A mai zűrzavaros magyar viszonyok között múlhatatlan kötelesség, hogy visszatérjünk a magyarság tiszta forrásaihoz. Nagyjaink máig élő gondolati örökségéhez. Az alábbiakban a sokak által utolsó nemzeti költőként emlegetett Illyés Gyula egyik 1935-ös írására szeretném felhívni a figyelmet, amely a korszak legjelentősebb irodalmi folyóiratában, a Nyugatban jelent meg. Hogy jobban érezzük Illyés gondolatainak mai aktualitását, előbb egy tavaly megjelent dolgozatot ismertetek: ez utóbbi írás ismeretében értjük meg igazán az illyési megállapítások cáfolhatatlan igazságát.
Tavaly májusban Köves Slomó rabbi és Gergely István – mindketten az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (EMIH) tagjai – cikket jelentettek meg a Népszabadságban Előkészület a gyűlöletre címen. A hétfőn elfogadott „holocaust”-törvény fényében érdemes ennek az írásnak néhány részletét felidézni.
Az említett zsidó szerzők szerint, aki tagadja az ún. „holocaust”-ot, az egyben tagadja „az európai demokráciák mai rendjét”. Aki tehát vitatja az Auschwitzban meghaltak számát, az – Kövesék álláspontja szerint – egy füst alatt tagadja például a demokrácia alapelvét, a hatalmi ágak (végrehajtó, törvényhozó, bírói hatalom) elválasztását. Őszintén szólva ezt a logikát nem tudom követni. De sebaj, menjünk tovább a kövesi-gergelyi úton.
„A holokauszttagadás a mások elleni fellépés egyik első, szimbolikus lépése – gyűlöletre, kirekesztésre, akár tettlegességre való felhívás.” Fordítsuk le egy illusztratív példával az idézett bölcselmet: ha valaki nem fogadja el a bűvös hatmilliós számot, akkor ebből az következik, hogy az illető gyilkolászásra fogja felhívni embertársait, hogy befejezze az ún. „holocaust” félbe maradt művét. Ezt a logikát sem tudom követni. De sebaj, lépjünk még egyet tovább a kövesi-gergelyi úton.
Bár a zsidó szerzők szerint szükség van az ún. „holocaust” tagadásának bűncselekménnyé nyilvánítására, ez azonban „egy sokkal átfogóbb, eddig elmulasztott társadalmi kötelesség egyik eleme csupán”. Tehát nekünk, magyaroknak van valamiféle kötelességünk, amit eddig elmulasztottunk. Lássuk hát mulasztásunkat: „Nemcsak az lenne a feladat, hogy a parlament törvényt hozzon erről (vagyis az ún. „holocaust”-tagadásról – a szerk. megjegyzése), hanem az is, hogy a magyar társadalom egésze szembenézzen a holokauszttal. Hogy gondolkodásának meghatározó részévé tegye, mélyen átérezze, miért kell, hogy a holokauszt tanulsága egyik alapja legyen a mai demokráciának.”
Kollektív – és eleddig elmulasztott – kötelességünk tehát, hogy gondolkodásunk meghatározó része legyen az ún. „holocaust”. Ezzel a felvetéssel az a baj, hogy semmilyen szervezetnek nincs joga meghatározni, hogy ki mit tesz gondolkodásának részévé – így a kövesi-gergelyi társulat sem írhatja elő, hogy egy állampolgár mit tekint a demokrácia alapjának.
Aztán a zsidó szerzőpáros morális kérdéseket feszeget: „Úgy véljük, hogy a társadalomnak igenis végig kell gondolnia a holokauszthoz vezető történelmi és társadalmi folyamatokat, ki kellene beszélnie a hibás lépéseket. Mégpedig nem csupán és nem elsősorban a magyar zsidósággal szembeni morális kötelezettség miatt, hanem a saját egészséges jövője érdekében. A Biblia tanítása szerint ’aki eltakarja bűntetteit, nem fog boldogulni’ (Példabeszédek 28 : 13). A megtérés nem a bűntudatban, hanem a jövőbeni változás lehetőségében rejlik. Ha hibás döntéseinkről, elmulasztott lehetőségeinkről nem veszünk tudomást, akkor hozzászokunk ahhoz, hogy a dolgok rossz menetéért ne magunkban keressük a hibát, hanem mindig a másikat hibáztassuk, bűnbakot keressünk. Ez a magatartás pedig, sajnos, nagyon ismerős a hazai közéletben.”
Két megjegyzést érdemes hozzáfűzni ehhez a hosszú idézethez. Először: 65 éve véget ért a II. világháború, a ma élő magyarok elsöprő többsége a háború után született (vagy gyerek volt a háború idején), tehát elődei, felmenői hibás avagy nem hibás lépéseiért semminémű felelősség nem terheli, s morális kötelezettsége sincs a közel hét évtizede történtek miatt. Ha történtek bűnök, azért a bűnök elkövetői a felelősök – nem pedig egy következő generáció. Másodszor: a zsidó szerzőpáros szerint elsősorban nem másokban, hanem kinek-kinek magában kell keresnie a hibát „a dolgok rossz menetéért” ahelyett, hogy bűnbakot keresnénk. Ez szép gondolat – de vajon érvényes-e a zsidóságra is? Vagy csak a magyarságra, a magyar nemzet tagjaira?
