A portugál hadsereg 1974. április 25-én megdöntötte az akkor dr. Marcelo Caetano vezette, 1926 májusa óta fennálló ún. nemzeti diktatúra rendszerét. A változás jelképe a piros szegfű volt, melyet gyermekek, fiatalok helyeztek el a forradalmat végrehajtó katonák puskái csövébe. Ez az esemény nagy jelentőséggel bírt akkor nem csak Európában, de az egész világon. Ez volt a “szegfűk forradalma”.
Mielőtt a részleteket kibontanánk, érdemes röviden áttekinteni Portugália megelőző közel egy évszázados történetét.
Ismeretes, hogy Portugália mint tengeri hatalom, már a középkortól kezdve jelentős gyarmatbirodalmat épített ki. Brazília 1822-ben független császárság, majd köztársaság lett, ettől függetlenül igen jelentős volt a portugál gyarmatbirodalom még a XIX. és a XX. században is. Emlékeztetőül, legjelentősebb területeit Ázsiában Macau, Portugál-Timor, Afrikában pedig a Zöld-foki szigetek, Bissau-Guinea, Angola és Mozambik jelentették. Az utóbbi, két jelentős terület közötti mai Zambia és Zimbabwe (Rhodézia) is a portugál korona tengerentúli területeit jelentették. Azonban a századfordulón problémák jelentkeztek.
A britek a bennszülött törzsek fellázításával megszerezték a mai Zimbabwét és Zambiát. Az arany- és egyéb lelőhelyek elvesztése tovább fokozta a Portugál Királyság belső gazdasági és szociális nehézségeit. Hagyományos módon, a portugál és nemzetközi szabadkőművesség kihasználta az elégedetlenséget, s 1910. október 5-én egy forradalom, katonai felkelés révén megbuktatta a királyságot és a hagyományos konzervatív elitek egyébként sok szempontból bírálható és fejlődésképtelen uralmát.
Az 1910-26 között fennálló köztársaság történetét legkönnyebben a káosz kifejezéssel minősíthetjük. Másfél évtized alatt 40 kormány működött, állandósultak a monarchista és a baloldali felkelési kísérletek, különféle merényletek, mindennapossá váltak a sztrájkok. Portugáliában is megjelent az anarchizmus és a kommunista párt is.
A körülményeket még az is nehezítette, hogy az ország 1917-ben, Sidónio Pais (1872-1918) elnöksége idején belépett az antant oldalán az I. világháborúba.
A helyzet egyre válságosabbá vált. 1926. május 28-án a hadsereg vezető tábornokai megelégelték a kaotikus és kritikus állapotot, és államcsínyt hajtottak végre.
Az államcsíny Manuel Oliveira Gomes da Costa (1863-1929), Oscar Fragoso Carmona (1869-1951), Mendes Cabecudas (1883-1965) tábornokok nevével fémjelezhető. Az egészben a legérdekesebb, hogy ők is szerepet játszottak az 1910-es köztársasági fordulatban, eredetileg szabadkőművesek voltak, de megelégelték a liberalizmus és szabadkőművesség által kiváltott politikai-társadalmi krízist és válságot, káoszt. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy az 1920-as évtizedben még semmi komolyabb, a rendszer számára nyugtalanító fejleményre nem került sor a tengerentúli területeken. Tehát e fordulatnak elsősorban belpolitikai okai voltak.
Az 1926 májusában létrejövő rendszer említett vezetői rövid ideig egymást követően töltötték be az államfői tisztséget, majd mint kormányfő Antonio de Oliveira Salazar (1889-1970) vált a rendszer meghatározó személyiségévé.
A rendszer a Ditadura Nacional – Nemzeti Diktatúra elnevezést kapta. Később, 1933-tól megjelent a Brazíliából is ismerős Estado Novo, vagyis Új Állam kifejezés. Hasonló elemek kerültek előtérbe, mint a brazil Getulio Vargas (1882-1954) elnök 1930-tól létrejött rendszerében: a nemzeti kulcsszektorok nacionalizálása, állami szociálpolitika, szociális reformizmus. Olasz mintára korporatív állam szerveződött, melyet még katolikus és nemzeti korporativizmusként is minősítettek. E szervek biztosították a munkavállalók érdekképviseletét. Szintén olasz mintára egypártrendszer jött létre, a Nemzeti Unió vezetésével, bár legalábbis papíron a kommunista párt kivételével nem tiltották be a politikai pártokat. Salazar erőteljesen hangsúlyozta a rendszer katolikus jellegét, a Deus, Patria, Familia, vagyis Isten, Haza, Család jelszavakkal.
1968-1974 között a rendszer meghatározó személyisége Marcelo Jose das Neves Alves Caetano (1906-80) kormányfő volt. Caetano gazdaságfilozófiai elveit a protekcionizmus, a vámpolitikában is megjelenő izolancializmus jelentették. Ettől függetlenül a Salazar és Caetano által bevezetett mérsékelt liberalizáció gazdasági fellendülést hozott Portugália számára is az 1950-es és 60-as évtizedben.
