A párizsi olimpia megnyitóját látva már nincs jogom megdöbbenni… Az utolsó vacsora misztikumának kigúnyolása olyan távolságtartást követel ettől a “szép, új világtól”, hogy magam is keresem a szavam, hogy ne dadogjak, a helyem, ahol lábamat megvethetem… Mocsárvilág ez, lápos, bűzös közeg, levegő alig, a horizont elveszett. Cölöpökön kell járni, nyakmerevítővel  föld és víz felett. Lássuk be, ez igen nehéz, és az ütközést elkerülni így sem lehet…

Lehozta egy dán alternatív portál A rút kiskacsát, a legendás Andersen-mesét, amely – mint írják – magában hordozza a mindenre kiterjedő szabadság példáját, mert ebből levezethető, hogy a test átalakításának korlátja nincs, mindent szabad, amit ember képessége folytán megtehet.

Na, ilyenkor kell nagy levegőt venni és hátradőlni. Mert a mese, az egy szent dolog. A természete ilyen. Óvatosan kell bánni vele. Gyereknek szól. Ezért alattomos az érintett üzenet. Összeköti az összeköthetetlent, mert mindent lehet…

Szegény Andersen jó szándékkal megírta, talán a mi Szendrei Júliánk kétes özvegyi magányában dánról magyarra lefordította, és most itt van a sokkoló valóság, tengernyi év után a klasszikus mese új tartalmat nyert, érzékenyítve lett. 

A történet az eredetiségében bájosan kedves, maga a megszólaló szeretet, és amit kivált, ahogy a gyengét, az elesettet, a sérültet szeretni, vele azonosulni mennyire lehet, a mese hálójából kibontva önmagában a zseniális üzenet. A rút kiskacsa egy érzelmi síkon megélt evolúció. Az ábrándos lélek fejlődése… Lépésről lépésre együtt épül a kiskacsa hős és a mesét hallgató gyermek. Egymásra találnak.

Nagy, csúnya, szeplős a kacsatojás. Kis lakója, amikor csőrével feltörte héját, rádöbbent, hogy nem ezt ígérték neki. Nem ezt álmodta… Félelmében hápogni is elfelejtett. Csámpássága sem az igazi lett. Csúfságán nevetett a való világ. Ezt rettenetes! Hová bújjak el? Mert, ha nem látnak nem is létezem. Szenvedek… Nincsenek pajtásaim… A mesében bentről is, kintről is láttatta önmagát. A látszólag sérült lélek önéletrajzot adott, gyermekien tisztát, fájdalmasan hiteleset. Ábrándosat… Vágyakozót… Hogyha egyszer nagy leszek, milyen leszek, esdeklő kétségét.

És jött az élet első iskolája. A tükör által homályos képben meglátni másban a szépet, irigynek mégsem lenni, belső kapaszkodóra lelni, a fájdalmat túlélni, a szebb jövőt remélni, remélni, fel nem adni, előre nézni, mert a holnap varázslatát meg kell élni.

A második iskola is sokat ígért. Alárendelten is felül maradni, alkalmazkodni, kérdéseket feltenni és azokra megfelelni. Miért érdemlem én ezt? Andersen saját sérülékenységének kérdése, amelyre válaszát a mesében találta meg. Mert az élet ilyen is lehet. Hitek és vágyak terepe. Zordságában is kegyes, a megszomorodottaknak vigasztaló, az elesetteknek felemelő. 

A harmadik iskola is igen keményre sikeredett. A kis főhősünk egy igazi víztükörben hattyúként meglátja önmagát. Öröme szívszorító. – Én lennék? Túléli ezt is, mert eddigi önazonossága, belső világa változatlan. Teste és lelke magasan szárnyalva viseli életének beteljesült kódját –  gyermekségéből felnőve végre boldog lehet.

Apám egykor azt mondta: Kisfiam, a jó mese önmagában hordozza írásának tanulságát, mindig azt keresd meg. Így kívántam felnőtt fejjel én is tenni, mert elfogadtam, aki nem fárad bele a mese igazságának keresésébe, az előbb-utóbb megtalálja, hiszen gyermekként megélte.

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info