Csütörtökön kezdődik az a chicagói per, amelyet az ún. „holocaust” néhány túlélője indított a magyar vasúttársaság ellen. A jelenlegi állás szerint – amint erről a HunHír is beszámolt – a MÁV nem talált olyan amerikai ügyvédi irodát, amely elvállalta volna jogi képviseletét. Ennek az ügyvédi „ódzkodásnak” a lehetséges okairól is szó lesz az alábbiakban.

Február 11-én jelent meg a hír a Zsidó Világkongresszus (WJC) honlapján, hogy az ún. „holocaust” túlélői a chicagói bíróságon pert indítottak a MÁV ellen. A WJC rövid tudósítása szerint azért perlik a vasúttársaságot, mert az „teljes mértékben tudatában volt annak”, hogy a deportáláshoz felhasznált vasúti szerelvények Auschwitzba, a gázkamrákba szállították 1944 márciusa és októbere között a hazai zsidókat, a hivatalos adatok szerint 437 ezret.

Higgadjunk le, vegyünk egy jó nagy adag levegőt, s utána elemezzük a fenti állítást. A hivatalos adatok szerint tényleg 437 ezer zsidót deportáltak hazánkból. De valamennyiüket Auschwitzba, sőt rögvest a gázkamrákba? Ha ez igaz, akkor nem lenne egyetlen túlélő sem. Tehát akkor perelni sem lehetne a MÁV-ot (legfeljebb az égből). Per tangentem jegyzem meg, hogy a Nobel-díjas Kertész Imre, no meg a másik Nobel-díjas, az Elie Wiesel nevezetű is járt Auschwitzban a MÁV utasaként. Gázkamrát viszont nem láttak belülről. Hiszen ma is élnek, ráadásul itt a földön – ha jól tudom.
A WJC közleményének másik állítása is billeg. Azt írja a jeles zsidó szervezet, hogy 1944 márciusa és októbere között utaztatott annyi embert a MÁV a lengyel földön épült táborba. Karsai László, az ún. „holocaust”-kutatás hazai kulcsfigurája szerint a deportálás 1944. május 15-én kezdődött. Alig két hónapig tartott a művelet, mert Horthy 1944. július 6-án leállította azt (lásd Karsai László: Holokauszt, Budapest, 2001., 245. és 248. o.). Valaki tehát „holocaustot” tagad. Vélhetően az amerikai felperesek.

Karsai egyébként a chicagói hír hallatán szokatlanul keményen fogalmazott. Mint tudjuk, a „túlélők” 240 millió dollár vagyoni, és egymilliárd dollár nem vagyon kár megtérítéséért indultak harcba a MÁV ellen. Karsai szerint a per kezdeményezői megpróbálták felkutatni az ún. „holocaust” túlélőit, illetve azok leszármazottait, akik „jó pénzért hajlandók voltak összevissza hazudozni”. Hogy miket hazudoztak? Például olyasmit, hogy a MÁV alkalmazottai kirabolták őket, sőt ismerőseiket, rokonaikat meggyilkolták.

Hogy miért hivatkozom éppen Karsaira? Mert – bár lehet őt kedvelni, avagy nem szeretni – idehaza ő lépett fel a legkeményebben, a legjobb érvekkel a chicagói per ellen. Ez cáfolhatatlan tény. A perrel kapcsolatban a Chicago Tribune című lap megszólaltatta az egyik „túlélőt”, a Chicagóban élő, 82 éves Magda Brown-t. Az említett hölgy elmesélte, hogy szüleivel együtt deportálták Miskolcról 1944. június 11-én. Auschwitzba kerülve kényszermunkás lett ő is. Amikor megkérdezte társaitól, hol vannak a szülei, akkor az előtte állók a kéményekből kiáramló füstre mutattak. Az 1928-ban született Magda Brown tehát – saját elmondása szerint – Auschwitzban vesztette el a szüleit. Megpróbáltam ellenőrizni az állítást.

