Őszintén megmondom: sajnálom a berlini székhelyű Kertész Imrét. Illetve – öndefinícióját átvéve – Imre Kertészt. 1980. decemberében ezt jegyezte föl a naplójában: „Alighanem korszerűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem.” Kertész nem korszerűtlen, szó sincs róla. Nagyon is korszerű. A korszerűség jellemzője ma a hazudozás. Kertész nem magyar gyökerű káros szenvedélye azt mutatja, nagyon is érti ő a világot. Én viszont nem értem Kertészt. Sőt: ma már nincs kedvem megérteni, miért csapja be olvasóit, s miért hazudik önmagának is. Nehéz teher a hazudozás egy 80 éves embernek.

Mint arról a HunHír is hírt adott, 80. születésnapja alkalmából interjút készített Kertész Imrével az egyik vezető német lap (Die Welt). Az interjúról az MTI készített rövid összefoglalót, s ezt a szöveget több médium is átvette. Kertész sok csacskaságot hordott megint össze, csepülte újfent szülőhazáját, szélsőjobbozta, fasisztázta Magyarországot, ostorozta a magyarok káros szenvedélyeit – mert mi állítólag hazudozásban jók vagyunk, ez lenne egyik faji sajátosságunk -, s miután berliniként definiálva magát azt is kifejtette, hogy a „nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik”, rögvest meg is kérte az interjú készítőjét: „ne kössön engem Magyarországhoz”. Rendben, ez tiszta sor. Kertész Imre nem a magyar nemzet része, ő jelentette ki ezt magáról, mi pedig tudomásul vesszük, hogy Kertész nem magyar. Nincs is ezzel semmi baj: mindenkinek jogában áll eldönteni, hogy mely nemzethez kötődik. A baj másutt van. Kertész szerint ma, 2009-ben „a magyarok régi káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzők, mint valaha”.

Jogában áll Kertésznek ezt mondani? Természetesen. A papír sok mindent elbír. Jogunkban van Kertész véleményére legyinteni? Természetesen. Kertész nem magyar, nem él Magyarországon, berlini lakából kikukucskálva fogalma sincs arról, mi zajlik ma Magyarországon. Egy valamihez viszont nincs joga Kertésznek. Nincs joga hazudni. S ezt a megállapítást tovább szőve kijelenthetjük: hazug embernek nincs joga másokat hazugsággal való hajlammal vádolni.

Azt állítottam: Kertész az említett interjúban hazudott. Ez a kiinduló tétel, s most jön a bizonyítás. Születésnapi ajándékul Kertésznek, mert én olvasom a műveit. S ezért tudom, mikor és mit hazudott.

Az interjúban szóba kerül a gazdag magyar irodalmi táj. Kertész így vall szülőhazája irodalmáról: „Ami pedig az Ön által említett gazdag magyar irodalmi tájat illeti, elárulok valamit: a szocialista évek alatt egyetlen egy államilag engedélyezett könyvet sem olvastam. Ízlésemnek ugyanis mindaz egyáltalán nem felelt meg. Mindig felfordult a gyomrom, amikor megpróbáltam.”

Ismételjük meg más szavakkal Kertész állítását: a hazai szocializmus idején – tehát szűken véve 1948-1990 között – egyetlen magyar szerző idehaza megjelent művét sem olvasta. Ez azt jelenti, hogy a háború utáni magyar irodalom olyan jeleseinek a műveit sem vette kézbe, mint Ottlik Géza – éppen ötven éve jelent meg az Iskola a határon című remekmű! -, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mándy Iván, Mészöly Miklós, stb. S akkor nem is beszéltünk a klasszikusokról, Eötvösről, Keményről, Mikszáthról, Babitsról, Kosztolányiról, Móriczról és másokról. Kertész tehát műveletlen, a magyar irodalom számára holdbéli táj, vonhatjuk le a következtetést.

Az előbbi névsoron túllépve az viszont elgondolkodtató, hogy nem vette kézbe barátai – Esterházy, Nádas, Spiró és mások – műveit sem. Mert egyik szerző sem felelt meg az ízlésének, sőt „mindig felfordult a gyomra”, amikor megpróbált belelapozni az említett szerzők könyveibe. Ottlik, Pilinszky, Mándy, Mészöly, Nemes Nagy már nem él. Spiró, Esterházy, Nádas és társaik viszont – akik a hetvenes években már bőszen publikáltak – ma is élnek, írogatnak. Vajon mit szólnak Kertész kijelentéséhez? Vajon milyen érzés számukra olvasni az interjúban, hogy Kertész gyomra felfordult, amikor például kézbe vette a szocializmus idején megjelent több kilós Esterházy-opuszt – Bevezetés a szépirodalomba -, vagy a vaskos Nádas regényt, az Emlékiratok könyvét?

