A Széles-lap üdvöskéje, Máté T. Gyula belehúzott. Ha így halad, ő lesz a Magyar Hírlap első számú Jobbik-szakértője. Tegnap vezércikkben keresett és lelt kapcsolatot az izraeli harci gépek, Szekeres Imre és az új erő között, a lap mai számában pedig fapados publicisztikában rajzolta meg a szebb jövő szebbik elitjének arcképcsarnokát. Úgy tűnik, Gyulánk szívéhez nőtt az új erő. Vele álmodik, róla álmodik minden éjjel, majd felébredvén analizálja kusza álmait, a művelet végterméke pedig sajátos szóhalmazként a lap publicisztikai rovatában landol. Legfrissebb álmát a Magyar Hírlap mai száma közölte – „Szebbik elit” címmel. Az álom világa már csak ilyen – szabadon kalandozhatunk az időben. Még a jövőt elfedő fátyol mögé is bekukkanthatunk. Máté T. Gyulának álmában megadatott, hogy jelen lehetett a Jobbik frakcióülésén – 2010. április végén. Minő szerencse, hogy van nékünk egy ilyen remek Gyulánk, aki a jövőből tudósít a mának. A „szebbik elit”-ről. Hát izgalomra fel, kedves Olvasó, hisz tényleg szédítő a mátétégyulai álom és annak narancsillatú megfejtése.

A hírlapos honfi tehát jelen van a Jobbik frakcióülésén. Hogy miként kerül oda, arról nem szól az álom. Talán légyként röpköd a zárt térben, avagy egy izraeli harci gépen kuporogva kémleli a kéklő boltozat alatt a szebb jövőt. Mindegy. A lényeg: Gyulánk mindent hall és lát. És lejegyez.
Beszámolójának szereplői a következők: Gábor, Csanád, Előd, Krisztina, Róbert, Sándor „egy borsodi újonc”, valamint „egy kevésbé ismert, ám annál idealistább fővárosi küldött”. A helyszín és az idő: a „Képviselői Irodaház, 2010. késő áprilisa”. Kezdődik az álombeli szebb jövő.

„’Szebb jövőt! – indította a frakcióülést Gábor. ’Megvan’ – kacagott lelkeset Csanád, majd a mellette ülő Elődöt vállon tolva somolyogta: ’Mit megvan, mi, nagyon megvan! Mi?’ Csanád nemcsak pártjára, hanem boltjára is gondolt. Most aztán tényleg bővül a piac, s még központi pénz is akadhat a turulos vagy nemzeti radikális sörpocakot reklámozó pólóra.”

Csanád tehát elégedett, hisz boltjára is ráköszönt a központi pénzekkel jól kibélelt szebb jövő. De nemcsak turulos Csanád boldog, lelkesedés hevíti az egész frakciót a Fehér Gyűrűben. A helyszín ugyanis mégsem a Képviselői Irodaház – amint Gyulánk álomlejegyzésének első mondata jelezte -, hanem az említett söröző. Nem gond, az álom kusza összevisszaságában a helyszínek is összemosódhatnak. Tehát a sörözőben ücsörög a szebb jövő, ahol „stresszoldó” és kétes állagú szendvics „a küzdelmes múlt nosztalgiáját idézi fel”. Gyulánk álomlejegyzése itt enyhén megbicsaklik, hiszen a küzdelmes múlt felidézése – maga a nosztalgia. A küzdelmes múlt nosztalgiájának a felidézése vajon mi lehet? A múlt nosztalgiájának a nosztalgiája? Ilyesmi tényleg csak álomban (delíriumban) létezik. Na mindegy.

Szóval serital és szendvics társaságában hevül a szebb jövő a kocsmában, de senki sem nosztalgiázik. Nem kell a múltat bolygatni. Mert az kényes jószág. „Jobb azzal nem foglalkozni, hogy ki honnan jött, mit csinált korábban.” Végtére is most már a mentelmi jog védi a szebb jövőt, s Gáborék „az eddig ostorozott elit részei”.

Most Gábort látjuk, amint „tekintélyesen” körbenéz, s mosolyából mindenkinek kijut egy-egy darabka. Gábor szereti a szerepét, szereti magát. Ahogy az álom lejegyzője fogalmaz: „Beletanult a siker használatába”. Éjjel-nappal használja a sikert. A frakcióposztokat már elosztotta, s most egy időre megpihen.

