Kerek évfordulókon, így most is megemlékezünk történelmünk e 85 évvel ezelőtti nagyszerű eseményről, bár már számos esetben foglalkoztunk vele. Magyar ünnep volt akkor, és ma is az.
Jó lenne, ha magyar honfitársaink többsége tudatában lenne hazánk két világháború közötti rendkívül jelentős gazdasági-, kulturális-, művészeti-, sport-, szociális- és egyéb területeken elért és kifejtett teljesítményeinek és erőfeszítéseinek. A belső társadalmi igazságtalanságok lassú leküzdése, a felemelkedés a 30-as évek végén egyre jelentősebb eredményeket tudott felmutatni. Mindezzel párhuzamosan következtek be Európa 1938-41 közötti átrendeződési folyamatai.
Hazánk a 30-as évek folyamán rendkívül elszigetelt volt, a jól felfegyverzett kisantant államai bármelyik percben ugrásra készen álltak. A revíziós célok elsősorban Németországnál és Olaszországnál találtak megértésre és rokonszenvre. Míg a nemzetiszocialista Németország inkább taktikázva, a térség egyensúlyát fenntartani igyekezve fogadta el a területi változásokat, a fasiszta Olaszország már korábban és nyíltabb formában állt ki Magyarország igazsága mellett. Mikor Benito Mussolini 1936. november 1-jei, a milánói Dóm téren elmondott beszédében meghirdette Magyarország igazságát, diplomáciai konfliktus alakult ki az Olasz Királyság és a Román Királyság között, majdnem megszakadt a diplomáciai kapcsolat.
A 30-as évtized végére a gazdasági-, szociális-, kulturális- és sportsikerek mellett politikai és katonai eredmények is születtek. A Huba I-II-III. terveknek megfelelően megkezdődött a honvédség rohamléptű fejlesztése. A Dél-Felvidék magyarsága az 1938. november 2-ai, I. bécsi döntés révén tért vissza, mely kérdésben a brit és francia diplomácia elvben elfogadta a német-olasz illetékességet. A csehszlovák állam széthullásakor Magyarország elfoglalta Kárpátalját, mely a német diplomácia terveiben mint az ukrán függetlenség Piemontja is körvonalazódott. Ezért a magyar fellépést az akkori francia diplomácia is támogatta.
A Romániában az 1938-tól létrejött királyi diktatúra rendi-korporatív mezbe öltözött, felszámolta az alkotmányos szabadságjogokat: megszűntek a pártok a Nemzet Pártja nevű állampárt kivételével, a szakszervezetek helyét céhek (breslák) vették át. Fokozódott a kisebbségekre, főként a magyarokra nehezedő politikai nyomás. A zsidók állampolgárságát bármikor megvonhatták.
A királyi diktatúra létrejöttének két fő oka volt. Az első a belpolitikai labilitás és a Vasgárda növekvő népszerűsége volt, melynek terrorakcióit a kormány aránytalan és differenciálatlan, nem törvényes visszavágással torolta meg. A másik probléma az volt, hogy Nagy-Románia etnikai értelemben alaptalanul megrajzolt határai miatt szinte minden szomszédjával fenyegető konfliktus vetítette elő árnyékát. A korabeli román sajtó ekkor, tehát 1940 júniusában jó hírt csak a fiatal Károly herceg (a későbbi király) sikeres érettségijéről írhatott.
A szovjet kormány nevében Molotov 1940. június 26-án 48 órás ultimátumban követelte Észak-Bukovina és Besszarábia visszaadását. Ezt a román kormány azonnal teljesítette, a Vörös Hadsereg már másnap megszállta Csernovitz, Chisinau és Cetatea Alba városokat, a román hadsereg viszont demoralizált hangulatban vonult vissza.
Július elején a román Gigurtu-kormány felmondta határai brit-francia garanciáit, melyet még 1939-ben kapott. Úgy tűnik, hogy a brit konzervatív-liberális politikát nemigen zavarta a totális állam bevezetése, a nemzetiségek folyamatos jogfosztása, a zsidók állampolgárságának korlátozása, a Vasgárda tagjai elleni aránytalan és differenciálatlan csendőrterror.
