Európa 1820-30 között lezajlott forradalmaira történő visszatekintés-sorozatunk folytatásaként Dél-Európa forradalmait: az itáliai carbonari mozgalmat, a görög szabadságharcot, valamint az 1820-23 közötti spanyol forradalmat fogjuk felidézni. Emlékezetes, a korábbiakban már bemutattuk az 1830 júliusi párizsi és az 1830-as belga forradalom történelmi eseményeit.
Talán időrendben a spanyol forradalmi mozgalmakkal érdemes kezdeni. A napóleoni háborúkban lekötött, francia megszállás alá került Spanyolország elveszítette gyarmatait Latin-Amerikában, azok Simon Bolivár, San Martin vezette helyi kreol elitek irányításával független köztársaságok lettek. Mikor a spanyol abszolutizmus úgy érezte, hogy megerősödött, a gyarmati rendszer visszaállítása mellett döntött.
1820. január 1-jén a spanyol kormány csapatokat akart behajózni, majd elindítani Latin-Amerikába Cádiz kikötőjéből. A csapatok azonban megtagadták a behajózást, tisztjeik vezetésével fellázadtak. A felkelés átterjedt az egész országra, a hadsereg átállt a liberális elveket valló forradalmárok mellé. Bourbon VII. Ferdinánd (1784-1833) király helyreállította az 1812-es liberális alkotmányt. (Ezt egyébként a spanyolokra kényszerített Joseph Bonaparte „spanyol király” adta ki.) A Szent Szövetség 1822 októberében a Veronában megtartott kongresszusa értelmében döntött a beavatkozásról. Felkérte XVIII. Lajos francia királyt, hogy küldjön csapatokat a forradalom leverésére.
1823. április 7-én a „Szent Lajos százezer fia”, az Angoulemei herceg vezette francia haderő átlépte a Pireneusok határvonalát. A Cortes liberális képviselői a szinte túszként kezelt királlyal elhagyták Madridot, Cádizba vonultak vissza. Az óriási francia túlerő a Cádiz melletti Trocadero erődnél vívott csatában l823. augusztus 31-én legyőzte a felkelőket, visszaállították a Bourbon abszolutizmust, mely bosszút állt a forradalom vezetőin. A forradalmat kirobbantó és vezető Rafael Riego (1784-1823) ezredest felakasztották.
Portugáliában is alkotmányos, forradalmi mozgalmak alakultak a spanyol események hírére. A király kénytelen volt alkotmány kiadására. Mikor testvérét, Pétert (Pedro), Brazília királyi helytartóját vissza akarták hívni, Portugáliába, ő kijelentette: „Maradok” (Eu fico), ezzel 1822-ben megszületett a független Brazil Császárság. Itt is a kreol elitek irányították az országot.
Magyarországhoz közelebb állt a számos államra tagolt Itália. A felvilágosodás hatására titkos társaságok: a Massoneria (Szabadkőművesség) és Carboneria (Szénégetők) szerveződtek. Megjegyzendő, hogy a liberalizmus és a szabadkőművesség akkor még egészen mást jelentettek, mint akár a XIX. század második felében, de különösen, mint ma.
A csizma déli részét Nápoly és a két Szicília Királysága uralta. Először 1820 júniusában tört ki forradalom a szicíliai Palermóban, a magát függetlennek nyilvánított Szicíliában kormány alakult. A forradalmat a Bourbon államhatalom hadserege 1820 októberében leverte.
Nápolyban a francia forradalom folyamatainak megfelelően előbb a Parthenope Köztársaság jött létre 1799 januárjától júniusáig, majd Joachim Murat tábornok lett a nápolyi király 1808-15 között. Mindezek a francia forradalom eszméi elterjedését segítették.
A szicíliai eseményekkel szinte párhuzamosan Nolában, Nápolyban is forradalmak törtek ki 1820. július 1-2. éjjelén Giuseppe Silvati (1791-1822) alhadnagy és Michele Morelli (1792-1822) hadnagy vezetésével. Érdekes, hogy a zendülés Theobaldo de Provins (1033-66), karbonárik francia eredetű védőszentje emléknapja éjszakájára esett. A szintén a Carboneria titkos társasághoz tartozó nápolyi főparancsnok Guigliemo Pepe (1783-1855) tábornok is átállt a forradalomhoz, I. Ferdinánd (1751-1825) király az 1812-es spanyol alkotmány mintájára adott ki új alaptörvényt, összehívta a megválasztott nápolyi parlamentet. Azonban 1821 márciusában a nápolyi alkotmányos erők Antrodoco mellett vereséget szenvedtek a Szent Szövetség által odavezényelt osztrák erőktől, és visszaállt az abszolutista kormányzás.
1821 januárjában a Szárd-Piemonti Királyság fővárosában is mozgalom indult az osztrákellenes Károly Albert régens támogatására, azonban az osztrák erők gyorsan elnyomták a mozgalmat.
A Török Birodalom uralma alatt álló Balkán félszigeten is függetlenségi-forradalmi mozgalmak indultak. Először 1804-ben, majd 1814-ben Szerbiában, mely autonómiát ért el.