A mosolyát széthintő Gábor gondol egyet, előveszi egy kis használatra a sikert, Krisztina felé fordul, s kéri, mondjon valamit. Végtére is Krisztina a hősnő. Krisztina beszélni kezd, a többiek pedig figyelnek, mukkanni sem mernek, hiszen Krisztinát hallgatva korábban is csak „bambán előre nézve elmélkedtek a jövőn”. Gyulánk álomleírása szerint a párt „az egyfelé gondolkodást mindig is pártolta”, most is ezt gyakorolják serital és kétes állagú szendvics mellett, s csak „alig néhányan gondoltak cigányverésre”.
Gábor tehát sikeresen használja a sikert, ezért Krisztina is mond valamit. Hogy Gyurit ki kell szabadítani! Mert Gyuri szimbólum! „Gábor magában felszisszent.” Budaházy ugyanis nem volt bekalkulálva, igaz, megtette a magáét, „parlamenti párt szalonjában azonban büdös a szaga”. Gábor szaglószerve megremeg, Elődre pillant, aki szemüvegével bíbelődve köhint egyet. „Legutóbb a Fehér Házban Péter Gábor köszörülte így a torkát”. Az álom lejegyzője – mint látjuk – talált egy finom szálat a daliás múlt és a szebb jövő között, az egykori ÁVH-vezért és Elődöt ugyanis a torok mélyéről feltörő hangok meglepően közös mineműsége köti össze.

A frakció azonban Előd és elődje torokhangú kapcsolatát nem ismeri fel, hisz a serital és szendvics melletti szebbik társaság „történelmileg mérsékelten volt képzett”, sok volt közöttük az „új”, illetve „újított ember” (Gyulánk álmába bizonyos olvasmányélmények is beszüremkedhettek, mint például Makarenko veretes műve, Az új ember kovácsa). Tehát a sok „új” és „újított ember” szívét igencsak megragadja Krisztina szózata, ezért Előd – mellőzve az újabb, árulkodó köhintést – Róbertre, a gárdakapitányra pillant. Róbert olvassa és érti az elődi tekintetet, a gárdakapitány szeme „immár Sieg Heilt sugárzott”, s „a cipősarkat is csattintásra indította”. Gyula álmában azonban nem „csattintott” a cipősarok, mert Róbert gumitalpú lábbelit visel, s az egyenruhát is levetette, mióta összeállt a frakció. Ezért Róbert inkább a szavaival „csattint” egy zengzeteset, mondván, „hagyjuk a Gyurit!” S továbbcsattogtatva hangszálait azt is hozzáfűzi: „Jó gyerek, kiszabadítjuk, de most nekünk ő ott jobb.”

Elülnek az érzelmi hullámok, a frakció megnyugszik, Előd, „a párt (szemüvegét ismét tisztogatás alá vető) Berijája is elégedett volt”. Tehát Péter Gábor mellé a kágébés Lavrentyij Berija is beúszik a képbe, holott Elődünk most nem is köhintett. Pereg a film, Gyuri és Gyuri szaga lekerül a napirendről, „egy borsodi újonc” Sándor felé fordulva új mederbe tereli a beszélgetést: „A médiára, arra aztán nagyon figyelni kell! Ugye, főszerkesztő uram?” Sándor csak bólint, szereti, ha figyelnek rá. Sőt: „Kedvelte, hogy esély nyílik rá, hogy minél több helyen legyen címzetes vagy tényleges főszerkesztő, médiasztár, tán médiaguru is.” Annyira kedvelte mindezt Sándor, amennyire az álom lejegyzője rajong a „hogy” kötőszó fülsiketítő halmozásáért. Sándor tehát hallgat, egyetlen kötőszó sem bukik ki fogai kerítésén, csak „összepillant” Gáborékkel. Tudják ők jól, „a média már eddig is megvolt”, hiszen „a balliberális antikampánynál” jobbat és hasznosabbat el sem lehet képzelni. (Nem beszélve a jobbliberális antikampányról, de ez a mátétégyulai álomban valahogy elsikkadt). Sándor, Gábor és a „vezérkar” többi tagja pontosan tudja, hogy a média segedelmével „mindenki jól járt”, a szegfűsök például „megkapták a fasisztaveszélyt”. Működni fog ez ezután is – ezt üzeni a serital és szendvics fölött a „szűkebb vezérkar tekintete”. Az eddig néma Sándor azonban bátorítani akarja a „borsodi újonc”-ot, ezért megajándékozza egy igazi pörzsölős zsidóviccel.

