1946. január 10-én a Markó utcai fegyház udvarán végezték ki golyóval a gyilkosai elé emelt fővel álló Bárdossy László miniszterelnököt, aki a sortűz előtt felpillantott az égre, magasba emelte mindkét kezét és így kiáltott: „Uram, szabadítsd meg az országot ezektől a banditáktól!” Akik ráadásul „A papot is!” skandálásával az őt utolsó útjára kísérő pap, Werner Alajos kivégzését is követelték.
Részlet Zsindely Ferenc naplójából. 1946. január 10. A dér fehér virágától súlyos minden gallyacska. Ma reggel felakasztották Bárdossy Lászlót. Kétségbeesés és balsejtelem egész kolonca rajtam. Ezzel a kivégzéssel ismét elindult egy lavina feltartóztathatatlanul. Ugyanúgy, mint a zsidók embertelen kínoztatásával tavaly. Ennek a bűnnek is megfizeti majd az árát ez a szerencsétlen nemzet. Bárdossy mindig puritán, tiszta és jó szándékú volt, de tele egy csomó emberi gyengével. Most lekoptak róla ezek az emberi gyengék és Teleki Pál méltó utódjává magasztosult. Úgy viselkedett, hogy majdan regék szólhatnak róla. Megtalálta Istent, hiába, politikusból mártírrá növekedett.
Bárdossy nem kért kegyelmet, és nem ismerte el törvényesnek a népbíróságot, amely ítélkezett felette. Mégis végigjátszották a komédiát: felterjesztették megkegyelmeztetésének ügyét a kormányzótanácshoz. Mikor Bárdossy előtt tegnap kihirdették, hogy a kormányzótanács a halálos ítéletet végrehajthatónak mondta ki, azt mondta: „Hála Istennek. Köszönöm.” És tudom is, hogy ezt szívből és komolyan gondolta. Elvégeztetett. Túl akart már lenni rajta. Megbékélt, és nem félt. Szánjam-e őt? De azt a szerencsétlen nemzetet, amelyik az egyik legpallérozottabb elméjét felakasztja, azt igen-igen szánom. És mindjárt legeslegelsőnek, sürgősen éppen Bárdossyt. Hogy udvaroljanak Sztálinnak az orosz hadüzenet lázas megbosszulásával? Vagy, hogy kivonjanak a forgalomból mindenkit, aki köré a helyzet változásával a nemzet tömörülhetne? Saját törpeségüket vélik eltitkolhatónak, ha kiirtanak mindenkit, aki méteresnél nagyobbra nőtt?
Az aradi tizenhármat is kivégezték, de őket idegenek végezték ki! Bárdossyt magyarok ítélték ártatlanul halálra. Nagy Ferenc rendes, értelmes parasztember, akit annak idején titkon igen hathatósan támogattam a Parasztszövetség megalakításánál, s akitől kicsit rossz néven vettem, hogy a fordulat óta nem jutottam az eszébe. Hála az Istennek, hogy nem jutott eszébe sem hála, sem emlékezés. Most hogyan állhatnék szóba vele? És Tildy Zoltán miniszterelnök úr! Köztünk fekszik egy halott. Mindig makacsul bíztam abban, hogy egyszer csak kimennek a muszkák, s akkor a magyarok megfoghatják egymás kezét. De Nagy Ferencét, Tildy Zoltánét ezek után lehet-e megfogni? És mi lesz hát majd velük is? Legközelebb majd őket akasztják? Erősen dolgozik a sátán. Nagyba mehet szemében a játék. Erőlködik, – de veszít is. Bárdossyt elvesztette. Fogta pedig száz kis szállal, hiúsággal, bosszúvággyal, apró gyűlölködésekkel, – ezek most mind leszakadoztak. Bárdossy megtisztult és felszabadult.
Bárdossy holttestét az újságok szerint kiadják a családnak eltemetés végett. […] Rossz egy állat az ember! Uram, irgalmazz nekünk szegény, gyarló, csúnya magyaroknak! Bocsáss meg Tildynek, Nagy Ferencnek, s a többieknek, – nem tudhatják, hogy mit cselekszenek. Különben lehetetlen, hogy megcselekedték volna.
1946. január 11. Bárdossy nem kötélen halt meg, az utolsó percben agyonlőtték. Azt is megengedték neki, hogy ne kelljen a kivégzéshez letérdelnie, és a szem bekötését is elengedték. A felesége vitt be neki mérget, de visszautasította. Végig akarta járni az útját. Az utolsó szavai ezek voltak: „Isten mentsd meg a hazám ezektől a bitangoktól!” A holtestéért hiába jelentkezett a család. Egyszerűen eltűnt. Nem merték kiadni. Bárdossyné öngyilkosságot kísérelt meg, de azt mondják, nem halt meg. Isten legyen irgalmas szegényekhez!
Szekér Nóra szerk.: Miniszter a frontvonalban. Zsindely Ferenc naplója 1941. február 25. – 1946. március 9. ÁBTL–Kronosz, Budapest–Pécs, 2021. 760–761.
Hunhír.info
