Ha vannak magyar politikusok, akiket meggyűlöltetni igyekezett a népünk erkölcsi méltóságát csak rombolni tudó, hol Moszkvából, hol Washingtonból, hol Tel Aviv-ból irányított nemzetközi politika, vitéz Endre László (1895-1946) bizonyára közéjük tartozik, akinek életét, politikáját, műveit ezért fedi a feledés homálya.

1895. január 1-én született Abonyban, Endre Zsigmond abonyi szolgabíró, később felsőházi tag és Gullner Irma gyermekeként. A gimnáziumot Kiskunfélegyházán, az egyetemet Budapesten végezte. 1918-ban jogi doktor lett. Fiatalon nősült: neje, Fábry Karolina, Fábry Sándor nyugalmazott békési főispán és az Arad-Csanádi Vasúttársaság igazgatója leánya. Két gyermekük született: Zsigmond 1919-ban és Mária 1924-ben. Házassága azonban felbomlott. 1944-ben Dr. gróf Crouy-Chanel Katalint vette el.

Mielőtt közszolgálati pályára lépett volna, végigharcolta az első világháborút: 1915-től honvédhuszárként az északi harctérre került, ahol többször megsebesült. Közhivatali tevékenysége 1918-ban kezdődött. Ekkor választották meg Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye közigazgatási gyakornokának, majd 1919-ben a temesrékási, 1920-ban a gödöllői járás szolgabírájának. 1923-tól 1938-ig a gödöllői járás főszolgabírája, 1938 és 1944 között a vármegye alispánja. 1944 áprilisától a Sztójay-kormány belügyminisztériumának adminisztratív államtitkára. 1944. október 25-én Szálasi Ferenc a hadműveleti területek kormánybiztosává nevezte ki.

Vitéz Endre László Pest megye alispánja, majd a Sztójay-kormány belügyi államtitkára 1946-ban, néhány perccel kivégzése előtt. A felvételt Bojár Sándor készítette, digitalizálta: Csaba Zoltán

Politikai pályára 1921-ben lépett, amikor Prónay Pál vezérletével komoly eredményeket ért el a nyugat-magyarországi felkelésben. Ezt követően számos szervezet (Magyar Országos Véderő Egyesület, Ébredő Magyarok Egyesülete, Kettőskereszt Vérszövetség, Etelközi Szövetség) meghatározó egyénisége. A harmincas években kapcsolatokat szeretett volna létrehozni a különféle nemzeti pártok, mozgalmak között, de mivel egyiket sem tartotta céljainak teljesen megfelelőnek, 1937 tavaszán megalakította a Fajvédő Szocialista Pártot. Ugyanezen év augusztusában elfogadta a Szálasi Ferenc irányította Nemzeti Akarat Pártja programját. Pártja ettől kezdve a „Magyar Nemzetiszocialista Párt” nevet viselte. Szálasit vezérnek tekintette, akivel „életszerződés”-t kötött: „A szerződést Isten, haza, nemzet, magyarság és kormányzóhűség szellemében és valóságában kötöttük Budapesten, 1937. augusztus 1-én a magyar nemzetiszocializmus egyesítése napján.” A pártból csupán alispánná választása miatt lépett ki.

Alispáni munkája során hősiesen küzdött a földalatti szabadkőművesség, a kommunista és szociáldemokrata sejtek elszaporodása, a nemzetidegen sajtó ellen. Ez utóbbi nem is maradt soha adósa a gyalázkodásban. Például Lévai Jenő már 1925-ben cikkezett „Az Est”-ben ellene. (1946-ban pedig könyvet írt „Endre László, a háborús bűnösök listavezetője” címmel.) Vármegyéjében egészségügyi otthonokat, sportlétesítményeket, iskolákat építtetett. Köztisztelet övezte. Nem tartotta szégyennek, annál inkább hazafiúi kötelességnek, hogy az 1939. évi IV. törvénycikket – a második zsidótörvényt – végrehajtsa. Fő „bűne” az volt a zsidó mágnások szemében, hogy a nem zsidók számára is biztosítani kívánta a méltó megélhetést egy olyan országban, ahol a zsidóság lélekszáma a magyarságéhoz képest elenyésző, ámde politikai, gazdasági, kulturális befolyása viszont európai méretekben is páratlanul nagy volt.