A Yad Vashem adatbázisában nem találtam nyomát annak, hogy Magda Brown leadta volna a szülei haláláról szóló emléklapot. Ráadásul Miskolcról kevés „Braun” nevű személyt deportáltak. Találtam viszont egy Alan Brown nevű adatközlőt (Magda Brown-hoz hasonló életkorban lehet), akinek Miskolcról elvitt szülei tényleg meghaltak a háború alatt: az anyja Auschwitzban, az apja azonban Ausztriában. Vagyis: a Chicago Tribune által megszólaltatott Magda Brown szülei az említett izraeli emlékhely adatbázisában nem szerepelnek. Vajon miért?

A chicagói kereset szerint egyébként nemcsak a deportálás miatt követelnek pénzt a Magda Brown-féle „túlélők”, hanem azért is, mert a vasútállomáson halomba helyezett bőröndjeiket, értéktárgyaikat a MÁV alkalmazottai elrabolták. A bírósági kereset szerint amint elhagyta a vonat a vasútállomást, a vasúti alkalmazottak és barátaik azonnal a bőrönd-hegyekre vetették magukat, késsel fölvágták a bőröndöket, s minden értékes holmit elraboltak. Karsai László szerint ez az állítás is hazugság.

A chicagói lap idézi Peter Black, a washingtoni Holocaust Emlékközpont egyik vezető történésze szavait, miszerint a németekkel ellentétben – akik kártérítést fizettek a háború után – azok az országok, amelyek szovjet fennhatóság alá kerültek, vonakodtak erkölcsi felelősségüket pénzügyi kártérítéssel elismerni. Black aztán azt is megjegyzi, hogy a zsidók deportálása „olyan tragédia volt, amelyből a nézők szépen profitáltak”. Jelen esetben mi, magyarok. Szép megfogalmazás.
A Chicago Tribune megkereste az amerikai magyar nagykövetséget is, amelynek szóvivője kijelentette: a magyar külügyminisztérium nem kívánja kommentálni a MÁV ellen benyújtott keresetről szóló hírt. Kérdés, hogy mi motiválta a leköszönő kormány hallgatását. A gyávaság? Vagy a színfalak mögötti kollaborálás a holo-hazudozókkal?

A chicagói lap cikke után térjünk vissza a WJC honlapjáról korábban idézett közleményhez. A perről szóló rövid hírt három olvasó kommentálta a zsidó honlapon.
Az első hozzászólás velős, lényegre törő: „Hol a határ?”
A második már terjedelmesebb:

„Szeretném ajánlani, hogy pereljék be Soros urat és a hozzá hasonlókat, mert ő és társai náci kollaboránsként kiárusították saját népüket, s valószínűleg felelősség terheli őket azokért a zsidókért, akiket csordaként tereltek a táborokba és kamrákba…. Soros úrnak több pénze is van, mint a MÁV-nak. Hacsak nem az a cél, hogy megszerezzék a magyar vasutat…. És még csodálkoznak, hogy antiszemitizmus van szerte a világon???? Ezek az emberek bizonyára nem tehetnek róla… Hány ember perelhetné a Föld valamennyi nemzetét ezért vagy azért az egykori népirtásért… Be kell fejezni már azt, hogy a világtörténelemben csak egyetlen nép volt az áldozat… Javaslom, hogy a magyarok pereljék be a törököket, az osztrákokat, az oroszokat stb…. Hé, ez mind szép pénz az ügyvédeknek, nemde???”

A harmadik hozzászóló már konkrét javaslattal is él:

„Ez nevetséges! Több mint fél évszázad múltán néhány idióta ezzel áll elő??? Hogy is van ez? Rendben, akkor én meg perelni fogom az Egyesült Államok légierejét, mert 1944. június 2-án, Debrecen bombázásakor egy csomó civilt megöltek.
A MÁV-nak nincs pénze. A kormányzat legutóbb meg is szüntetett néhány vonalat.”