1940. június 27-én a Legfelső Honvédelmi Tanács Románia Szovjetuniónak tett engedményét egyoldalú diszkriminációnak minősítette Magyarországgal szemben, majd megkezdődött a magyar csapatok, mintegy 550 ezer honvéd felvonultatása a keleti határra.
A magyar tervek szerint a 3. hadsereg Kárpátalja felől, az 1. hadsereg pedig a Szilágyságban és Biharban támadott volna a román erődök, a Carol-vonal ellen, melyeket a Repülődandár Ca. 135-ös és Ju 86-os bombázógépeinek kellett volna rombolniuk.
A román haderő mintegy fele: 16 hadosztály, 3 hegyivadász- és 1 erőd dandár, 270 tank, 350 repülőgép tartózkodott ekkor már Erdélyben, a magyar csapatok elleni védekezésre készülve. A kormány propagandája szerint egy barázdát sem adnak át Magyarországnak.
Besszarábia átadása ellenére további konfliktus fenyegetett a Szovjetunióval, Bulgáriával pedig Dobrudzsa kérdésében éleződött ki a feszültség. Nem volt igazán jó a viszony az SHS állammal sem. Az augusztus 17-24. közötti, Turnu-Severinben tartott román-magyar tárgyalások eredmény nélkül végződtek.
Magyarország közhangulatát magával ragadta Erdély visszatérésének karnyújtásnyi lehetősége. Csak példaként, Horák Béla Bugac idegenforgalmáról írott könyvében olvashatjuk, hogy a Magyarországon, Kecskeméten szereplő, majd Bugacra látogató olasz vízilabda válogatott tagjai már augusztus 22-én magyar vendéglátóik előtt a magyar Erdélyre emelték poharukat.
A magyar katonai fellépés, nyomás, a többoldalú (szovjet és bolgár) fenyegetettség hatására a román koronatanács 28-án jelezte, hogy elfogadja a német és olasz döntőbíróságot.
1940. augusztus 30-án, 14 óra 50 perckor hirdették ki a Belvedere palotában Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter a II. bécsi döntést, melynek értelmében Észak-Erdély és Székelyföld 43 ezer négyzetkilométernyi, 2,5 milliós lakosságú területe visszatért Magyarországhoz. E hírt a budapesti rádióból pár perc múlva megtudta Erdély magyarsága.
A II. bécsi döntés nemzetközi visszhangja igen eltérő volt. Molotov szovjet külügyminiszter jelezte Kristóffy követ előtt, hogy nincs észrevétele a döntés kapcsán, másrészt azonban közölte von Schulenburg német követtel, hogy a megnemtámadási egyezmény előzetes konzultációkat írt volna elő. Nem volt lényegi ellenvetés az SHS-királyság részéről sem, a brit felsőházban azonban szeptember 5-én Churchill túlzottnak minősítette a Magyarország által elért területi engedményeket, bár elvben kijelentette, hogy mindig igazságtalannak tekintette a trianoni békeszerződést.
A Magyar Királyi Honvédség szeptember 5-15. között vonult be kijelölt sávonként az észak-erdélyi területekre. A magyar lakosság diadalkapukkal, virágesővel fogadta a honvédeket.
A korabeli Európa legkiemelkedőbb személyiségei voltak, nemzetünk akkori vezetői, akik meghatározó szerepet töltöttek be a jogos magyar igények érvényesítésében. Így Horthy Miklós kormányzó, Teleki Pál miniszterelnök, Werth Henrik vezérkari főnök, Bartha Károly honvédelmi-, Csáky István külügy-, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Nagy Vilmos, Gorondy-Novák Elemér és Jány Gusztáv hadseregparancsnokok.
