Hetek óta a borzról olvasgatok, amely a ragadozók rendjén belül a menyétfélék családjába tartozik. Ez a faj Európában is felettébb elterjedt, elsősorban az erdős részeket lakja, viszont általában nyílt terepen szerzi be táplálékát.
Olykor bizony kultúrvidékeket is meglátogat, ezért a nem-borzok kártevőként tartják számon. Azt mondják, jellegzetes mozgásáról, zajos csörtetéséről könnyen felismerhető, bár felettébb óvatos kreatúra. Nem magányos harcos, igazi társas lény: egy átlagos – mintegy tucatnyi egyedből álló – borzklán kiterjedt üregrendszerben él, a klán főnöke pedig a domináns hím vagy nőstény. A borzklánok egymástól elkülönülten élnek, territóriumaikat ürülékükkel, vizeletükkel megjelölve konokul védik.
A borz egyik hazai mutánsa a bérborz. Igazi hungarikum. A bérborz klánjával együtt egy másik borzklánt szolgál, ez létének az értelme. Szolgálataiért megfelelő bért, olykor kisebb-nagyobb stallumot is kap az idegen klántól. A bérborz egyébként ugyanúgy él és viselkedik, mint egy átlagos borz. Tehát üregrendszer, ürülék, vizelet, kultúrvidékeken való bolyongás és a többi borzi ismérv a bérborz életvitelének is múlhatatlan kelléke.
Stefka István még az Antall-korszakban érdemelte ki a bérborz kitüntető címet. Jó okkal. Annak idején az MDF táján bérborzkodott, ma pedig a Magyar Hírlap feliratú üregrendszerben ő a domináns hím. Bérborzunk nem sokat változott: mindössze annyi történt, hogy az elszáradt tulipán helyett ma a narancsra esküszik. Tudjuk, olvastuk: klánjával egyetemben egy másik, igencsak kiterjedt üregrendszert uraló klán érdekében szorgoskodott éveken át. Erdős tájakon, napfényes kultúrterületeken csörtetett keresztül-kasul, s most vége.
Vége – ezt a címet adta mai írásának a bérborz. Vége a hazudozásnak, egy nép szomorúságának, kilátástalanságának, boldogtalanságának. Ezt írja a hírlapos üregrendszerben trónoló domináns hím, sőt idézi a nem-borz Babits Mihály szavait a Jónás könyvéből: „mert aki éltét hazugságba veszti, / a boldogságtól magát elrekeszti”.
Örül tehát a bérborz, hogy vége van, de örömébe csipetnyi aggodalom is vegyül. Azt mondja ugyanis, hogy „újabban egyre több olyan ember is megfordul a győztesek háza táján, aki előzőleg dühödten támadta a jobboldalt, hátat fordított a Fidesznek, most viszont felfedezte magában a fideszest, ellentételként persze pozíciót, kedvezményeket várva”. Hűha! Irigykedik Stefka István? Talán túl sok potenciális bérborz ólálkodik a narancs körül?
Irománya végén a hírlapos domináns hím így fogalmaz:
„A munka csak most kezdődik igazán. Nemcsak az országot kell újjáépíteni, hanem az írástudóknak, az újságíróknak is van munkájuk. A közgondolkodásba befészkelt erkölcsi, kulturális szennyet is el kell takarítani. Eljött a tisztázás, a tisztánlátás, a dolgok, az ügyek tisztába rakásának ideje. Ez lesz a mi dolgunk, a zavaros gondolatokat elutasítani, majd a jót rendszerbe szedni.
Megállapíthatjuk, hogy a nemzet többsége nem egyszerűen a jobboldalon áll, hanem a jó oldalon.
Maradjunk is ott.”
A fenti borzológiai fejtegetésben azt próbáltam felmutatni, hogy nemcsak a kultúr- és egyéb vidékeken csörtető borz kártékony – a bérborz nevű alfaj még veszedelmesebb. A borznak nincsenek elvei. Nincs értékrendje. Az erkölcs szót pláne nem ismeri – de hát miért is várnánk el tőle? A bérborz azonban messze rosszabb kreatúra: miközben elvekről, értékrendről, erkölcsről hazudozik, még a maga borzságát is megtagadja. Gerinctelen. Jó pénzért más borznak szolgál. Ami a hírlapos üregrendszerben zajlott és zajlik, az a borzok árulása.