Talán érdemes néhány szót szólni az Estado Novo és a zsidóság viszonylatairól. Sem a mélyen katolikus Salazar, sem pedig rendszere nem volt antiszemita. A II. világháború alatt menekülő zsidókat fogadott be, külképviseletei példaként 1944 végén Budapesten mentesítő okmányokat adtak ki. Salazar meghúzta a határokat a rendszerével is együttműködő, abban szerephez is jutó portugál zsidók, valamint a bolsevikok, a vallási-nemzeti fanatikusok, valamint a szabadkőművesek között. (Ez utóbbi volt az 1910 után jelentős szerepeket betöltő marokkói szefárd származású Sidonio Pais is.)
Még a második világháború előtt nemigen indultak el a tengerentúli területeken-gyarmatokon a felszabadító mozgalmak. Azonban az 1960-as évtizedtől a fekete-afrikai nemzeti függetlenségi mozgalmak megerősödésével és a független államok megszületésével párhuzamosan megkezdődtek a portugálok által birtokolt területeken a felszabadító mozgalmak. A gyarmatbirodalomra az első nagy csapást az jelentette, hogy 1961-ben az Indiai Köztársaság hadserege gyors katonai akcióval egyszerűen megszállta Goa gyarmatot, amelyet még a XV. században a híres felfedező, Vasco da Gama alapított.
A kétpólusú világ logikája lendületet adott az afrikai nemzeti mozgalmaknak is, bár az 1960-as és 70-es évtized fordulóján még erős tömböt képeztek Afrika déli részén a portugál gyarmatok (Angola, Mozambik) és az ún. apartheid államok (Dél-Afrikai Köztársaság, Namíbia, Rhodézia) tömbje.
A fekete-afrikai államok támogatták a tengerentúli területek partizánmozgalmait. Mellettük a szovjet blokk államai és Kuba is támogatták az egyébként egymással is szembenálló forradalmi mozgalmakat. Portugália főként Dél-Afrika, Rhodézia segítségére számíthatott. Érdekes Izrael álláspontja, Bissau-Guinea esetében a portugálokat, a többi esetben a nemzeti mozgalmakat támogatta.
Már az 1960-as évtized elején is felvetette Salazar számára Kennedy USA-elnök, hogy engedje el a gyarmatokat, de erre ő nem volt hajlandó.
Portugália számára egyre nagyobb erőfeszítéseket és áldozatot követelt a tengerentúli területek megtartása. A hadsereg lassan belefáradt a gyarmati háborúba. A tapasztalt, idősebb Antonio de Spinola (1910-96) tábornok Portugália és a jövő című művében leírta, azért halnak meg a katonák a gyarmati háborúban, hogy holnap újabbak essenek el.
A hadseregen belül titkos szervezkedés indult el a demokratikus rendszer kialakítása és főként a gyarmati háborúk megszüntetése céljából. E szerveződés neve Movimento das Forcas Armadas, vagyis a Fegyveres Erők Mozgalma volt. Irányítói főként fiatal századosok, kapitányok voltak.
Már 1974. március 16-án kísérletet tettek a rendszer megdöntésére, azonban ekkor még leszerelte kísérletüket a hadsereg belső elhárítása és a PIDE nevű politikai rendőrség.
Az első, sikertelen kísérletet követően a következő akció április 25-én már eredményesnek bizonyult. A Santarem város Lovassági Iskola, lényegében páncélos garnizonból egy páncélos magasabb-egység indult el Lisszabonba. Parancsnoka, a 29 éves Fernando Jose Salgueiro Maia (1944-92) kapitány számára a jelet a Grandola vila morena – Grandola a napbarnította város című népszerű, a rádióban elhangzó dal adta meg. Több, a fővárosba beérkező egységgel együtt bekerítették a Carmo laktanyát, ahová bezárkóztak Marcelo Caetano kormányfő és Americo Tomas (1894-1987) tengernagy, államfő, akik rövid tárgyalás után lemondtak az ellenállásról és megadták magukat.
A lényegében vértelen forradalom győzelmét az utcán tömegek ünnepelték. Az államfő a márciusban a vezérkar éléről leváltott Antonio de Spinola tábornok lett. A forradalmat vezető testület, a Nemzeti Megmentés tanácsa helyreállította a politikai szabadságjogokat.
Hazánkban az első információkat az 1974 áprilisi eseményekről Baracs Dénes-Schüzt István: Portugália szegfűvel című, 1974 nyarán megjelent, igen jó riportkönyvében találhattunk. A könyv borítóján a fenti kép szerepelt.
