítségükkel állapíttatott meg a Budapestről érkezett ellenőr rendellenességeket a pénztár irányításában, ami miatt Kunt állásából felmentették. Kollégái megígérték, hogy elsimítják a botrányt, ha a hiányzó összeget pótolja. Apja és apósa segítségével Kunt megtérítette a hiányt, amely valószínűleg a lakásának és megélhetésének költségeiből, és nem a törvény szerint elkönyvelt utazási költségekből adódott. E triviális vétség miatt, ami inkább figyelmetlenségből, mintsem szélhámosságból eredt, Kun, a pénztár tisztségviselője és egyben a helyi szocialista párt egyre jobban megerősödő irányítója, elvesztette vezetői állását, és maradt a pénztár egyszerű alkalmazottja. Ez volt az egyetlen folt, ami nevéhez tapadt, és ez is inkább politikai, mintsem gazdasági következményei miatt bírt jelentőséggel.”
Foglaljuk össze! Szegénynek, mivel családja nem élhetett tejbe-vajba, csak „kispolgári életszínvonalon”, cigányéletből ismert módon kárpótolta magát: sikkasztott, amit „irigyei” lelepleztek, míg apja, apósa, kollégái kihúzták a gödörből, hiszen „triviális”, „inkább figyelmetlenségből, mintsem szélhámosságból” eredő vétség volt az egész pénzeltűnés, ami nyilván megbocsátható egy „egyre jobban megerősödő” szocialista irányítónak, pláne, hogy ez az „egyetlen folt, ami nevéhez tapadt”.
Könyve irodalomjegyzékében persze hiába keresnők egykori (zsidó) osztálytársa, Herczeg Géza eredetileg 1929-ben megjelent emlékiratát (Kun Béla. Történelmi grimász. Bp. 2002. Gede Testvérek Bt. 40-42. old.), amelynek idevágó része felfedi igazi arcát, a maszk nélkülit, a csahost, aki mindig „addig csaholt, amíg a [kolozsvári Munkásbeteg-segélyező Pénztárban igazgatóhelyettesi – Ifj. T. L.] jó állással be nem tömték” száját, aki „alig melegedett meg az állásában, alig hogy megházasodott, hogy apa lett, hogy a tekintély szinte felvetette, tolvaj lett belőle, alig egy évi működés után rábizonyították, hogy – milyen prózai – postabélyegeket lopott és egy kis pénzt sikkasztott hozzá, úgyhogy alig másfél éves dicsőség után Kun Béla eljátszotta az állását”, ráadásul feljebbvalói így is „diszkréten” kezelték ügyét: „nehogy még ő lármázzon vagy nehogy még ő neki álljon feljebb, tekintélyes végkielégítést adtak neki” .
Íme, így lehet menteni a menthetetlent, akárcsak a cigánybűnözést (emlékezzünk csak a volt belügyér Kuncze nyilatkozatára, miszerint megélhetési tevékenység, amit űznek, nem lopás!), így lesz hovatovább könyvében csupán (megélhetéséért) apró-cseprő botlásokat elkövető, irigyei által meg nem értett magányos harcos, aki amúgy messzemenően „azonosul a munkások nyomorúságával” (48. old.), aki azzal, hogy megerősíti kapcsolatát Leninnel, már a diktatúra első napjaiban külügyi népbiztosként „ésszerűen” lát hozzá feladataihoz (135. old.), akinek kezéhez egy csepp vér nem tapad (ha mégis vér folyik, azért kizárólag Szamuely a felelős (172-173. old.)), akinek a vezetése alatt álló budapesti bolsevikok törekvéseit rendre „torzultan értelmezik” a vidéki városokban és a falvakban (138-139. old.): „A hazatérő katonák is erősítették a bolsevikok által inspirált tulajdon nélküli élet misztifikálását. Azt mesélték Oroszországról, hogy ott mindenki mindenkié, és a szerelmi élvezetek olyanok, mint a levegővétel. Felmerült a gyanú a parasztok körében, hogy a bolsevik budapesti elvtársak kommunizálni kívánják asszonyaikat és lányaikat. A gyanú súlyos problémává érett, és egy magyarázó füzet kiadására kényszerítette a Kormányzótanácsot: ’A cél a nők védelme. Biztosítani kell számukra a jogot, hogy tetszésük szerint döntsenek szívük választottjáról, és hogy ne kényszeríthessék őket házasságra anyagi előnyökért és élvezetekért. A szándék az, hogy a nő szabadon rendelkezhessen testéről és lelkéről’. Az információs füzet azonban nem nyugtatta meg a falvak lakosságát. Épp ellenkezőleg, aggodalmaik nőttek a bolsevik Budapesttel szemben. Olyan helyek is voltak, ahol ünnepségek keretében égették el ezeket a füzeteket [például a nyíltan a házasság szükségtelenségét, a válást, a szabadszerelmet ajánló „Kommunizáljuk-e Zsófit?” címűt – Ifj. T. L.] – a szemükben immorális politikával való szembenállás jelképeként.”
