52 évvel ezelőtt, kora hajnalban végezték ki az 1956-os forradalom miniszterelnökét, honvédelmi miniszterét és a november negyedikét követő szellemi ellenállás egyik vezéralakját, Gimes Miklós újságírót. A forradalom utáni megtorlás fő felelősei már mind eltávoztak az élők sorából – egyedül Biszku Béla maradt itt hírmondónak ebből a rettenetes korból. Úgy hírlik, a tiltás ellenére ma mégis levetítik a róla készült dokumentumfilmet. Zárt körben, természetesen.

Az 1921-ben született Biszku Béla a kádári éra egyik legfontosabb figurája volt. A forradalom leverése után azonnal az MSZMP vezető testületeinek a tagja: 1980-ig a Politikai Bizottságban, 1985-ig pedig a Központi Bizottságban építi a szocializmust. 1957. februárjától 1961-ig belügyminiszter, utána rövid ideig miniszterelnök-helyettes, 1962-től pedig több mint másfél évtizedig az MSZMP KB egyik titkára.

Eme rövidke életrajzból is kitűnik: a megtorlás éveiben belügyminiszterként ő felügyelte az „ellenforradalmi maradványok felszámolását”. Akasztófa, börtön, internálás – e három szóban foglalható össze Biszku Béla „otthonos” világa.

Olvasgatom az MSZMP vezető testületeinek jegyzőkönyveit. Csak az 1957-es év első feléből közel öt, vaskos kötetnyi anyag! Keresgélem, miket is mondott ez a férfiú azokban a vérgőzös napokban.
Egy héttel a szovjet intervenció után – 1956. november 11-én – már azt javasolja, hogy „meg kellene kezdenie a kormánynak a fegyveres szerveknek, a politikai rendőrségnek a felállítását”. Lesz is politikai rendőrség, éppen ő fogja majd felügyelni néhány hónap múltán.

1956. december 23-án Biszku Béla a szocialista művelődésügy kérdéseiben is kifejti véleményét. Sokoldalú ember ő, az akasztófák mellett a kultúra sem hagyja hidegen bolsevik lelkét. Szóval az említett napon imígyen szóla Biszku Béla:

„Vitatható az a megállapítás, hogy kultúránk tartalmában és formájában egyaránt nemzeti legyen-e. Ebben az elvi jelentőségű kérdésben a Központi Bizottságnak kell állást foglalnia.”

Hogy foglalt-e és milyen állást ebben a kérdésben a párt – nem tudom, nem is érdekel. Béla bátyánk felvetése az „érdekes”. Mert milyen legyen például a fehérrépa? Vitatható az a megállapítás, hogy fehér legyen… Szóval ilyen ökörségeken agyalt az akkor még ifjú Béla, miközben jó vastag kötelekről álmodott.
1957. január 14-én is ülésezik a párt legfőbb vezető testülete (IIB – Ideiglenes Intéző Bizottság, ez a testület szilárdul majd Politikai Bizottsággá). Ezen a napon Béla fel van háborodva: „Meg kell szüntetni pl. azt az állapotot, hogy lefognak embereket és utána kiengedik.”

1957. áprilisában – immár belügyminiszterként – „felhatalmazást” kér a vezető testülettől Pártay Tivadar, Bibó István, Földvári Rudolf és Tildy Zoltán letartóztatására. Rövid vita támad – ez utóbbi körül. Még két kommunista ősbölény is ellenzi Nagy Imre államminiszterének azonnali letartóztatását (a két ősbölény: Marosán György és Apró Antal), ami persze néhány hét múltán mégis bekövetkezik. Bélánk élvezi a miniszterséget: ő felügyeli a politikai rendőrséget, kéjelegve javasol bölénytársainak újabb és újabb letartóztatásokat.

S végül egy igazi gyöngyszem Bélánk munkásságából. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának Titkársága 1957. április 19-én több személyi kérdésben is döntött. Az Agitációs és Propaganda Osztály többek között javasolta „Kiss György elvtársat a Győr megyei Agitációs és Propaganda Osztály vezetőjének”. A kérdést a titkársági bölénycsapat hamar elintézte. Idézem a röpke „vitát” a korabeli jegyzőkönyvből:

„Kiss György elvtárs javaslatával kapcsolatban

Kádár János elvtárs:
Ne fogadjuk el a beállítását.”