A zsidó szerzőpáros szerint „nekünk, zsidóknak is van miben önvizsgálatot tennünk”. Ezt a felettébb magyartalan mondatot aztán egy különös okfejtés követi. A szerzők szerint „gyakorta mi (értsd: a zsidók) sem veszünk tudomást” a „holokauszt és az ahhoz vezető társadalmi folyamatok lehetséges tanulságairól”. Hogy mit értenek a szerzők a tanulságokon? „A közel 150 éves, dilemmákkal teli, zavaros identitástudatot, amely a zsidó magyarok önképét jellemzi.” Érdemes megjegyezni, hogy a szerzőpáros itt nem „zsidóságról”, „magyarországi zsidókról”, hanem „zsidó magyarokról” beszél. Micsoda különbség! Erre majd később kitérek egy példa erejéig, mert fontos kérdésről van szó.
Előbb azonban lássuk, miben látja a szerzőpáros a zsidóság „hibáját”, az elmulasztott zsidó önvizsgálat lényegét. Röviden szólva: az asszimilációban. Semmi másban. A hazai zsidóságot tehát semmi múltbeli bűn nem terheli, csupán az a tévedés, amelyet az asszimilációval elkövetett. Sajátos képlet ez. De hogy értsük, mire gondol a Köves-Gergely tandem, következzék egy hosszabb idézet:
„A magyarországi zsidók közel ezer éve gyarapítják Pannónia földjét, mégis csak 140 évvel ezelőtt érték el, hogy több évtizedes politikai küzdelmet követően, a többi magyarhoz hasonlóan egyenlő jogokat nyerjenek. Csakhogy az egyenlőséget nem ’ingyen’ kaptuk, ugyanis az akkori magyar politika érdeke, elvárása az volt, hogy ’ezért cserébe’ a zsidóságunk kárára legyünk magyarok. Ennek az elvárásnak igyekezett megfelelni a magyar zsidóság nagy része. Előbb azzal, hogy zsidóból ’mózeshitű magyarrá’ lett, majd egy-két nemzedékkel később azzal, hogy a ’mózeshitet’ is elhagyta. A zsidó származású emberek nagy része úgy érezte, saját zsidóságának megvallása akadályt jelent az őszinte magyarrá válásban. Ez az érzés pedig sokakban még a vészkorszak után sem szűnt meg. Sőt, az új rend kecsegtető üzenete számos zsidót ringatott abba az illúzióba, hogy az önálló vallási és nemzeti identitás végleg a történelem süllyesztőjébe kerül. Sokan a mai napig úgy érzik, tagadniuk kell zsidóságukat. Nem csak környezetük reakcióitól tartva, hanem sokkal inkább belső lelki konfliktusok miatt. Úgy érzik, minél inkább vállalja valaki a zsidóságát, annál kevésbé lehet magyar.”
A fenti idézet minden kitételére nincs hely reflektálni. Hogy a „magyarországi zsidók” közel ezer éve gyarapítják Pannónia földjét – erre sem kívánok kitérni. Két megjegyzést azonban nem hallgathatok el. Először is: a kövesi-gergelyi idézet tagadja az asszimiláció őszinteségét, tehát annak lehetőségét. A fenti idézet szerint a zsidóságukat levetkezők – őket nevezzük „zsidó magyaroknak”, azaz zsidó származású magyaroknak – a többségi társadalomtól való félelmükben, valamiféle „belső, lelki konfliktus” miatt hagyták maguk mögött zsidóságukat. Tehát: a Köves-Gergely ultraortodox tandem szerint nem lehetséges olyan asszimiláció, mint például Radnóti Miklósé. Aki magát nemcsak magyarnak, hanem katolikusnak is vallotta.
Emlékezzünk csak: 1990 őszén Csoóri Sándor magyar költőt, írót ennél jóval „szerényebb” fejtegetésért majdnem megkövezték, s egyes körökben máig ő az elsőszámú antiszemita e picinyke honban. Másodszor: ebben az idézetben kibújt a szög a zsákból. A „zsidó” szó jelentésére gondolok. Húsz éve megy a maszatolás, hogy a hazai zsidóság nem etnikum, hanem felekezet. Most pedig az ultraortodox zsidó szerzőpáros a zsidóságról, mint „önálló vallási és nemzeti identitás”-ról beszél. Amelyet feladni természetesen nem lehet – ezért a zsidóság asszimilációs törekvése tévút a két zsidó szerző szerint.
