A Hunhír hasábjain a korábbiakban, az aktuális évfordulók kapcsán már felidéztük, elemeztük az Osztrák-Magyar Monarchia és a Román Királyság diplomáciai és katonai konfliktusait. Kezdve Románia 1916-ban bekövetkezett szerződésszegő kalandor katonai fellépésétől a Monarchia ellen, mely számukra katasztrofális vereséggel végződött, az 1918 májusi, Románia számára lényegében kedvező békeszerződésig. A központi hatalmak, így az Osztrák-Magyar Monarchia 1918 novemberi kapitulációja azonban egészen új helyzetet teremtett. Magyarországon a pár hétig eltartó őszirózsás eufória elterelte a figyelmet a valós veszélyekről.
A formális diplomáciai logika szerint Románia nem számíthatott volna az antant további támogatására, hiszen az 1916. augusztus 17-én – tíz nappal a Magyarország elleni támadást megelőzően – megkötött bukaresti szerződés IV. cikkelye tilalmazta az esetleges különbékét a központi hatalmakkal. Ezen esetben hatályukat vesztették volna a területi ígéretek. Ezzel szemben – mint a kiemelkedő történész, Raffay Ernő feltárta – Lansing amerikai külügyminiszter november elején kijelentette, hogy az USA támogatja és elfogadja Románia területi céljait. Az antant vezető hatalmai is erről biztosították a román diplomáciát. November 7-11. között kezdték meg az ekkor még meglehetősen gyenge román csapatok a Keleti-Kárpátok hágóin át a bevonulást Erdély területére.
A Károlyi-kormány a nemzetiségi önrendelkezési jogok rossz értelmezése alapján fegyvereket adott a román nemzetőröknek, a MÁV pedig szerelvényeket biztosított, hogy Gyulafehérvárra szállítsák a „küldötteket” és a díszletnek szánt román tömegeket.
A gyulafehérvári katonai gyakorlótéren végezték ki 1785-ben az 1784-es móc parasztlázadás tömeggyilkos vezéreit: Horiát, Closcát és Crisant. Annyi bűnt követtek el, hogy a még meglehetősen humánus II. József császár sem hajlott a kegyelemre.
A téves történelmi mítosz színhelyének tekintett tér adott helyt egy másik tévesen, jogszerűtlenül értelmezett nemzeti mítosz, vagyis Nagy-Románia megteremtésének kinyilatkoztatására. A román királyi hadsereg által megszállt területek 1228 képviselője, az idecsődítet pár tízezernyi román lakos jelenlétében kinyilvánították Erdély, pontosabban 26 magyarországi vármegye és a regáti területek egyesülését. A jogszerű képviselet problémáját többek között az vethette fel, hogy a döntést kimondó „Nemzetgyűlés” 1228 tagjának több mint a fele, 628 fő csak delegált volt. Magyarul olyan területeket „képviseltek”, melyeken még jelen sem volt a botozó, megszálló Román Királyi Hadsereg. Tehát nagyobb részük esetében mindenről beszélhetünk, csak éppen a népfelség többségi elve alapján történő felhatalmazásról nem. A gyűlést követően a határozatot Bukarestbe vitték, melyet Ferdinánd király december 11-én királyi dekrétummal iktatott törvénybe.
Az eseményt, a döntést előkészítő erdélyi román kormányzótanácsban egyébként alulmaradtak azok, a kérdésben mérsékelt álláspontra helyezkedő szociáldemokrata politikusok, akik az első lépésben az autonómia, a továbbiakban pedig a hovatartozás népszavazás alapján történő eldöntése mellett álltak.
December 22-én, Kolozsváron nagygyűlést hívtak össze, melyen mintegy 50.000 fő jelent meg. Itt felszólalt a Károlyi-kormány által kelet-magyarországi kormánybiztossá kinevezett híres szövettan professzor, az egyébként szabadkőműves Apáthy István. Ő elmondta, hogy bár hazánk elvesztette a háborút, azonban: „Legyőzve ellenségeink túlereje (ezek a nyugati hatalmak voltak (szerk.)) által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket! De annyira nem győztek le minket, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. Annyira nem győztek le bennünket, hogy a valamennyi itt lakó nemzetnek joga lenne az ország feldarabolását kimondani, az egyik darabját az egyik, a másik darabját a másik országhoz csatolni. (…) A magyar nemzet nem fogja tűrni a 26 vármegye elcsatolását.”