A „borsodi újonc” merész javaslatából és Sándor zsidó-pörzsöléséből bátorságot merít „egy kevésbé ismert, ám annál idealistább fővárosi küldött”. Ő is előáll egy ötlettel. Nézzük a mátétégyulai álom záró képét:

„’Szakértői politizálás kell!’ – vetette fel egy kevésbé ismert, ám annál idealistább fővárosi küldött. ’Az lesz, szakértően teszünk keresztbe a zsidesznek’ – röhögött fel a képviselőséget már Brüsszelben megtapasztaló Csanád. ’Szakértőien?’ – kérdezett tovább kissé idealista hősünk. ’Mint az állat!’ – zárta le a kérdést Gábor, s elégedetten hátradőlt a képviselőházba külön hozatott XV. Lajos korabeli karosszékben. Élvezte a radikális változást.”

Az álomlejegyzés végére értem. Mint látjuk, különböző terek egybecsúsznak, de az álom világában semmi sem lehetetlen. A „szebbik elit” csevegve üldögél a szebbik jövőben, a helyszín az egyik mondat elhangzásakor a Fehér Gyűrű, a másik mondat kezdetén viszont az egész társaság seritalostul, szendvicsestül „átúszik” a Fehér Házba. A háttér pedig hol berijás vörös, hol siegheilesen barnás árnyalatú. Ezt még Freud mester is megirigyelte volna.

Álmokkal nem illik és nem lehet vitatkozni. Álomra csak egy másik álom lehet a felelet. Én is álmodtam valamit. Nem tudom oly szépen elregélni, mint hírlapos Gyula, mert nem vagyok oly képzett pennaforgató. De azért megpróbálom eldadogni, hátha érdekelnek valakit meg-megroggyanó mondataim.
Helyszín és idő: Nagy-Kevély, 2010 késő áprilisa.

Szereplők: Viktor, Laca, Tibor (az „itt az idő, most van soha” elnevezésű mozgalom szűkebb vezérkara), Gábor (keresztény-nemzeti milliárdos), István (címzetes és tényleges főszerkesztő, keresztény-nemzeti médiaguru), hírlapos Gyula (keresztény-nemzeti újságíró és konzervatív álomlátó), valamint szolgák és szolgálónők, konzervatív kivitelben.

Madárfütty, avarzizegés. Kora reggel, a nap rézsút hatol be a fák közé. Az erdei ösvényen narancsszín pólós csapat közelg. A fák egyre ritkulnak, lassan eltünedeznek mögöttük, a kirándulók megérkeznek egy derűs tisztásra, fölöttük tiszta kékben fürdik az ég. A csapat letelepedik a dús füvű tisztáson. A narancsszínű frakkban tüsténkedő szolgák és szolgálónők pazarul díszített szendvicseket és frissen csavart narancsból készült nedűt szolgálnak föl. A társaság csöndben falatozni kezd, rágcsálás, kortyolás zajai törik meg csak a csöndet, olykor egy-egy mélytorkú, de konzervatív színezetű böfögés hallatszik. Miután megevett két szendvicset, és behörpölt két pohár italt, a siker használatában igen gyakorlott Viktor vállon tolja Tibort, a frakcióvezetőt: „Megvan!” S tolja csak, tolja tovább vállon Tibort, akinek a szájából kiesik a lazacos szendvics, s mondá tovább: „Mit megvan, mi, nagyon megvan! Mi?” De hogy közben milyen pénzekre gondolt, azt álmomban sajnos nem láttam tisztán.

Viktor már nem tolta tovább vállon Tibort, aki gyorsan elhappolt egy újabb szendvicset, s viharos gyorsasággal gyömöszölte magába. Viktor körbehordozta tekintetét a rágcsáló társaságon, bizalmas mosolya megpihent egy-egy arcon. Kétharmad mosoly jutott a falatozókra, egyharmad a szolgákra és szolgálónőkre. Viktor hirtelen a mellette ülő Gábort kezdte vállon tolni (nagyon szerette ő ezt a tologatást), s azt somolyogta: „Na? Ugye? Ez az István! Hű! Ez aztán tud lapot bütykölni! Micsoda ész! Jól befűtött a szebb jövőnek! Mi? Ha?” Gábor odafordult Istvánhoz, aki a viktori szózattól elalélva tar fejét vakargatta, és szólni sem mert. Félt attól, hogy a sikert jól használó vezér még kutakodni találna a múltban. Hogy ki honnan jött, mit csinált korábban, meg egyebek. Éppen ezen töprengett, amikor megszólalt Gábor, miközben jól vállon tolta Istvánt: „Na de a Gyula! A Gyula álma! Mekkorát sercintett a szebbikről ez a Gyula! Mi? Ha?” Imígyen szólott Gábor, akit – Petőfiért való rajongása okán – barátai csak széles tenyerű Fejenagynak becéztek. István kiszabadulván Fejenagy széles tenyerű tolásából elkezdett kotorászni műveltsége kincses ládikójában. Valami szépet akart föltálalni ezen a nagy napon. Mutatóujja megindult hírlapos Gyula felé, s mélyen Viktor szemébe nézve felkiáltott: „Ekke homo!”. Viktor mosolyintott egyet: „Cö-cö-cö”. István nem értette a cöccögést, ezért a sokadik szendviccsel bajlódó Laca hatalmas bajsza alatt előbb köhintett egyet, torkát köszörülte, majd ezt dörmögte: „Nem ekke, hanem ecce, te barom!” Tibor és Viktor felröhögött.