Óhatatlanul idekívánkozik Kossuth Lajos elhíresült álláspontja a zsidóság emancipációjáról. Kossuth ezt írta 1844-ben a Pesti Hírlapban: „A zsidókat nemcsak mi, hanem a zsidók is így nevezik: zsidó nép. Nem szoktuk pedig azt mondani: pápista nép, kálvinista nép, luteránus nép, unitárius nép. Innen látszik, hogy a szó alatt, zsidó, több fekszik, mint csupán valláskülönbség. /…/ A zsidókat tehát nem lehet emancipálni, mert vallásuk politikai institúció, theokratai alapokra fektetve, mely a fennálló országlási rendszerrel politikai egybehangzásba nem hozható.” Ebből következően Kossuth szerint az emancipáció feltétele: a zsidó hagyomány feladása. Tudjuk, nem ez történt.
De térjünk vissza az ultraortodox zsidó szerzőpáros írásához. Az előbb idézett szövegrész alapján tudjuk, hogy szerintük a zsidó vallási és nemzeti identitás feladása tévút. Ki is mondják: „Nem lehet célunk identitásunk feladása.” Hát akkor mi a megoldás? A Köves-Gergely ultraortodox tandem szerint az az út, amit szervezetük, az EMIH hirdet: zsidó is, magyar is. Jobban kifejtve: „Létünknek ez a két eleme nem egymás ellentéte, hanem egymással párhuzamosan építi identitásunkat. Zsidók vagyunk, mert fiai vagyunk egy több ezer éves vallás népének, mert nemzedékeink százait formálta a zsidó lét és Tan. És magyarok vagyunk, hiszen nemzedékek óta ezt az országot építjük és szolgáljuk, csakúgy, mint minden más magyar.” Amit a szerzők írnak, az értelmetlenség. Ahogy nem lehet egy fenékkel két lovat megülni, úgy nem lehetek egyszerre a zsidó nép és a magyar nép fia. Ilyen nincs. Vagy a zsidó nép tagja vagyok, vagy a magyar néphez tartozom.
Radnóti Miklós példája ma is világos válasz: ő levetkezte a zsidósághoz való tartozást, mint valami elhasznált, avítt ruhát, s nemzeti-etnikai szempontból magyarnak, hit tekintetében pedig katolikusnak vallotta magát. Ezek szerint a két ultraortodox zsidó szerző szerint Radnóti útja tévút volt? Őt – még holtában is – hibáztatni kell? Azért, mert maga mögött hagyta a zsidóságát, amelyet nem választott, hanem akaratán kívül beleszületett? „Nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem ’szellemiségem’ és ’lelkiségem’ és ’költőségem’ meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim.”
Radnóti Miklós írta a fentieket 1942-ben. A Köves-Gergely ulraortodox tandem szerint akkor ő is a „zavaros identitástudattal” rendelkezők közé tartozott, mely zavarosság „a zsidó magyarok önképét jellemzi”?
Mielőtt Illyés Gyula több mint hét évtizeddel ezelőtti írására fordítanám a szót, némi magyarázatot kell fűzni a „zsidó magyar” jelzős szerkezethez. Az utlraortodox zsidó szerzőpáros írásában egyszer szerepel ez a kifejezés – méghozzá negatív környezetben. Hogy mi a különbség „zsidó magyarok” és „magyar zsidók” (mint a Köves-Gergely tandem) között, azt egy példával szeretném megvilágítani.
Drábik János meséli el egyik könyvében a következő történetet. Amerikában részt vett egy olyan egyesület rendezvényén, amely egyesület honunkból kivándorolt zsidókat tömörített. A rendezvény elején valaki felvetette, énekeljék el a magyar himnuszt. Hatalmas vita kerekedett. Sokan tiltakoztak a himnusz-éneklés ellen. Ekkor Drábikhoz fordult egy idősebb zsidó hölgy és azt mondta: látja, ez a különbség a „magyar zsidók” és a „zsidó magyarok” között; az előbbiek szíve Jeruzsálemben, az utóbbiaké Budapesten dobog. Frappáns megállapítás. Mert nem lehet egyszerre két nemzethez tartozni. Államhoz igen. Az Ausztriában élő magyar nem tartja magát osztráknak (csak ausztriai magyarnak), az Erdélyben őshonos magyarság valamely tagja sem tartja magát románnak (csak romániai magyarnak). Hazánkban – figyelje meg a kedves Olvasó – a hivatalos zsidó szervezetek mindig „magyar zsidókról”, „magyarországi zsidóságról” beszélnek. A „zsidó magyar” kifejezés szép lassan kikopott a hazai zsidók szótárából.
Pap Károly, a kiváló zsidó író a harmincas évek derekán könyvet írt ezzel a címmel: Zsidó sebek és bűnök. Erre a könyvről írt recenziót Illyés Gyula 1935-ben, amely szöveg néhány részletét az alábbiakban megosztom az olvasóval. Az ultraortodox szerzők is említik az emancipációt. Illyés így beszél erről a kérdésről:
Döbbenetes szavak. S ma is felettébb aktuálisak, amikor a magyarság egyre nagyobb hányada szeretné nemcsak „hírből tudni”, hogy ő magyar, s ezért „szélsőjobb”-nak bélyegzik őket, miközben a zsidó identitás erősítésének hirdetéséért senkit nem bélyegeznek meg. Ma is le kellene akasztani azt az illyési tükröt, hogy véget érjen a mellébeszélés.
Falusy Márton – HunHír.Hu