Itt Apáthy István mellett felszólaltak Gheorge Avramescu és Sava-Demian Strengar román szociáldemokrata vezetők is, tiltakoztak az egyoldalú döntés ellen, emellett kiálltak a kantonális Erdély gondolatáért, állás foglaltak a Román Királysághoz, a bojárok vezette elnyomó rendszerhez történő csatlakozás ellen. Sava-Demian Stengar pár hónap múlva mint a Magyar Vörös Hadsereg zászlóalj-parancsnoka harcolt támadó a Román Királyi Hadsereg ellen.
A kolozsvári gyűlésen elhangzott beszédeikben felidézték, 1907-ben a regáti parasztság kenyeret követelt, golyót kapott. Ismeretes, e parasztfelkelés a hadsereg által történő leverése mintegy 15.000 emberéletbe került. Csak zárójelben, pár hónap múlva hasonló események zajlottak a Zsil völgyében a magyar és a román bányászok sztrájkja kapcsán. Tehát egyáltalában nem tekinthető egyértelműnek még az sem, hogy az erdélyi románság is egyöntetűen és örömmel csatlakozott volna a Román Királysághoz.
December 24-én, a még a lojális Károlyi-kormányt is megtévesztő, magyarellenes Berthelot tábornok, a balkáni hadseregparancsnok felhatalmazásával a román csapatok megszállták Kolozsvárt. A Neculcea és Holban tábornokok vezette megszállók lényegében nem jelentettek jelentős erőt, mintegy 15-20.000 főnyi, még meglehetősen szervezetlen katonaságot. A nagy nemzet barátai pár nap múlva bevezették a botbüntetést, a román katonaság a letartóztatott Apáthy István szabadon engedéséért tüntető magyarok közé lőtt.
Január 8-án, Medgyesen a szászok politikai képviselete is kimondta a számukra perspektivikusan végzetes döntést, vagyis a Román Királysághoz történő csatlakozást.
Ismerheti e tényeket Jean-Claude Juncker, aki pár éve kijelentette, hogy Európa örömünnepe volt 1918. december 1? Kijelentését alkoholos befolyásoltság, jellemtelenség, butaság vagy a tájékozatlanság motiválhatta? Máig tovább él a XX. század elején a nemzetközi szabadkőművesség által felszított, teljesen egyoldalú magyarellenesség? Van-e fogalma arról, hogy Magyarország és Erdély mennyi értékkel gazdagították az európai kultúrát? Esetleg arról, hogy a XVII. századi európai középhatalom, Erdélyi fejedelemség mennyit segített az európai protestáns hatalmaknak, Svédországnak, Hollandiának a katolikus Habsburgok elleni küzdelemben. És e volt középhatalom már csak kis etnikai tömbje autonómiatörekvése sem nyeri el az európai liberális elitek támogatását. Számukra fontosabbak a migránsok, drogosok, melegek, deviánsok, bűnöző romák stb. jogai.
1918-19 fordulóján Franchet d’Espery és Berthelot tábornokok újabb-újabb megszállási övezeteket jelöltek ki. E területeket „ideiglenesen” a román csapatok szállták meg, majd rövid időn belül elkezdték a közigazgatás kiépítését, a magyar közalkalmazottak, vasutasok elűzését. Ez egy végtelenül megtévesztő, hitszegő összejátszás volt Magyarország ellen. A Honvédelmi Minisztérium egyik jelentése 1919 március elején már arról számolt be, hogy „Az elkeseredés óriási a botozó elnyomók ellen”.
A túlerő ellen csak a visszavonuló Székely Hadosztály folytatta elkeseredett és hősies harcát.
Sajnos a győztes antanthatalmak, az 1918-20 közötti két évben mindegyik magyarországi rendszer (dualista rendszer, az októbrista őszirózsás-kormány, a magyar kommün, a kezdődő nemzeti ellenforradalom) egyaránt ellenséges, megtévesztő és hitszegő magatartást tanúsítottak. 1919 őszén pedig jegyzékben akadályozták meg a már megerősödő Nemzeti Hadsereg fellépését a megszállók ellen.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
