A román televízió által (is) közvetített, autonómiáról szóló vitában Antonie Iorgovan szenátor, egyetemi jogászprofesszor a székelyföldi autonómiaigényeket előadó parlamenti képviselőnk által elmondottakat azzal utasította vissza, senki sem ,,idióta, hogy ne vegye észre, a székelyföldi autonómiaigény mögött a korridoron keresztül történő, Magyarországhoz való csatlakozás gondolata áll.
A professzor úrral ellentétben sokan ismernek olyant, méghozzá nem akárkit, hanem kormányt, amely a hasonló követelés mögött nem látott veszélyt. Ez az 1918-as magyar kormány volt, amely nemcsak hogy nem tiltotta meg, hanem saját pénzén fizette ama gyulafehérvári román nemzetgyűlés költségeinek egy részét, amelyen az akkor még magyar állampolgárságú erdélyi románok Románia támogatásával nem autonómiát, hanem Erdélynek Magyarországtól való elszakadását és Romániához csatolását határozták el. Utólag bebizonyosodott, hogy a professzor úr aggodalma minden szempontból alaptalan, mert a jelenlegi magyar kormány nemcsak a korridorhoz hasonló eszméket nem fogadja el, hanem az erdélyi magyarsággal való közösséget is (gyakorlatilag) megtagadta.
De a filmnél, témánknál maradva: szerintem a filmből kimaradt a Trianonhoz vezető okok elemzése.
Amint ismeretes, az első világháborút kiváltó ok – a valóságban az okok egyike – az osztrák trónörökös ellen Szarajevóban elkövetett merénylet volt, azaz az osztrák trónörökös meggyilkolása miatt üzent hadat Ausztria-Magyarország Szerbiának.
1914-ben, a hadüzenet időpontjában, az 1848-as, osztrákok által meggyilkolt, bebörtönzött vagy elűzött magyar honvédek egy része (pl. Görgey Artúr fővezér) vagy azoknak gyerekei (pl. Kossuth fiai) még életben voltak. Számomra érthetetlen, hogy miért kellett 1848-ban és utána az osztrákok által kivégeztetett magyar honvédek családtagjainak, utódaiknak háborúba menniük egy olyan osztrák trónörökösért, akiről mindenki tudta, hogy gyűlölte a magyarokat.
Ezek mellett az akkori magyar kormányhoz eljuttatott titkos kémjelentések egyértelműen igazolták, hogy Magyarországnak és a vele szövetséges hatalmaknak nincs esélyük a győzelemre. Ez utóbbit a román kormány is tudta, azért pártolt később a győztesekhez.
Mindezek azt bizonyítják, hogy a Trianonban a magyarságot ért szörnyűségekhez a saját vezetőinek érthetetlen szűklátókörűsége is hozzájárult, amit Raffay Ernő a film után egyébként elismert.
Az utóbbi időben egyre gyakrabban elhangzik, hogy Trianonban nem békeszerződést, hanem békediktátumot írtak alá. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznánk, azokat az ,,egyezségeket, amelyeket mindkét vagy csak az egyik aláíró félre akarata ellenére rákényszerítenek, a köznapi, de még a jogi nyelvben is diktátumoknak nevezik (lásd az 1945. utáni román szakirodalomban a bécsi döntést: a románság, mivel akaratával nem egyezőnek tekinti, diktátumnak nevezi).
Ugyanezen érv miatt, mivel a Trianonban megkötött békeszerződést a magyarságra és más legyőzött országokra rákényszerítették, a legyőzöttek szempontjából nézve legalábbis történelmileg diktátum. Csakhogy az egyiptomiaktól kezdve napjainkig minden háborút lezáró békeszerződésben, akárcsak Trianonnál, a győzők s nem a legyőzöttek akarata érvényesül. Mégis a közfelfogás a háborúkat lezáró egyezségeket rendszerint békeszerződésnek (és nem diktátumnak) nevezi. A trianoni békeszerződés viszont tartalma szerint és abból a szempontból, hogy a legyőzöttek többségére a szerződés aláírását rákényszerítették, a magyarság számára diktátumot jelent.
Egyébként az irántunk való részrehajlással nehezen vádolható román szakirodalom szerint is azok az államközi egyezségek, amelyekben egy vagy egy csoport állam más államra vagy más államcsoportra akaratát rákényszeríti, diktátumoknak minősülnek. (Lásd a Román Tudományos Kiadó által megjelentetett Dicţionar general al limbii române – román szavak értelmező szótára, 289. oldal.)
A román (béke)delegációnak azokat az érveit, amelyek alapján Erdélynek Romániához való csatlakozását Gyulafehérváron és Trianonban eldöntötték, két csoportba lehet sorolni: az első az úgynevezett többségi elv, mely szerint a Romániához csatolt területek lakosságának többsége román, a második, hogy ez a többségi románság a magyarok előtt már itt volt, tehát ők e területnek az őslakói.
A gyakorlatban mindkét elvet államhatalommal védett jogelv szintjére emelték (a múlt rendszerben), azaz aki ebben az országban a fent említett elveket bármilyen történelmi elv alapján vitatni merte, sőt, ha csak e két elvet vitató szakirodalmat mert olvasni, retorzióra számíthatott. Raffay Ernő véleménye szerint a nemzetközi szakirodalom ma már egyik elvet sem fogadja el. Idehaza azonban mind ez ideig a nyilvánosság előtt a két elvet megdöntő vagy megdönteni próbáló történelmi vagy más eszméket a nyilvánosság előtt, tudomásom szerint, senki nem merte kimondani, és még kevésbé leírni. Említsünk meg egypárat közülük.