Kádár összefoglalója csudálatosan szép: nem lesz „beállítva” Kiss György. Mert lehet, hogy jó agitátor és propagandista, de „nagyon zsidós”, egyszerűen „rá van írva” a jegy.

Nem tudom, kicsoda ez a Kiss György, él-e még egyáltalán, avagy már a túlvilágon agitál-propagál. Azt sem tudom, mi volt rajta levakarhatatlanul zsidós. Lapátfülekkel bírt? Vagy ruhafogasnak beillő kampós orra ütközött a propagandista elvekkel? Hiányérzetem ellenére az idézett szavakon jót mulattam. Azt mondja ugyanis Bélánk: „Rá van írva, hogy zsidó.” Nem akarom megbántani Biszku Bélát, de őrá mi van írva? Nem beszélve megtorlásbeli társáról, az Apró Antal nevezetű bölényről, aki „nagyon zsidós” létére nagyon „be volt állítva” a kádári állatkertbe.

Miközben a párt vezérbölényei – zsidók és nem zsidók – el-elzsidózgattak személyi kérdések ürügyén, formálódott a Nagy Imre és társai elleni per forgatókönyve, amelyet 1957. augusztusában Biszku Béla személyesen vitt el a moszkvai bölénytársakhoz. Azzal a záradékkal, hogy a legfőbb „bűnösökre” halál vár. Egy év sem telt el, Biszku óhaja teljesült.

Nem folytatom. Fölösleges ennyi szót pocsékolni a semmire. Ha jól emlékszem, Hamvas Béla írja valahol, hogy a hibás egzisztencia nem létezik, a hibás egzisztencia maga a nem-létezés. A Rózsadombon található egy bizonyos mennyiségű, állítólag még meglehetősen jó állagú csontozatra fölpakolt hústömeg, amelyet a központi adatbankban Biszku Béla néven tartanak számon. Az említett hústömegre rá van írva, hogy gyilkos. Levakarhatatlanul ott virít rajta a Káin-bélyeg. Ő azonban ezt nem veszi észre. Bizonyára azért, mert nem is létezik. A bűne viszont igen.

****

És végül arról, ami nagyon is létezik. A mártíromságról. Azokról, akik nagyon is léteznek. A mártírokról. 1958. június 15-én a „bíróság” halálra ítélte Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert és Gimes Miklós újságírót. Még aznap este átszállították őket a kőbányai Kozma utca 13. szám alatti Országos Börtönbe (=Gyűjtőfogházba).

Ötvenkét évvel ezelőtt, június 16-án reggel öt órakor a Kisfogház udvarán a három elítélt mellett jelen volt egy bíró, egy fogalmazó, egy ügyész, két orvos, s a börtönparancsnokság képviselője. Az ítélkezők és a vád képviseletében senki sem jelent meg ezen a nyári hajnalon. Jegyezzük fel a „kivitelezők” nevét is: az ítélet-végrehajtó Bogár János volt. Két segédje: Csúcs Mátyás és Fülöp István. A kivégzést a következő sorrendben hajtották végre: öt óra kilenc perckor Nagy Imre, öt óra tizenkét perckor Maléter Pál, öt óra tizennégy perckor Gimes Miklós nyakán szorult a kötél. Az orvosi jelentés szerint Nagy Imre öt óra tizenhat perckor, Maléter Pál öt óra huszonnégy perckor, Gimes Miklós öt óra huszonnyolc perckor halt meg. Aztán elföldelték őket, ott, a börtön sétálóudvarán, a betemetett gödör fölé pedig mindenféle szemetet pakoltak. Három év múlva kiásták a tetemeket, átvitték a szomszédos temető 301-es parcellájába – közismert történet.

Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, s a többi, sok-sok kivégzett – ma is léteznek. Bennünk. Utódainkban. A nemzet emlékezetében. Mindaddig, amíg lesz még, aki magyarul érez és beszél ezen a véráztatta földön.

Falusy Márton – HunHír.Hu