A hazánkban talán kevésbé ismert eseményt felidéző, következő rövid írás kiindulópontjaként talán három általános megállapítást tehetünk.
Az első és legáltalánosabb, hogy a nemzeti érzés – lángja bár mára egyre halványul – kiirthatatlan a nemzetek lelkéből. Nyilvánvaló, hogy évtizedekkel korábban jóval erősebb volt, mint ma, azonban nyugodtan kimondhatjuk, hogy csak az a nemzet életképes, melyben megvan a hazaszeretet, az identitástudat.
Második az a megállapítás, melyet 1956-ról tartott megemlékezések alkalmából pár esetben már megemlítettem, hogy a Jaltában a sztálini rendszerrel elvtelen kompromisszumot kötött Nyugatot az 1956-os forradalom szembesítette a XIX. század szabadságeszméivel. Azokkal a forradalmakkal, melyek 1820-1849 között megteremtették a polgári-nemzetállami Európát. Természetesen ez az elv nem kizárólag 56-ra vonatkozhat, hanem a kommunizmus elleni poznani, kelet-berlini felkelésekre, de a nyugati világban lezajlott, a szabadság kivívását kitűző mozgalmakra is, mint példaként Ciprus 1955-59 közötti szabadságküzdelme, mely kisebb arányai mellett hasonlóságokat mutat az 1956-os forradalmunkkal és szabadságharcunkkal.
A harmadik érv pedig az, hogy teljesen téves, metahisztorikus a múltat a NER történetpolitikai szempontjai szerint formáló-deformáló történészek azon álláspontja, miszerint lényegében szinte csak a totális diktatúrák követtek el népellenes bűnöket. Erre egész iparág épül, a kérdéskör, a tematika vezető történészei, példaként Schmidt Mária rendszeresen e tendencia szerint interpretálják a XX. század tragédiát. Nos, tehát tudjuk, hogy a XIX. és a XX. század folyamán a magukat liberálisnak, demokratikusnak nevező rendszerek is követtek el népirtásokat, kegyetlen, megtorló akciókat.
Itt most összesen egy eseményre szorítkozunk. Ismeretes, hogy a párizsi békeszerződés 1947-ben Triesztet és környékét a Szövetséges Katonai Kormányzat ellenőrzése alatt álló szabad állammá nyilvánította. Itt csak zárójelben vethető fel, mert a rossznál jobb lehetett volna, miért nem történhetett 1947-ben hasonló megoldás pár határmenti magyarlakta város (Kassa, Szabadka) esetében. Esetleg miért nem történhetett meg ez a Partium határmenti sávjában, mely esetben még a francia diplomácia is hajlott volna hazánk felé.
Tehát az angol és amerikai katonai közigazgatás fennhatósága alatt működhetett a Trieszti Szabad Terület mint de facto és de jure állam. Területe a békeszerződés által kijelölt A zónára terjedt ki, 738 négyzetkilométernyi területen 375.000 lakossal. A város körüli, az ún. B zóna Jugoszlávia katonai megszállása alatt állt.
Ismeretes, hogy Tito kommunista Jugoszláviája szerette volna Venezia-Giulia megye szinte egészét megszerezni.
1953-ban mindkét oldalon csapatmozdulatok, katonai fenyegetés jelezte az A zóna megszerzésének igényét. Tito a Pella-kormány megalakulása körüli nehézségek kapcsán tervezett akciót indítani a terület megszerzésére. A túlnyomóan olasz többségű városban erős volt az olasz nemzeti identitás, az egyesülés igénye.
Számunkra fájdalmas nap november 3., 1918-ban a Padovai fegyverszünetet be nem tartó olasz királyi haderő e napon megszállta Triesztet, az Osztrák-Magyar Monarchia hajdani hadikikötőjét.
E napra emlékezve a város olasz fiataljai nyomására Gianni Bartoli polgármester kitűzte a nemzeti zászlót a városházára a nemzetközi katonai közigazgatás vezetője, sir Thomas Willoughby Winterton tiltása ellenére. November 5-én a tüntető fiatalok visszatértek a városba az 1938-ban emelt Redipuglia melletti I. világháborús kegyeleti emlékműtől, majd tovább folytatták a tüntetéseket, követelve a város Itáliához csatolását.
November 5-én folytatódtak a tüntetések a Sant’Antonio templom előtt, a tüntető fiatalok egy része a szövetséges tömegoszlató egységek elől a templomba menekült. A brit parancsnokok először tűzoltó eszközöket vetettek be a tömeg ellen, majd éles lőszerrel tüzet vezényeltek, melynek két halálos áldozata és több tucat sebesültje lett. Antonio Santin püspök a karhatalom behatolása, majd távozása után újraszentelte a templomot.
Másnap, november 6-án folytatódtak a zavargások, egyre nagyobb tömeg tüntetett és távolította el az angol megszállás jelképeit. A tüntetők körbevették az autonóm kormányzat és a karhatalom épületeit, itt újabb sortűz következett, ismét meghalt négy személy, több tucatnyian megsebesültek.
Talán e tragédiák is szerepet játszottak abban, hogy az 1954. október 5-én Olaszország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Jugoszlávia által megkötött londoni egyezmény révén Trieszt és az A-zóna az olasz polgári közigazgatás keretébe, a B-zóna pedig Jugoszláviához került.
Sajnos hazánk nem tudott elérni hasonló, még minimális korrekciókat sem. Ettől függetlenül talán érdekes és fontos lehet számunkra is a történelem árnyalt megközelítése.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