1. Az úgynevezett többségi elv
a) Igaz, hogy a gyulafehérvári határozatokkal és a trianoni szerződéssel a Romániához csatolt területeken élő lakosság 54 százaléka (tehát a matematikai többség) román volt. Csakhogy egyrészt itt létezett egy másik fajta többség is, legalább két, de inkább három vagy négy másik nemzetiség (faj): magyarok, szászok, zsidók, szerbek és cigányok. Ezt a másik fajta többséget a békekonferencia idején a magyar fél hivatalosan előterjesztett kérésére sem akarta megkérdezni senki, hogy ők hová szeretnének tartozni.
b) Alig három héttel a gyulafehérvári nemzetgyűlés után, Kolozsváron egy másik nemzetgyűlésen (amelyik a történelemkönyvekből kimaradt) a románság ott részt vevő szocialista képviselői sem kívánták a Romániához való csatlakozást.
Innen nézve tehát az a bizonyos, oly gyakran hangoztatott és minket megsemmisítő többség minimum vitatható.
De szerintem nem ez a lényeg, hanem a következő: amint már említettük, mindazok a románok, akik a gyulafehérvári gyűlésen – egyébként magyar segítséggel – megjelentek, és mindazok, akiket ott ők képviseltek, abban az időben a magyar állam lakosai voltak. Magyarország akkori lakosságán belül a románság az összlakosság 16 százalékát alkotta. A valóságban tehát nem a többség, hanem ez a 16 százalékos kisebbség elhatározta és meg is valósította, hogy a megmaradó magyar állam területénél nagyobb részt (Erdélyt, a Partiumot és a Bánság egy részét) Romániához csatoljanak. (Ezt a határozatot szentesítették Trianonban.)
Ezt az elvet viszont az én tudomásom szerint a történelemben sem azelőtt, sem azután nem érvényesítették. Tessenek csak elképzelni, mit szólna az előbbiekben már említett professzor úr, sőt, még mások is, pl. egy Gyurcsány nevű úriember, ha a Székelyföldön lévő többségi lakosság most egy agyagfalvi nemzetgyűlésen elhatározná, hogy Szerbia-Montenegróhoz akar csatlakozni.
A második elv a dáko-román kontinuitás elve, mely szerint a románság itt az ősi lakosság, az ősiség jogán egyedül ők jogosultak ezekhez a területekhez. A magyar História legutolsó számában tudományos érvekkel bizonyítást nyert, hogy a magyarság őseit jelentő népek minden más nép előtt legalább 10 000 éve már itt laktak, innen vándoroltak a Kaukázus környékére. De ha ez egyelőre csak a feltételezés szintjén is maradna, akkor is meg kell említeni, hogy mind ez ideig senki nem figyelt fel kellőképpen a következő két dologra: 1. a román őskrónikák, melyeknek mindegyikét tudós román ortodox papok és államvezető férfiak írták, a korukban létező és általuk olvasott, tudományosan megalapozott művek, valamint a román köztudatban lévő szájhagyomány alapján egyaránt és minden kétséget kizáróan megállapítják, hogy a moldovai románokat a magyar Lajos király telepítette oda, a Szeret folyónak a nevét is az a király adta (a ,,szeretem szóból ered), és hogy a románság a Dunától északra lévő területekre máshonnan vándorolt (s-au descălecat), először a havasalföldiek, azután a többiek (lásd pl. a Ion Neculce és a Miron Costin-féle krónikákat). Miért kellett volna ezeknek a krónikásoknak a saját népük ellen hazudniuk?!
2. Ha mindent elfogadunk, amit erről barátaink mondanak, akkor az általuk egységesen elfogadott elv szerint is a román nyelv, tehát a román nemzet a X. században alakult ki. Mi, magyarok magyarként egy évszázaddal előbb, 895 óta itt vagyunk&
A második világháború elején Románia és Magyarország is még Németország szövetségese volt, a Don-kanyarban még együtt harcoltunk a vörös hadsereg ellen. A románok által egyébként hősiesen és tisztességesen védett frontszakasz áttörése miatt a második magyar hadsereget bekerítették, szinte teljes egészében odaveszett. A románok már akkor tudták, hogy rossz oldalon állnak. A király parancsára letették a fegyvert, átálltak az ellenfélhez, akivel fegyverszünetet kötöttek. Az aláírt fegyverszüneti egyezményben az áll többek között, hogy az átállásért Románia Erdélyt ,,vagy annak nagyobb részét megkapja a háború után. A magyar hadsereg és a magyar tisztikar a modern történelemben szinte egyedülállóan ebben a helyzetben nem hajtotta végre a kormányzó, tehát a saját vezetőjének a fegyverletételi parancsát. Önmagát, a magyar zsidóságot és a hazáját feláldozva, a jó Isten tudja, hogy milyen, Ázsiából velünk jött átok miatt, még Dániában is puszta kézzel – mert fegyverük már nem volt – a ,,magyar becsületet védte.
Az első világháború után is rossz kisebbségi szerződéseket kötöttek, s amit egyáltalán megkötöttek, azt nem tartotta be senki.
A második világháború után semmilyen kisebbségi szerződés nem született, a kisebbség fogalma a mai napig nincs megnyugtatóan meghatározva a nemzetközi jogban.
A környezetünkben lévő népek a Trianon által okozott traumákat békés vagy erőszakos eszközökkel az 1990-es évek elején szinte mind megoldották (lásd pl. Jugoszlávia, Szovjetunió, Csehszlovákia szétesése), egyedül ránk, magyarokra Trianon minden következményével együtt érvényes, azt idehaza is, az anyaországban is érvényben levőnek tekintik.
Quod demonstrandum est.
Rozsnyai Sándor
ügyvéd, a Kovászna Megyei Ügyvédi Kamara dékánja
Rockszerda