A címzetes és tényleges István nem értette, miért a röhögés – túl távol volt tőle a lacai bajusz, semmit sem értett az alóla előkúszó hangokból. Ezért ismét hírlapos Gyulára mutatott, s ezt mondta: „Mekkorát álmodott, ugye? Ekke homo! Beledöngölte a földbe a szebbik jövőt. Ha?” Laca se, Tibor se, Viktor se röhögött már, tudták, többek között Gyula álma úsztatta el a kétharmados álmokat. Viktor hírlapos Gyulát fürkészte, aki szokása szerint bambán előre nézve elmélkedett a jövőn. S mivel minden jelenlévő mindig is pártolta az egyfelé gondolkodást, ezért a vezér pillantásának útját követve minden szempár Gyulára szegeződött, aki még mindig bambán előre nézve elmélkedett. Aztán Gyula felocsúdott, s a pillantások kereszttűzében különös melegség töltötte el. Viktor tekintetében mintha a hála, a köszönet csillant volna meg. Legalábbis Gyula ezt sejdítette. Dehogy gondolt ő arra, hogy Viktor nem hálával nézi, hanem lenézi őt. Gyula úgy érezte, megdicsőült. Őrá mosolyog a vezér, a Laca, meg a Tibor, miközben széles tenyerű Fejenagy és címzetes és tényleges István jobbról-balról vállon tolja. A gyönyörűségtől és a két oldalról érkező vállon tolástól hírlapos Gyula majd elolvadt. Felállt, mélyen a földig hajolt a szűkebb vezérkar előtt, majd egy közeli fa hűvösébe telepedett. Valami különös érzés szorongatta a torkát, de köhinteni sem mert. A melegség csak áradt, áradt bévül, s egyszer csak azon vette észre magát, hogy naranccsá változott.

Időközben a szűkebb vezérkar szakértőien szedelődzködni kezdett. Itt volt az idő távozásra, mert nem szerették volna, ha a szebbik jövő a tisztáson éri őket. A szolgák és szolgálónők fölmálháztak, s a narancsszín pólós csapat eltűnt a fák sűrűjében.

Naranccsá vált hírlapos Gyuláról azonban valahogy megfeledkeztek. Ő továbbra is a fa hűvösében hevert bambán, nem tolta őt már senki vállon. Teltek-múltak a napok, hol eső esett, hol viharos szél fútt, de Gyula nem moccant a fa alól. Belemerevült a narancsos bambaságba. A jövő – akarom mondani: az idő – egyre szebb lett, mind több és több kiránduló lepte el a Nagy-Kevélyt. Egy verőfényes reggelen ifjú pár bukkant fel a tisztáson. Körbenéztek, s azt a fát célozták meg, amely alatt Gyula-narancs hevert. „Nézd, itt egy narancs” – szólt a lány. „Micsoda?” – kérdezte a fiú, majd lehajolt, s kezébe vette a belül már oszlásnak indult gyümölcsöt. „Büdös a szaga” – fintorított egyet a lány – „Romlásnak indult, mint hajdan erős magyar.” S fölnevetett. „Ne bántsd a magyart!” – replikázott a fiú, mert irodalmi idézetre szeretett irodalmi idézettel válaszolni. „Ráadásul magyar narancs nincs is” – tette hozzá halkan. A lány újabb idézet után kutatott. Hamarost meglelte. „A’ Mult elesett hatalmunkbul, a’ Jövendőnek urai vagyunk” – mondta, s egyenesen a fiú szemébe nézett, aki folytatta a Széchenyi-idézetet. Majd a tenyerébe nézett, búcsúpillantást vetett a narancsra, aztán meglendítette a karját, s mondhatni radikális mozdulattal messzire hajította a rohadó gyümölcsöt. Az meg csak gurult, gurult, bambán előre nézve, lefelé a Nagy-Kevélyről. S hogy mi lett széles tenyerű Fejenaggyal, meg a címzetes és tényleges Istvánnal? Nem tudom, mert időközben felébredtem.

Falusy Márton – HunHír.Hu