Kertésznek tehát háborgott a gyomra, semmilyen államilag engedélyezett könyvet nem bírt kézbe venni. A Nobel-díjas szerző – mint írtam fentebb – hazudott. Álljon itt egyetlen példa. Még jócskán a Kádár-érában tapicskoltunk, amikor 1982-ben a Magvető Kiadó megjelentette a kommunista Balázs Béla kétkötetes Naplóját. Ezt a naplót bizony Kertész is forgatta, bizonyság rá a Gályanapló című Kertész-opusz. Kertész művét 1992-ben jelentette meg a Holnap Kiadó, s ennek az első kiadásnak a 106. oldalán olvasható a szerző 1982. augusztusi naplóbejegyzésében egy rövid passzus. „Balázs Béla naplója. A zűrzavar apoteózisa.” És következik még néhány mondat Balázs Naplójáról, amelyet Kertész azon frissiben beszerzett, s olvasgatott. Nem igaz tehát, hogy Kertész a szocializmus évei alatt „egyetlen egy államilag engedélyezett könyvet sem” olvasott.

De a kertészi hazugságnak van egy pikáns olvasata is. Köztudott, hogy a szocializmus évei alatt Kertész több könyvet is publikált. Tehát az ő könyvei is „államilag engedélyezett” könyvek voltak, vagyis gyomorforgatók, s Kertész ízléséről nagyon távol esők. Adalékul néhány könyvészeti adat.
Kertész Nobel-díjas regénye, a Sorstalanság először 1975-ben jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. Tehát a szocializmus éveiben. A regény ugyanezen kiadónál jelent meg második kiadásban 1985-ben. Tehát a szocializmus éveiben. Ugyancsak a Szépirodalmi adta ki Kertész második könyvét, A nyomkereső-t. A két kisregényt tartalmazó karcsú könyv 1977-ben jelent meg. Tehát a szocializmus éveiben. Aztán kis szünet következett, s egy évtized múltán megjelent a szerző legvaskosabb regénye, A kudarc. Ezt is a Szépirodalmi jelentette meg, 1988-ban. Tehát a szocializmus éveiben.

A szocializmus éveiben Kertész Imrének három könyve jelent meg – az egyik két kiadásban is -, tehát Nobel-díjasunk az „államilag engedélyezett” könyvek számát gyarapította. Vagyis azon művek sorát, amelyeket ő elvből nem olvasott, mert ízlésének mindaz egyáltalán nem felelt meg, s mindig felfordult a gyomra, amikor megpróbált egy ilyen könyvet kézbe venni. Például az „államilag engedélyezett” Sorstalanságot. A Sorstalanság, A nyomkereső, A kudarc tehát – Kertész önvallomása szerint – mind-mind gyomorforgató. Érdekes, hogy Kertész ennyi gyomorforgatásért mégis Nobel-díjat kapott.

Őszintén megmondom: sajnálom a berlini székhelyű Kertész Imrét. Illetve – öndefinícióját átvéve – Imre Kertészt. 1980. decemberében ezt jegyezte föl a naplójában: „Alighanem korszerűtlen figura vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nem értem a világot, de azt mindenképp, hogy a világ nem ért (nincs kedve érteni) engem.” Kertész nem korszerűtlen, szó sincs róla. Nagyon is korszerű. A korszerűség jellemzője ma a hazudozás. Kertész nem magyar gyökerű káros szenvedélye azt mutatja, nagyon is érti ő a világot. Én viszont nem értem Kertészt. Sőt: ma már nincs kedvem megérteni, miért csapja be olvasóit, s miért hazudik önmagának is. Nehéz teher a hazudozás egy 80 éves embernek. Nehezebb, mint az ún. „holocaust” terhe. Ezért csak azzal a születésnapi jókívánsággal tudom zárni ezt az írást, hogy adjon az Isten hazugságmentes és szabad éveket a berlini szerzőnek. Az igazság ugyanis tényleg szabaddá tesz.

Falusy Márton – HunHír.Hu