Mindemellett szívünkbe kell, hogy zárjuk azt az 550 ezer tisztet, altisztet, honvédot, akik felkészültek Erdély felszabadítására. Mellettük azokat a fiatal pedagógusokat, közalkalmazottakat, csendőröket, vasutasokat – szüleink generációját – akik fontos szerepet töltöttek be Észak-Erdély magyar élete újjászervezésében.
Magyar írók: Tamási Áron, Szabédi László, Asztalos István szólaltak meg a Magyar Rádióban és vázolták fel a felszabadulás nagyszerű pillanatait és az erdélyi magyar jövőt.
Valóban óriási változás történt a Magyarországhoz került terület mintegy 2,5 millió lakosa életében, akik közül mintegy 1,2 millió volt magyar, 900 ezer körüli román, a többi szász, örmény, cigány. Megjegyzendő, hogy Dél-Erdélyben mintegy 500 ezer magyar maradt.
A korabeli magyar közvélemény, politika egyöntetűen örömmel fogadta Erdély visszatérését. Így a kormánypárt, a MÉP támogatói, a nagypolgári budapesti liberális ellenzék, a szociáldemokraták, a magyar parasztság pártjai, a népiesek, a hungaristák, de mint említettük a hazafias módon gondolkodó kommunisták is. Talán csak az ekkor már nemigen létező kisantanthoz kötődő, volt októbrista politikusok részéről hangzottak el ellenvetések.
A magyar hadsereggel és állammal együtt az alkotmányos szabadság is eljött, helyreállhattak a sajtó-, az egyesülési- stb. szabadságjogok, a szakszervezetek és pártok szabad működésének lehetősége. Gáll Ernő, az ismert kolozsvári zsidó származású, magyar elkötelezettségű író még 1996-ban is úgy nyilatkozott, hogy a királyi diktatúra után felszabadulást jelentett a II. bécsi döntés, majd a magyar állam berendezkedése. Jelentősen javultak az életviszonyok, az ellátás, a kereskedelem – ezt még a 80-as években is megerősítették akkor már idős emberek.
Közlekedési, földrajzi szempontból szükségessé vált 1942-ben a Szeretfalva-Déda vasútvonal felépítése, mely példás gyorsasággal és pontossággal készült el. Az építkezést megelőző kisajátításoknál figyelembe vették a román lakosság szempontjait, igényeit is.
A magyar 4 év hosszú ideig erőt adó lelki forrás volt Erdély magyarsága számára, ellentétben egyes történészek, valamint kulturális diplomaták ellenkező értelmű megállapításaival.
Amilyen szépen kezdődött e négy év, olyan szomorú volt az utolsó néhány hónap. A románok mellett megjelenő szovjet túlerő következtében, a hősies harcok ellenére visszaszorultak a magyar-német csapatok. Tragikus események voltak a tavaszi deportálás, a szövetséges légierő terrorbombázásai, majd ősszel a Maniu-gárdák gyilkosságai.
Édesapám, Károlyfalvi József (1922-2007) akkor Kolozsváron szolgált a MÁV-nál. Még 2006-2007 körül is élénken emlékezett ezekre az utolsó hónapokra. Az 1944 júniusi, rendkívül súlyos pusztítást előidéző szövetséges légitámadásra, miután a kolozsvári állomáson a bejárati jelzőtől, a kijárati jelzőig felfelé meredtek a sínek, majd mikor október elejéig Tordára kellett szállítani a muníciót és ellátást a magyar-német csapatok számára. Friss emlék maradt az is, mikor a szeptember 5-ei, rövid ideig eredményes magyar támadás után átvezették a román hadifoglyokat a városon, akiket a polgári lakosság: ”Így mentek a Tiszáig!” kiáltásokkal köszöntött.