Portugália 1974-77 között jelentős változásokon ment keresztül. Legkülönfélébb politikai erők kerültek a politikai élet felszínére, éles politikai küzdelmek indultak el a különböző politikai erők céljai érvényesítésére. Tartotta magát a forradalom előtti jobboldal, sőt kísérletet is tett a hatalom visszavételére. A baloldal is igen széles skálát mutatott fel. A szovjet blokkban nagy propagandát kapott Alvaro Cunhal (1913-2005), a Portugál Kommunista Párt vezetője, aki a forradalom után tért haza Moszkvából. Leképeződtek a további baloldali irányzatok is, a részben maoizmus, esetleg a talán elfogadhatóbb trockizmus által inspirált szélsőbal, mely az ún. bázisdemokráciára alapozva akarta létrehozni lényegében totális államát, lerombolni a korábbi nemzeti értékeket. Fő képviselője Otelo Carvalho (1936-2021) ezredes, bár egy szélsőbaloldali párt jelöltjeként indult az elnökválasztáson, végül is messze lemaradt a hazafias és centrista erők mögött. Megállapíthatjuk tehát, hogy az akkori szélsőbaloldali politikai koncepciók nagy vonalakban a fentiekben körvonalazhatóak. 1975. november 25-én ezen erők egy államcsíny révén próbálták meg átvenni a hatalmat.
Fontos megjegyezni, semmi közük sem volt a főként a mai kormánypárti propagandisták által a baloldal fogalmához kapcsolt beteg genderideológiákhoz, Kalergi-tervhez, erőltetett, túldimenzionált antirasszizmushoz. Ezen ideológiák inkább a szabadkőművesség, a liberális és baloldali egzisztencializmus és az anarchizmus szélsőségeihez köthetőek.
Az élet reális erőviszonyait hozta felszínre, hogy az MFA különféle csoportjai közül a reális, hazafias, harmadikutas erők kerültek meghatározó helyzetbe. Az utóbbiak képviselője, Ernesto Melo Antunes (1933-1999) őrnagy 1975. augusztus 7-én az MFA meghatározó körei által támogatott nyilatkozatot, álláspontot tett közzé. Ez kiállt egy harmadikutas, nemzeti alapokon nyugvó, vegyes gazdaságra épülő, talán a jó értelemben felfogott „demokratikus szocializmus” mellett. Elhatárolódott a szabad versenyes kapitalizmustól, és természetesen az Alvaro Cunhal képviselte szovjet típusú kommunizmustól, és nyilvánvalóan a szélsőbaloldaltól is. Az 1976-ban megalkotott demokratikus alkotmány megteremtette a demokratikus jogállam alapjait, és a parlamentarizmus kereteit. A baloldali szélsőségek azért még próbálkoztak, legalábbis politikai eszközökkel. az 1980-as évtized elejéig.
Azért meg kell jegyezni, hogy mint Fekete Gyula–ifj. Fekete Gyula: Csendes ellenforradalom című (Trikolor-Intermix Budapest-Ungvár 1993) című könyvében (93. oldal) olvashatjuk, Salazar és Caetano rendszerében is jóval nagyobb volt a nemzetgazdaságon belüli állami tulajdon részaránya, mint példaként a korabeli Nagy-Britanniában, vagy Svédországban.
Tehát közel három év belpolitikai kilengései után, az 1976-ban elfogadott alkotmánnyal stabilizálódott a parlamentáris és demokratikus rendszer Portugáliában. Ez Ramalho Eanes (1936-) államfői periódusa (1976-86) alatt erősödött meg.
Megindult a volt gyarmatok függetlenedéséhez vezető dekolonizációs folyamat. Mintegy éves tárgyalássorozatot követően független államok lettek Angola, Mozambik, Bissau-Guinea és a Zöld-foki szigetek.
A távol-keleti kis Kelet-Timort függetlensége 1975 novemberi kinyilvánítását követően lerohanta Indonézia. A kis szigeten ellenállási mozgalom indult, majd az indonéziai változásokat követően független állam lehetett, Ausztrália segítségével.
Mint említettük, a portugáliai események, azok folyamatai jelentős érdeklődést, rokonszenvet ébresztettek hazánkban is az eddig kevésbé ismert ország és történelme iránt. Fiatalok, értelmiségek beszélgetései, vitái témái voltak az események. Sokan elkezdték a nyelvtanulást is.
Talán személyes emlék is említhető, még gimnazistaként nagy érdeklődéssel követtük és figyeltük az eseményeket. Később a 70-es, 80-as évtized fordulóján Szegeden egyetemistaként sokat beszélgettünk az eseményekről a kérdéssel is foglalkozó dr. Nagy László tanár úrral, Simon János és Kala Molnár Sándor egyetemista barátaimmal. A hazánkban is nagy politikai érdeklődést, különféle álláspontokat, ellenvéleményeket is kiváltó eseménysorban számunkra a centrista tényezők voltak a leginkább rokonszenvesek.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