Ez volt tehát a nép hangja – a Zsidó Világkongresszus honlapján. Oda is betört hát az antiszemita vírus – mondanák a „holocaust”-iparosok. Holott csak a féktelen mohóságot, meg a hazudozást rühellik az ép lelkű emberek.

S most lássuk: mi lehet az oka annak, hogy a MÁV képviseletét eleddig nem vállalta el egyetlen amerikai ügyvédi iroda sem?

Üssük fel „A Holokauszt-ipar” című alapművet, Norman G. Finkelstein híres könyvét. A szerző egy helyütt személyes élményét meséli el arról, milyen aljas eszközökkel operál a „holocaust”-ipar.
Amikor több mint tíz évvel ezelőtt megjelent Daniel Goldhagen „Hitler készséges hóhérai” című vaskos könyve, többen is vitába szálltak ennek a fércműnek az alaptézisével. Goldhagen ugyanis azt állította, hogy a németekben eleve megvolt a patologikus zsidó-gyűlölet, Hitler ezt csak szabadjára engedte. Következésképp az egész német nép zsidógyilkos. Daniel Goldhagen tehát a kollektív bűnösség elvét vallja, ami ugye teljességgel abszurd.

Finkelstein hosszabb dolgozatban szállt vitába Goldhagen könyvével, s kimutatta, hogy az ünnepelt sikerkönyvnek semmiféle tudományos értéke nincs. Hasonlóan foglalt állást egy kanadai történész, Ruth Bettina Birn. (Megjegyzem, évekkel ezelőtt Karsai László is ugyanígy vélekedett Goldhagen könyvéről.) Nos, a neves Henry Holt cég egyik leányvállalata elhatározta, hogy Finkelstein és Birn tanulmányát közös kötetben jelenteti meg. Így született meg a két szerző könyve: „A Nation on Trial”. A könyv megjelenését különböző zsidó szervezetek, lapok igyekeztek megakadályozni. Többek között a nagy hatalmú Rágalmazásellenes Liga vezetője, Abraham Foxman. Vagy a New Republic című Izrael-párti folyóirat szerkesztője, aki személyesen próbált nyomást gyakorolni a Holt elnökére, Michael Naumann-ra. Hasonlóképpen tett a Zsidó Világkongresszus ügyvezető igazgatója is.

Naumann azonban ellenállt az iszonyú nyomásnak, s a könyv megjelent. Később a híres izraeli újságíró, Tom Segev azt írta, hogy a kiadó és a szerzőpáros elleni zsidó kampány a „kulturális terrorizmus” határán mozgott.

A könyv ugyan megjelent, de a lejáratás nem ért véget. A Kanadai Zsidó Kongresszus (CJC) panaszt tett Ruth Bettina Birn ellen, s ennek következtében a történésznő munkaadója, a kanadai igazságügyi minisztérium vizsgálatot indított Birn ellen. A történet pikáns eleme, hogy a CJC által előterjesztett panaszban az is szerepelt, hogy a német származású Birn „a bűnös faj tagja”.
Hát ilyen ereje van a „holocaust”-iparnak, amely az erkölcs, a tisztesség fogalmát még hírből sem ismeri. A chicagói per is ennek a gyalázatos iparágnak a gusztustalan „műve”. Érthető, ha az amerikai ügyvédi irodák „ódzkodnak” elvállalni az alperes jogi képviseletét. Könnyen tönkre tehetik őket a Foxmanok, a Lauderek és társaik. Pedig…

Pedig a „holocaust”-ipar sem örökéletű. Egyszer nekik is befellegzik. A vasárnapi budapesti masírozáson Németh Sándor „vészkorszak” helyett véletlenül „végkorszakot” mondott. Freudi elszólás, úgy tűnik, valamit már ő is sejt. Valami az súgja nekem, tényleg közel a vég. Mármint az övéké. S ráadásul ebben a „végkorszakban” nem lesz egy fikarcnyi „szakrális” elem sem.

Falusy Márton – HunHír.Hu