A domináns hím idézte Babitsot: „mert aki éltét hazugságba veszti”… A hírlapos üregrendszer a hazugság domíniuma volt, s ma is az. Bérborzunk mégis az „írástudok” teendőiről beszél. S mivel többes szám első személyben szónokol, következésképp saját magára is gondol. Lám-lám: bár a bérborzok a talpnyalás mesterei, gerincvesztetten is öntudatuk az égig ér.
Egyébként én is azt vallom: eljött a tisztázás, a tisztánlátás ideje. A zavaros gondolatok rendbetétele. Ebben a munkában azonban nem vállalhat szerepet olyan teremtmény, „aki éltét hazugságba veszti”. Stefka bérborz és klánja ugyanis az elmúlt hetekben-hónapokban egy másik klán érdekeit szolgálva hazudott, hazudott, hazudott. Alpárian mocskolta vélt vagy valós ellenfeleit, ürülékét és vizeletét bőven hintette szerteszét, márpedig jobbik kultúrtájakon ezt a pusztító és szagos csörtetést nem szokás becsülni. S most a bérborz ráadásul kijelenti, hogy a nemzet nemcsak jobboldalon áll, hanem a jó oldalon. Ahol persze ő, a bérborz is honol, minden mocskával együtt.
Hát nem. Én nem állok egy oldalon a bérborzzal és klánjával. Mert rühellem a bérborzságot. Ahogy a nemzet sem áll jobboldalon. A nemzet ugyanis semmilyen oldalon nem áll. Legfeljebb – bár ez is szószaporítás – a nemzeti érdekek oldalán. Annak meg nincs széle, oldala, közepe. A nemzet ugyanis vállalkozás, ahogy egy jeles magyar fogalmazott. Közös eszmények jegyében zajló vállalkozás. Ez az, amit a haszonra leső, szolgai lelkülettel „megáldott” bérborz nem képes megérteni. Ő ugyanis eszmény-hiányos.
Babits Mihály írta „Az írástudók árulása” című dolgozatában:
„Akinek az Igazság a fontos, egyenként vonja vizsgálat alá az elveket, s egyiket elfogadja, másikat elveti, aszerint, amint igaznak és hamisnak tetszenek előtte. De a modern írástudónak nem az Igazság a fontos, hanem a ’világnézet’: vagyis a harc, a párt.”
Tudjuk rég valamennyien: a hírlapos domináns hím nem írástudó. Igazságról, elvekről ő sohasem hallott. Önálló gondolatra képtelen. Neki csak a harc a fontos. Na meg a párt – a Párt! -, amelyet kellő alázattal szolgál (s amely természetesen nem azonos a nemzettel). A pártot szolgálva mindenen és mindenkin átcsörtetett, ami és aki az útjában állt. Átrobogott ő bizony az egész nemzeten. Ezért kapta és kapja a bért, bő marokkal.
A magyar tájon jó ideje hallgatnak az írástudók. Ki önként, ki kényszerből. És ebben a nagy-nagy csöndben Stefka bérborz szagló öntudattal írástudónak hiszi magát. Aki majd a fajtájabeliekkel eltakarítja az „erkölcsi, kulturális szennyet”. A hírlapos domináns hím most is hazudik: olyat ugyanis még nem látott a világ, hogy a szenny önmagát takarítja el. A szenny imádja önmagát. Különös betegség ez: morbus stefkaicus.
A borz, mint tudjuk, mindenevő. A gyümölcsöt is kedveli. Most éppen a narancsos ligetben csörtet Stefka bérborz és csapata. Kérdés, a liget urai meddig tűrik ezt a zsibongó ragályt. Nem beszélve az ürülék és a vizelet fojtó szagáról. Mert a szennyet – legyen az erkölcsi, avagy kulturális – tényleg el kell takarítani. Bérborzostul. Ez is nemzeti érdek.
Az Úr ezt mondja Babits versében, a Jónás könyvében: „A szó tiéd, a fegyver az enyém.” Úgy tudom, hazánkban a borzokat – korlátozottan ugyan – törvény védi: március eleje és május vége között nem vadászhatók. Hogy a bérborzokat emberi vagy isteni törvény védené, azt nem tudom….
***
Amikor a fenti szöveg végére értem, éreztem, valami széppel illenék búcsúzni a választások utáni új idők kezdetén. Kerestem, kutattam, végül a bérborz által is idézett Babits Mihálynál cövekeltem le. Mégiscsak ő a magyarság egyik legnagyobb költője. Az „Áldás a magyarra” című versének két utolsó strófája bizonyára a mai olvasó szívét is megérinti.
„Él a nagy Isten és semmise megy kárba.
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
igy élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tűnnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az igazság, közelebb, közelebb….”
Falusy Márton – HunHír.Hu