Léteznek-e olyan zsidó írástudók, akik önkritikával mutatják be a zsidóság gondolkodásmódját? Ha a zsidó történetírókat olvassuk, mint Graetz Henriket, azt tapasztaljuk, legfeljebb egyes rabbik, talmudmagyarázók írásait kifogásolják.
A tárgyilagosság látszatát keltve bírálnak zsidó vezetőket nem zsidókkal szembeni ellenséges magatartásuk leplezetlensége miatt, de sohasem tárják fel a zsidó magatartás okait, tehát a Talmud, a Sulchan Aruk és a Kabbala minden zsidóra történelmi körülményektől függetlenül kötelező szabályait, különös tekintettel e három könyvnek a nem zsidókra vonatkozó rendelkezéseire. „Tárgyilagosságuk” addig terjed, amíg olyan részleteket közölnek e forrásokból, amelyek közömbösek a nem zsidókra nézve.
Tehát még sincs zsidó önkritika? Attól függ, mit gondolnak a zsidó írástudók a Talmud, a Sulchan Aruch, a Kabbala tanairól és azoknak a saját történelmükre gyakorolt hatásáról. Ha ebből indulunk ki, megtapasztalhatjuk, hogy a zsidó világnézet mibenlétét olykor maguk a zsidó írók leplezték le, akikben az alábbi kérdések merültek fel. Megérthető-e a zsidó történelem a Talmudnak a nemzsidókat (a „gójokat”) és Jézust gyalázó fejezetei nélkül? Mivel magyarázható a zsidóság más népekkel szembeni bizalmatlansága és bűnbakkeresése? Nem lehetséges, hogy a zsidóság saját lelkisége miatt szenved? Mivel e kérdéseket Dövényi egyes zsidó alakjai is felteszik, feltétlenül szükséges megismerkednünk olyan zsidó írók gondolataival, akik a zsidó világnézetről őszintén írtak. Közülük Ottó Weininger, Giovanni Papini és Fejér Lajos gondolatai a legértékesebbek.
Ottó Weininger „Nem és jellem” című könyvében a zsidó ember szellemiségét vizsgálva eljutott a zsidó lét lényegének felismeréséhez: „A zsidó: a hitetlen ember. A hit az embernek az a cselekedete, amely által a léttel viszonyba lép. A vallásos hit speciálisan csak az időtlen, az abszolút létre irányul, az örök életre, ahogy ezt a vallás mondja. S a zsidó legmélyebb alapjában azért semmi, mert semmit sem hisz.” Weininger abból indult ki, hogy a megismeréshez nemcsak a látható, hanem a láthatatlan dolgokról való meggyőződés is hozzátartozik. Mivel azonban az érzékszerveinkkel felfogható, a tapasztalati valóságon túli létezés, az emberi lélek halhatatlansága ismeretlen a zsidóság számára, csupán anyagi javaihoz ragaszkodik. Képtelen tértől és időtől független fogalmakat, objektív erkölcsi igazságokat megérteni: egyetlen világnézethez sem ragaszkodik meggyőződésből. Nem hisz önmagának sem: „kételkedik a kételyében”. Nincs „áhítata”, érzelmi-értelmi kötődése Istenhez, így a zsidó ima formaszerű, nem az élet értelmére és végső céljára mutat rá. A vallások közül a kereszténységtől áll legtávolabb: „Kereszténység: a legmagasabb hősiesség, a zsidó azonban sohasem egységes és egész. Ezért a zsidó gyáva és a hérosz a zsidóval legellentétesebb pólus.” Az antiszemitizmust nem erkölcs- és kultúraromboló magatartásnak, hanem a krisztusi erkölcstant elfogadó népek önvédelmének tartotta: ezzel indokolta a kultúra nagyjainak antiszemitizmusát.
Giovanni Papini mélyebbre látott Weiningernél. „Góg” című könyvében leírja, miként vált a zsidóság vándorlása nemcsak saját, de a többi nép tragédiájává is. A zsidóság lényegének az önálló állam megalapítására való képtelenséget tartja. A zsidóság európai szellemi-politikai befolyásáról megállapítja: „A mai intellektuális Európa nagy részben a nagy zsidók (Heine, Marx, Lombroso, Max, Nordau, Freud, Weininger, Bergson, Einstein) befolyása és varázsa alatt áll. Bár különböző népek között születtek és különböző kutatásoknak szentelték magukat, mindannyian egy közös célra törtek: az elismert igazságokat kétségbe vonni, lerántani azt, ami a magasban van, bepiszkítani, ami tisztának látszik, megingatni, ami szilárd és megkövezni azt, ami tiszteletben áll.” Felismerésének lényege, hogy a zsidóság ellentéte a görög-római és a középkori világnak, mivel „a zsidó a legfélelmetesebb végletet egyesíti magában: despota az anyag birodalmában és anarchista a szellem országában.”
Fejér Lajos látott legmélyebbre a zsidó önkritikusok közül. 1936-ban megjelent tanulmánya a zsidó világnézet európai viszonylatban is egyedülálló alaposságú összefoglalása, amely a Talmud, a Sulchan Aruch, Marx, Graetz, cionista politikai iratok és zsidóvédő írók műveinek figyelembevételével igazolja, hogy indokolt a kereszténységnek a zsidósággal szembeni ellenérzése. Nem antiszemita, hanem zsidó forrásokból vonja le következtetését: a zsidóság jelenléte szükségszerűen idézi elő az antiszemitizmust: „A zsidó ember tudatában az első helyet az az állandó érzékelés foglalja el, hogy ő zsidó, aztán szkeptikusan: hogy magyar, illetőleg annak a népnek a fia, ahol él.”
Idézhetnénk még zsidó írókat, de Weininger, Papini, Fejér gondolatai is elegendők annak felismeréséhez, hogy a zsidó létből sem vérkeveredéssel, sem kikeresztelkedéssel nem lehet kiszakadni. A zsidó írók többségéhez képest meglepően őszintén tárták fel a zsidó világnézetet. Ha végigolvassuk Dövényi regényét, megdöbbenve tapasztaljuk, hogy zsidó szereplői mennyire emlékeztetnek Weininger, Papini, Fejér gondolataira.
Ifj. Tompó László – HunHír.Hu