Sorsa nem különbözött mindazon magyarokétól, akik életük céljául tűzték ki a magyar faj védelmét, a Trianon elleni harcot, a társadalmi igazságosság megteremtését. A szovjet előrenyomulás várható következményeivel számolva 1945 március 31-én elhagyta országunkat, és Bajorországban telepedett le, ám egy apai oldalról ugyan lófő-székely, anyai oldalról ellenben zsidó családból származó kommunista ügynök, Boschkor Károly, 5000 dollárért átadta Himler Mártonnak, aki pedig Péter Gábornak (Auspitz Benjaminnak). Amerikai fogságba került általa. A „Szövetséges Ellenőrző Bizottság” kiadta a budapesti „Népbíróság”-nak, hogy halálra ítélje és felakassza. De miért? A bizottság tagjai a magyarországi zsidóság összegyűjtésével és kitelepítésével, kirablásával, valamint közhivatali visszaélésekkel vádolták. Bűnéül rótták fel továbbá fajvédő politikáját és „A zsidókról” írt könyvét (eredetileg folytatásokban „A Cél” című, dr. Méhely Lajos szerkesztette fajvédelmi folyóirat közölte, majd könyv alakban is megjelent (Bp. 1942. Stádium Rt. Előszó: Méhely Lajos, hasonmása: Bp. 2003. Gede Testvérek Bt. Utószó: Ifj. Tompó László)), amely 1945-ben tiltólistára került, akárcsak a „Hatalom és igazság” című, a Népszövetséget leleplező tanulmánya (Gödöllő, 1935. Kalántai Nyomda), valamint egy előszavával ellátott honismertető kiadvány (Ezer év Pest vármegye földjén. Szerk. Vitéz Endre László, Fára József, Katona Géza, Kampis Antal, Takáts Albert. Bp. 1943. Stádium Rt.), és egy fordítása (Léon de Poncins: A forradalom titkos erői: szabadkőművesség, zsidóság. Bp. 1939. Stádium Rt., hasonmása: Bp. 2001. Gede Testvérek Bt.). Nem került ugyan 1945-ben tiltólistára, mégis csaknem fellelhetetlen Nyugatmagyarország sorsa c. könyve (Bp. 1934. Held János Könyvnyomdája), amelyet kiegészít Képek a nyugatmagyarországi felkelésből c. tanulmánya, amely a Dr. Méhely Lajos szerkesztette fajvédelmi folyóiratban, „A Cél”-ban jelent meg (1928. január-február).

A Népbíróságok Országos Tanácsa 1945. december 17-18-a között hallgatta ki. A tárgyalás elnöke Jankó Péter volt, aki később a Szálasi-perben is tanúsította, mennyire – ahogyan Szálasi fogalmazott – „nem ura a tárgynak”. (A tárgyalás jegyzőkönyvét tartalmazza Az Endre-Baky-Jaross per című dokumentumkötet. Szerkesztette Karsai László és Molnár Judit. Bp. 1994. Cserépfalvi Kiadó.) Nem kért kegyelmet. Az utolsó szó jogán 1946. január 3-án beszélt: ekkor is a hungarista és a nemzetiszocialista világnézet zsidósággal kapcsolatos valódi álláspontját képviselte. A valódit, nem a zsidó propaganda szája íze szerintit, vagyis azt, hogy mivel a zsidóság a többi faj és nép erkölcsétől, szellemétől teljesen idegen, ezért elkülönítendő, majd kitelepítendő. Álláspontja alátámasztásaként hivatkozott Ravasz László (1882-1975) református püspökre: „Üljön csak fel egy Nyíregyházáról érkező III. osztályú kocsiba. Hatvan-hetven hernyósapkás, kaftános zsidó utazik benne: szájukból habzik a jiddis. Az ember kérdi magától: hát ezek magyarok? Ez Árpád és Arany János népe?” (Az Endre-Baky-Jaross per, 448. old.) Leszögezte: „Szükség van a zsidóság kitelepítésére, hogy az olyan körülmények között élhessen, hogy a maga szellemiségét és befolyását az őt befogadó népek kárára ne érvényesíthesse: szükség van arra azonban, hogy olyan keretek közt és olyan körülmények közt történjék ez a kitelepítés, hogy az összes érdekelt államok, az összes európai államok részt vegyenek ennek a tervnek keresztülvitelében magának a zsidóságnak bekapcsolásával s ezen a módon olyan otthonhoz, olyan nemzeti államhoz kell őket juttatni, amelyhez boldogulásuk minden feltételét megtalálják.”(Az Endre-Baky-Jaross-per, 439. old.) E célt szolgálta többek között az általa 1942-ben alapított Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet.