Szegény Kun zseniális ötleteit tehát „torzultan értelmezték” (és ha voltak megtorlások, nyilván ezért, hiszen a „munkásosztályt, ha kell, meg kell védeni még önmagától is”!), amiért ellentmondást véltek felfedezni kijelentései között (egyik pillanatban azt mondta, „be kell jelenteni a bérek egyenlőségét”, a következőben, hogy „magasabb fizetést csak a szakértők kaphatnak” (115. old.)), amiért valahogy nem repdestek az örömtől a „válási procedúra” enyhítéséért (138. old.): „Jelentősen enyhítettek a válási procedúrán. A már legalább egy éve együtt élő párok akkor is összeházasodhattak, hogy ha egyikük vagy mindketten házasok voltak még a törvény szerint. A proletárdiktatúra kifejezetten haladó határozatot hozott, amikor teljes egyenlőséget hirdetett a házasságon kívül született gyermekek és azok között, akik törvényes házasságból születtek. Ez a határozat radikális és fontos következményekkel bírt, hiszen ismert, hogy 1900-ban Budapest gyermekeinek huszonhat százaléka házasságon kívül született. A Kormányzótanács egy részben magasztos, részben mulatságos magyarázatot fűzött a határozathoz: a pszichológusok szerint a házasságon kívüli gyermekek magabiztosabbak, mint a házasságon belül születettek, és a házasságok legtöbbször gazdasági érdek vagy családi tényezők és nyomás hatására jönnek létre. ’A Kormányzótanács nem kívánja a társadalomba plántálni a szabad szerelmet, mint a házasság intézményének alternatíváját, de a szerelemhez való jog bármilyen anyagi érdek felett áll.’”
Szerinte tehát Kohn-Kun végső soron igazi szocialista gavallér volt, meg nem értett néptribun, akinek apró esendőségei mindig érthetők és ezért menthetők voltak. Tipikus esete ez tehát a zsidó történelemhamisításnak, a bűnök hol másokra ruházásának, hol mentegetésének, hol elhallgatásának, de soha el nem ismerésének (1920-21-es krími vérengzéseit hírből sem ismeri!), sőt annak is, miként lehet polgárpukkasztóan hatva költeni, elhitetni akár azt is, hogy sétáltam a Napon: „Kun elfogadta Szamuelynek a forradalom kezdetén vallott nézeteit, miszerint meg kell szabadítani a fővárost a ’nem kívánatos’ elemektől, zömmel zsidóktól” (197. old.), amiért „meg volt győződve, hogy a zsidók Budapestről történő elűzése révén gyengíteni fogja a terjedő antiszemitizmust.” (198. old.)
A szerzőről végül még csak annyit, hogy prófétaként tekint fel az újabban a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karán is professzorként alkalmazott Kun Miklós „Szovjetunió- és Oroszország-szakértő”-re, amiért „teherként hordja magával nagyapja, Kun Béla összetett emlékét” (283. old.). Most már csak két kérdésem maradt: nem tekintik-e a nagyapát és unokát egyként tehernek az eredetileg a magyar nemzeti műveltség szolgálatára hivatott intézmény hallgatói, illetve, mégis nem szégyellik-e magukat a könyv terjesztői, ha utcára lépnek?
Ifj. Tompó László – HunHír.info
