Tegnap a stop.hu internetes portálon rövidke írás jelent meg „Cirkusz és Holokauszt” címmel. Szerzője, a „holocaust”-hívő Pálmai Tamás azon búsongott, hogy az Élet Menete elnevezésű „szakrális” eseményt megzavarta a választáson győztes párt kampányrendezvénye. Ez a „botrány”, a szakralitás fideszes profanizálása pedig annyira megrendítette Pálmai urunkat, hogy mély bánatában ritka magyartalan szöveget sikerült összeeszkábálnia. Az alábbiakban betűhíven idézek a magyar nyelv szabályaira fittyet hányó szövegből.

Pálmai urunk szerint „minden év egyik legmegrázóbb, napja, amikor az Élet Menete vonul a fővárosban, a holokauszt áldozataira, – minden áldozatára -emlékezve, mementóként”. Aztán azt is közli velünk, hogy most különösen aktuális volt az élők masírozása, hiszen „a Jobbik már betette bakancsát a magyar törvényhozásba”. Ez nagyon szép: a Jobbik bakancsa, amint be van téve a törvényhozásba. Mint valami ruhatárba.

Aztán egy meglepően magvas mondatot olvashatunk: „De – és már megint itt ez a fránya de – ami oly sok szép kezdeményezést, jó szájízt savanyított meg.” Hüm-hüm. Pálmai urunk ezután feltárja a titkot: kié a jó szájíz, és ki a savanyító. A jó szájíz természetesen a masírozóké, ott a büdös lehelet tiltva van. Az elvetemült szép-kezdeményezés-és-jó-szájíz-savanyító pedig a narancsos párt. A savanyítás „botránya” imígyen fest Pálmai urunk interpretációjában:

„Az Újlipótvárosban éppen a menet napját és gyülekezési helyét választotta a győztes párt kampányrendezvényre. Volt ott egész napos rock and roll parti, kétszáz éves jojó, és ki tudja, miféle népszórakoztatás még, egyszóval minden, aminek örülne az ember, ha – szóval De és Ha – tehát, ha ez a nap és hely éppen most nem a szakrális felkészülés központja lett volna de volt, vagyis mégsem. Érthetetlen a pártnak ez a döntése és különösen az, ha figyelembe vesszük, hogy mások mellett Rogán Antal is tartalmas szép és fontos beszédet mondott az Élet Menetén, tehát a szervezők, ha mástól nem is, de pártjuk egyik emblematikus figurájától tudhattak az Ügyről, és még sem tudtak. Ugye nem, mert az lehetetlen, hogy direkt tették a majálist éppen erre a vasárnapra, csak tévedés lehet, hogy mondjuk nem a szombatot jelölték ki pártrendezvénynek.”

Kezdjük az utolsó mondattal: a „majálist” bizonyára azért nem tették szombatra a szervezők, mert tekintettel voltak a zsidó vallású honpolgárokra, akiknek sabbat szent nap (ebből a megfontolásból helyezték egyébként vasárnapra a masírozást is, amint ezt Feldmájer Pétertől megtudtuk).

S most nézzük Pálmai urunk legfontosabb megállapítását. Az Élet Menete napja és gyülekezési helye „a szakrális felkészülés központja lett volna de volt, vagy mégsem”. Dülöngél ez a mondat, akár a szélfútta pálma. Nem tudjuk pontosan, hogy akkor volt, lett volna, vagy mégsem volt „szakrális felkészülés”, de nem is ez a lényeg. Az Élet Menete – „szakrális” esemény. Ezt üzeni Pálmai urunk bicegő magyarságú szövege. S ebbe a „misztériumba” belerondított az a fránya majális! Mit belerondított – belesavanyított! Micsoda savanyúan pogány lelkülettel bírnak ezek a narancsosok!
Pálmai urunk szerint a rakparti „szakralitás” profanizálása nem vall jó ízlésre, ráadásul „valószínűleg több szavazót visz, mint hoz”. Bizonyára a „szakrális” szavazókra gondolt. Majd így zárja szózatát:

„Persze az is tény, hogy soha ennyi Ember nem volt ott a menetben, mint most, ez mutatja, hogy azért a fontos lelki kérdésekről nem lehet elterelni a figyelmet az emberi jó ízlést meg lehet pofozgatni, persze nagy kérdés, hogy meddig.”