Mint „Az Endre-Baky-Jaross-per” dokumentumkötetből kiderül, sem Jankó Péter, sem egyetlen politikai ügyész nem tudta rábizonyítani, hogy akár főszolgabíróként, alispánként, akár kormánybiztosként bántalmazta vagy oktalanul büntette volna a zsidókat. Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos nem ok nélkül írta: „Korrekt, puritán jellemű ember volt, és mindig a törvények alapján járt el.” Akkor is, ha nem zsidó, hanem magyar élt vissza a törvényekkel. Nem véletlenül vallotta vitéz Bajcsy-Zsilinszky Endre: „Vitéz Endre Lászlóra úgy nézzetek, atyámfiai, hogy ez a fiatal főszolgabíró a legtisztább egyéni megtestesülése a háborút járt nemzedék színe-javának. Ennek a típusnak kellő érvényre jutása és széles körben ható szuggesztiója nélkül nincs új Magyarország. Az alföldi magyar úri birtokos sarj ama ritka és szerencsés összetételű példánya ő, akin megérzik a pusztai nevelés, a magyar föld állandó közelsége, a földnek és népnek ösztönös, szinte áhítatos szeretete, a régi megyei úriember kitűnő, szívós fizikuma, természetes kedvessége, tapintata, de semmi a megyei dzsentri gőgjéből, merev előítéleteiből, kasztszerű elzárkózásából. (…) Egészében: vitéz Endre László az új, cselekedni tudó magyarság és a népi erőkre épülő új Magyarország bátor pionírja.” (Előörs, 1928. szeptember 30.) Milotay István hasonlóképpen tekintett rá: „A magyar ifjúság egy régi, szebb korának példája ő. (…) Járását az ország legkitűnőbb közigazgatási egységévé, minden tekintetben közigazgatási példává és mintajárássá emelte. (…) A szegénység minden bajáról azonnal értesül s mindenütt azonnal ott van, ahol a szegénység felüti a fejét.” (Magyarság, 1929. április 4.) Scitovszky Béla belügyminiszter megjegyezte, hogy a gödöllői járás „egyike a legjobban vezetett főszolgabíróságoknak”, és főszolgabírája, Endre László működésében semmi hibát nem talált, meg van elégedve a működésével (Nemzeti Ujság, 1931. február 26.). Végül elég legyen Oláh Györgyöt idézni: „Az ő népszerűsítését régen elvégezte már az a sajtó, amely másfél évtizede oly makacsul marja és rágalmazza. A nagy nyugati nacionalista forradalmak előtt megvalósította a maga kis birodalmában a nemzeti szervezkedés sok-sok eszméjét. Anya- és csecsemővédő otthonai, tejszövetkezetei, szociális intézményei mintául szolgáltak a nemzeti társadalomban. Télen-nyáron éveken át járta ő a járás legutolsó kis faluit is.” (Új Magyarság, 1938. január 12.)

A tények azonban a legkevésbé érdekelték a „népbírákat”, akik 1946. január 7-én „kötél általi halálra” ítélték. A kivégzést 1946. március 29-én reggel hajtották végre, a Markó utcai fegyház udvarán, ahová csak belépőjegyekkel mehetett be a főleg zsidó nőkből álló, bosszútól izzó „nézőközönség”, amely életben maradását nem utolsósorban neki köszönhette. Ő azonban mindvégig megőrizte lelki szilárdságát, amelynek jeleként utolsó éjszakáján a Pálos Rendből kért gyóntatóatyát, de „ezt a kívánságát nem tudták teljesíteni és így a fogház lelkésze, Páter Karvas Levente ment be hozzá” (Az Endre-Baky-Jaross per, 475. old.) Emelt fővel, a megtörtség legkisebb jele nélkül, csaknem mosolyogva költözött az Örökkévalóságba.

„A zsidókról” írt könyve elolvasása után szükségtelen részletezni, miért nem rejtette véka alá következtetéseit a zsidóság világhatalmi törekvéseiről. Látnok volt, és hogy mennyire, bizonyítja halála előtt írt búcsúlevele (1946. március 21.), amelyben minden önigazolás nélkül jegyezte fel:

„A Cion bölcseinek jegyzőkönyvei valóban igazak. (…) Az ő kezükben van valóban a világuralom megvalósulása és elpusztít az útjából mindent, ami az új világállam felépítésében nekik akadályt jelent. Ami tehát most folyik, az nem igazságszolgáltatás, hanem preventio és megtorlás egyben. Elpusztítása nemcsak azoknak, akik valamit csináltak, hanem azoknak is, akik valamit csinálhatnának vagy csinálhattak volna. (…) Megerősít abban a feltevésemben és meggyőződésemben, hogy helyes úton jártam, hogy igazat hirdettem, s hogy mindaz a sok gáncs és lekicsinylés, mely rémlátásnak igyekezett feltüntetni megállapításaimat, hiábavaló és értelmetlen volt. (…) Jobban örültem volna, ha nekik van igazuk. (…) Tovább haladnak a mélypont felé. De egyszer csak túljutnak rajta. S ha most nem is, de évek, vagy rövid évtizedek múlva, ha bekövetkezik a fordulat, újra azok ellen fordul majd a milliók dühe, kik a mostani vérengzést csinálják.”

Ehhez legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy nem járta, nem járhatta végig a „poklok poklát”: nem érte meg a Rákosi- és Kádár-korszak történelmileg egyedülálló nemzetpusztítását, agymosását, miként napjaink globalizmusát sem. Nem látott plazákat, szupermarketeket, mégis észrevette, hogy ha a jegyzőkönyvek igazak, mi vár Európára.

Ifj. Tompó László – HunHír.Hu