Természetesen maradtak nyugodt és szép emlékek is a kolozsvári magyar életről: a magyar színház, a KAC mérkőzései, a piac forgataga, ahol a románok is kedvesek voltak. Hasonlóképp kedves emlék maradt a Szentlélek utca, ahol gr. Török Ivánnál kaptak albérletet a magyarországi fiatalemberek. A bohém, rendkívül intelligens gróf sokszor el sem fogadta az albérleti díjat. Hasonló emlékeket idézett fel több, akkor Észak-Erdélyben szolgáló ismerős, fiatal alföldi vasutas: Szilágyi János, Korom András, Kabódi Ferenc, Nagy József.
Sajnos Magyarország a párizsi békeszerződés 1946-os vitájában elszigetelten nem tudott területi korrekciókat elérni, példaként Bulgáriától eltérően, ugyanis a bolgároknak sikerült elérnie Dél-Dobrudzsa, az 1940. szeptember 7-ei, a krajovai egyezményben visszatért területei jelentős részeinek megtartását. A sztálinizmus és a nyugati nagyhatalmak elvtelen együttműködése keresztülhúzta a magyar békedelegáció rendkívül mérsékelt, csekély területi korrekcióra vonatkozó felvetéseit.
A történelmi emlékektől előrelépve megállapíthatjuk, hogy a kommunista Románia soviniszta, asszimilációs nemzetiségpolitikája jelentősen megváltoztatta az etnikai arányokat az 1910-es és az 1941-es népszámlálásokhoz viszonyítva. Ma több nagyvárosban már a 20 százalékos magyar arány fenntartása tűnhet a legfőbb célnak. Székelyföld területi autonómiája tehát semmiképp nem jelenthet fenyegetést Románia 1919-1920-ban, majd 1946-47-ben, az etnikai elvek figyelmen kívül hagyásával megvont határaira.
Sajnos a nyugati államok sem fogják fel, és nemigen támogatják annak az egykori, XVII. századi európai középhatalom maradványainak az etnikai jellegű autonómia által történő megőrzését, mely Habsburg-ellenes fellépéseivel sokat segített az akkori Hollandiának, Svédországnak és Franciaországnak. A hála sohasem volt történelmi kategória.
Az is egyértelmű, hogy az utódállamok – talán Szlovákia kivételével – nem igazán tudják megőrizni a történelmi Magyarország építészeti, természeti és infrastrukturális örökségét.
Bár 2010 után a magyar kormány állampolgársági, kulturális és oktatási területeken jelentős eredményeket ért el, azonban az asszimilációs folyamatok, az elvándorlás sajnos nem szűntek meg. Csak a területi autonómia jelenthet megoldást Székelyföldön. Nyilvánvalóan ennek eléréséhez egy erős Magyarország hatékony fellépése és nemzetközi támogatás szükségesek.
E kérdésben, mint bármely probléma megoldásában csak egy erős és öntudatos, magasabb erkölcsi szinten álló, nemzeti szolidaritásban gondolkodó Magyarország lehet képes.
Ilyen irányú előrelépésben, lelki erősödésben segíthetnek a 85 évvel ezelőtti magyar diadal eufórikus pillanatainak emlékei, a négy magyar év képei, hangulata, érzései.
85 anni fa, 30 agosto nell’Palazzo Belvedere fu resa nota Il Secondo Arbitrato di Vienna dai ministri degli esteri tedesco, Joachim von Ribbentropp e dall’ suo collega italiano, Galeazzo Ciano. Quest’ atto diplomatico restauro all’ Ungheria Transilvania settentrionale. La decisione arbitrale accetto anche Romania, minacciata dalla pressione militare ungherese, anche di quella sovietica e bulgara, e si obligo a cedere all’Ungheria il territorio di 43000 km2, e di 2,5 millioni abitanti, maggiormente maghiari. Il Reggente Horthy Miklós e l’esercito ungherese facevano ingresso a Transilvania fra fiori e l’entusiasmo della popolazione liberata. La Nazione ungherese e stata grata per il Duce e Ciano per capire giustamete gli aspetti ungheresi. Anche per questo possiamo accetare il parere di Giancarlo Fini: il Duce (anche Ciano) e stato il piu grande statista del Novecento.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