A Balkán délnyugati részét uraló Tepeleni Ali (1740-1822) joanniai albán pasa minden bizonnyal személyes ambíciói és kegyetlen önkényeskedései miatt szembekerült II. Mahmud (1785-1839) szultánnal, 1819-ben fegyveres harcot kezdett ellene. A Balkán délnyugati része destabilizálódása kedvező feltételeket biztosított a hellén szabadságharc számára. A hellén emigráció vezetői, élükön Alexander Ypsilantis (1792-1828) a cári lovasság ezredese vezetésével 1814-ben Odesszában megalakították a Filiki Etairia nevű titkos társaságot, mely Görögország felszabadítását tűzte ki céljaként.
Kevesen tudják, hogy a Bécsi Kongresszus már 1814-ben létrehozott egy Korfu központú, hellén államot (Hétsziget Köztársaság) Erről a Kecskeméten élő ismert történész, Ujlaky István Ismeretlen országok, elfelejtett államok című színvonalas művében olvashatunk.
1821. március 25-én Germanos (1771-1825) Patras érseke megáldotta a felkelők zászlóit, ezzel kitört a hellén szabadságharc. A viszonylag meggyengült török állam kezdetben nem tudta megállítani a folyamatot, a felkelők 1822 elején függetlenné nyilvánították Hellaszt. Mindkét oldalon sor került kegyetlenkedésekre, mikor a görögök török kereskedőkkel számoltak le, a konstantinápolyi csőcselék 1821 húsvétján megölte a görög érseket, de számos más területen is kegyetlenkedtek (Chios) és inkább a hellének voltak a szenvedő alanyok, több tízezres nagyságrendben. A magára találó, nyomasztó túlerőben lévő török haderő, az egyiptomi alkirály, Mohamed Ali (1769-1849), és az algíri hűbéres állama segítségével 1826 áprilisában súlyos csapást mért a hősiesen küzdő hellénekre Missolunghi erődje elfoglalásával, majd szinte már leverték a felkelést.
A görög felkelők összetétele is érdekes volt. A teljesség igénye nélkül érdekes megemlíteni a hellén hadiflottát sikeresen kiépítő, a török-egyiptomi flotta ellen sikeresen küzdő női admirális, Laskarina Bouboulina nevű hősnőt (1771-1825).
A Szent Szövetségen belül a Habsburg Birodalom és Poroszország a balkáni orosz térnyeréstől tartva nem helyeselték a beavatkozást, melyet a korabeli nyugati értelmiség élvonala (Delacroix, Byron) lelkesen támogattak.
Anglia, Franciaország és Oroszország a beavatkozás mellett döntöttek, 1827 októberében Navarinónál szétverték a török-egyiptomi flottát. 1828-ban kitört a következő orosz-török háború, majd a X. Károly által küldött francia expedíciós hadtest is bekapcsolódott a szárazföldi hadműveletekbe Hellasz területén és ez döntőnek bizonyult az események menetére. Az események utóéleteként is értelmezhetjük, X. Károly hadserege 1830 júniusában, pár héttel a király bukása előtt elfoglalta Algírt. Az 1829-es drinápolyi békében II. Mahmud több egyéb engedmény mellett kénytelen volt elismerni az autonóm Görögországot. Az új államba csak a Törökországban élő hellének mintegy harmada került.
A győztes görög felkelők között is kiéleződtek az ellentétek, 1831-ben meggyilkolták Ioannis Kapodistrias (1776-1831) kormányzót. Ez talán összefüggésbe hozható a monarchisták és a köztársasági, valamint a nyugati- vagy orosz orientációjú erők küzdelmével.
Talán a görög szabadságharc is szerepet játszhatott abban, hogy II. Mahmud utóda, I. Abdulmecid (1823-61) elindította a Tanzimat elnevezésű török reformkort.
A hellén szabadságharc kezdetén Magyarországra és Kecskemétre is érkeztek menekült görögök, majd 1829 körül visszatértek. Ezt Hajnóczy Iván a kecskeméti görögség történetéről írt művéből tudhatjuk. Egyébként 1824-29 között épült a Kecskeméten lévő görög iskola mellett a ma is működő, gyönyörű ortodox templom. A kiemelkedő hellén-magyar történész, Szidiropulosz Archimédesz kutatásaiból is tudhatjuk, a magyar közvélemény lelkesen támogatta a görög szabadságküzdelmet.
Múlt nélkül nincs jövő, szomorú, hogy a modern Európa születését jelentő nemzeti-polgári forradalmak nem szerepelnek még említés szintjén sem a NAT-ban, pedig állandóan a „polgári” jelzővel találkozhatunk.
A globalizáció és szabadkőművesek bizonyos csoportjai a Kalergi-terv, a migráció révén ma akarják tönkretenni azokat nemzetállamokat, amelyek közel két évszázada annyi hősiesség és áldozat révén születhettek meg.
Mindenki számára közismert lehet, hogy a pánszláv cári, majd a szovjet expanzió a XIX. század elejétől 1945-ig célként tűzte ki Európa nagyobb része lerohanását. Ezért kell különös tisztelettel tekinteni az orosz „gőzhengert” 1914-17 között Limanowától Stanislauig megállító K.u K. és német csapatokra, valamint Budapest hősies védőire 1945-ben és 1956-ra.
Azonban ma egészen más a helyzet, számos balkáni állam vezetője elfelejti, hogy létüket jelentős részben Oroszországnak köszönhetik, ezért képtelenek reális, tárgyilagos véleményt formálni a mai rendkívül tragikus orosz-ukrán háborúról.
Sorozatunk befejező részében Kelet-Európa korabeli forradalmaival fogunk foglalkozni.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