Aki megfejti ennek a zavaros mondatnak a jelentését, annak jó szájízzel fölajánlok egy kipa alakú belépőt (no meg egy izraeli zászlót) a jövő évi „szakrális” eseményre. Illetve „szakrális” masírozásra.
Pálmai urunk a „holocaust”-vallás főpapjának, Elie Wieselnek a szellemét idézte meg. Ez az állítólagos „túlélő” 1978. április 16-án cikket jelentetett meg a New York Times című napilapban „A holocaust trivializálása” címmel. Véletlenül éppen azon az áprilisi napon, amelyik évtizedekkel később a hazai „holocaust”-emléknap lett. E meglepő egybeesés miatt is különösen izgalmas felidézni, miről beszélt 32 évvel ezelőtt a kétes múltú és jelenű „holocaust”-főpap.

Wiesel szerint „Auschwitzot nem lehet sem megmagyarázni, sem elképzelni”. Ennek oka, hogy „a holocaust meghaladja a történelmet” („the Holocaust transcends history”), tehát mintegy fölötte lebeg. Azt is mondja Wiesel, hogy a „holocaust” áldozatai egy olyan „titok birtokában vannak, amelynek felfedésére – mi élők – sem képesek, sem méltók nem vagyunk”. S végül még egy fontos idézet: „A holocaust a végső esemény, a végső misztérium, soha nem fogjuk megérteni, vagy tudását átadni. Csak azok ismerik, akik ott voltak; a többiek soha nem fogják megismerni.”
Bár Wiesel szerint a „titok” nem lehet osztályrészünk, ő – aki persze „ott” volt, ezért a „beavatás” szertartásmestere – más írásaiban mégis felfed belőle valamicskét. Például: „Az igaz keresztény tudja, hogy Auschwitzban nem a zsidó nép halt meg, hanem a kereszténység.” Vagy: „Bár nem minden áldozat volt zsidó, de minden zsidó áldozat volt. Bár nem minden keresztény volt gyilkos, minden gyilkos keresztény volt. Rossz keresztény ugyan, de keresztény.” No comment.

Wiesel szerint tehát értelmünk nem elegendő a „holocaust” megértéséhez, mert az meghaladja a történelmet, szakrális esemény, „misztérium”, „titok”. Amiből két következetés vonható le. Egyrészt aki tagadja ennek a „titoknak” a „szakrális” jellegét, az „holocaust”-tagadó. Másrészt: amit nem lehet megérteni, ami a történelem fölött lebeg, arról beszélni sem lehet. Arról hallgatni kell. Aki tehát minden nap Auschwitzról fecseg, az is „holocaust”-tagadó.

A történelemnek egyetlen szakrális eseménye volt eleddig. Jézusról beszélek. A húsvét például – a kereszthalálra és a feltámadásra való emlékezés – évről-évre szakrális esemény, amelyet ráadásul megérteni, átélni és átadni is képesek vagyunk. Az Élet Menete nem „szakrális” esemény. Az Élet Menete a „holocaust”-ipar évről-évre megismétlődő giccses rendezvénye. Nagyon is evilági, profán esemény. Akárcsak a majális.

Pálmai Tamás valami szépet akart írni, bolondság sült ki belőle. Nem baj, tévedni emberi dolog. Az viszont nem vall jó ízlésre, hogy a „szakralitásról” locsogó „publicista” törve beszéli anyanyelvünket. Ez ugyanis tényleg „megsavanyítja” a jó szájízt. Mármint az olvasóét. A nyelv ugyan nem „titok”, nem „végső misztérium”, de aki fogyatékosan ismeri a használati szabályait, jobban teszi, ha hallgat. Az írást ugyanis mindig megelőzi a felkészülés – még ha ennek nincs is „szakrális” jellege. Ugye érti, kedves Pálmai Tamás?

Falusy Márton – HunHír.Hu