Múltunk ismerete, őseink vérének áldozata, egy történelmi kor hű lenyomata együtt és egyenként is. Valami megmagyarázhatatlan erő szólít és hajt tovább, hogy tudjunk, érezzünk és meglássunk, beleképzeljünk, emlékezzünk, hogy büszkék lehessünk. Csodálattal fürkésszük a hősi sírokat, emlékműveket, meg-megállunk egy szál virággal, nemzeti színű szalaggal kezünkben feszült izgatottsággal szorongatva, majd lágyan simítva azt. Közben arra gondolunk: nekem is volt nagyapám, dédapám, ükapám, aki a történelem fordulása, a hatalmak játéka folytán, de Isten hívó szavára védte hazáját, családját. Hazámat és családomat.
Ha szárnyaló lelkesedéssel átengedjük magunkat a múltba révedésnek, abból táplálkozva erősíthetjük magunkban és környezetünkben a voltunk, vagyunk, leszünk múlhatatlanságát, az elnyűhetetlen, bár sokszor lenézett és félremagyarázott nemzetszeretet inspiráló, dolgainkat, hétköznapjainkat meghatározó és segítő kiindulópontját. Nem a pillanatnyi fellángolásokért érdemes élni, a hosszú távon meghatározóvá váló nemes célokért kap értelmet a lét. Az utókor emlékezete is akkor a legbecsesebb.
Száz év után leszármazottként, a vérvonal útján folytonosságban a nemzetért aggódó, sorsát óvó tényezővé válni elképesztően felemelő érzés, és nem csupán az emberi hiúságunk miatt. Sokoray Szabolcs 2024-ben vált a Vitézi Rend tagjává, és az ő életében megfogható személyes élménnyé vált a Gondviselő akarata.
– Dédapám, Salfer Károly 1873-ban született Pozsonyban, a közös hadseregben szolgált hivatásos tűzmesterként (tüzér őrmester) Pozsonyban, Fehértemplomban, majd Komáromban. 1911-ben szerelt le. 1914-ben a mozgósításkor Kecskemétről vonult be népfelkelőként a háborúba. 1914. október 25-én hősi halált halt a déli fronton. Háborús hősként posztumusz megkapta az I. osztályú ezüst vitézségi érmet.
Nagyapámat, Sokoray (Salfer) Károly pestszentlőrinci evangélikus lelkészt dédapám érdemei alapján várományosként avatták vitézzé 1941-ben.
Sokoray Szabolcs évtizedek óta kutatta dédapja halálának körülményeit, illetve sírját, de amint megjegyzi, a csekély tényadat, valamint a gyakran tévútra vezető családi emlékezet ezt nem tette lehetővé. 2022-ben aztán ráakadt egy cikkre, amely a Kecskeméti Lapok 1914 decemberi számában jelent meg, Kitüntetés a halál után címmel.
Beazonosíthatóvá vált a halál hozzávetőleges helyszíne, mely a cikk szerint Bilek (Bileca) körzetében, Boszniában következhetett be. A hozzáférhető veszteséglistákon azonban Salfer Károly neve nem szerepel, így a dédunka kutatása ismét zsákutcába futott.
2024-ben, vitézavatásom után már nem csak érdeklődésemtől vezérelve, de kötelességemnek is érezve folytattam a kutatást, ugyanis a Nagy Háború Blogon megjelent egy cikk a bileki katonai temető megtalálásáról, és a bileki halálmarsról. Felvettem a kapcsolatot a szerkesztőséggel, az ő, valamint a Hadtörténeti Levéltár Bécsi Kirendeltségének köszönhetően eredeti okiratok tartalmához hozzájutva, azonosítani lehetett dédapám halálának helyszínét Meka Gruda mellett, valamint sírjának pontos helyét a bileki temetőben.
A sikeres felderítés után 2025-ben Sokoray Szabolcs feleségével és barátaival elutazott Bosznia-Hercegovinába, felkereste a csata helyszínét és a temetőt. A Vitézi Rend nevében megkoszorúzta a bileki halálmars emlékművét.
Dédapám nyughelyére emléktáblát és koszorút helyeztünk, megemlékezve a többi háborús hősről is, akik a montenegrói fronton áldozták föl életüket, és jeltelen sírokban nyugosznak.
Sokoray (Salfer) Károly pestszentlőrinci evangélikus lelkész, Sokoray Szabolcs nagyapja 1929-ben a kecskeméti egyházgyűlésen így emlékezett vissza a család, a haza sorsára és vetítette elő a Gondviselő által vezérelt jövőt:
„…A világháború, mint annyi sok ezer magyar családra, úgy a Salfer családra is a gyász leplét borította, és jövőjét a bizonytalanság és a nehéz gondok sűrű, sötét felhőivel borította el, amikor 1914 őszén a család feje hősi halált halt a becsület mezején.A messzi távolban kűzdő édesapa halálát megelőző utolsó levélből e néhány szó csendült felénk drága örökség gyanánt: „Gyermekeim tanuljatok, hogy derék és becsületes munkásai legyetek a magyar hazának.” Koldús szegényen, árván, de Istenben bízó hittel és reménnyel – sokszor nélkülözések árán is – szem előtt tartva az ismeretlen sírdomb alatt porladó édesapa utolsó kívánságát másokat tanítva tanultam…”
A sírdomb nem ismeretlen többé. Gloria victis! – fogalmazott 111 év bizonytalanság és keresés után vitéz Sokoray Szabolcs.
G. Németh Éva – Hunhír.info
