Törvényszerűen érkezett el a felbomláshoz az 1930-as évtized végére, a 40-es évek elejére az 1919-20 körül, a nemzetközi szabadkőművesség által mesterségesen kialakított imperialista versaillesi békerendszer. Ugyanez történt az általa erőszakkal létrehozott kisantanttal és tagállamaival: először Csehszlovákiával, majd a királyi Nagy-Romániával, végül az SHS-Királysággal.

Csehszlovákia vezetői, Benes és Masaryk 1918-19-ben, cseh dominancia mellett vonták össze, erőltették egy államba a Monarchia volt Cseh Királyságát, a Szlovákiának nevezett magyar Felvidéket és Kárpátalját. Ez nem történt erőszak nélkül, az antant hatalmakhoz emigrált Benes 1916-ban Romboljátok le Ausztria-Magyarországot! című pamfletjében jelölte meg a célt. 1918 őszétől a Károlyi-kormány által kikiáltott Magyar Köztársaság, majd a Magyar Tanácsköztársaság elleni katonai támadás, de inkább a külső segítség és az antant diplomácia megtévesztő, hitszegő akciói révén jutottak a volt magyar területekhez, messze túllépve az etnikailag esetleg indokolható határokat. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy 1918 novemberében a Károlyi-kormány által a Felvidékre küldött Heltai Viktor vezette tengerész különítmény előbb kiszorította a cseh légiót, később azonban a Károlyi-Jászi kormányzat érthetetlen és indokolatlan területi engedményeket tett. 1919 május-júniusában a régi parancsnokok vezette Magyar Vörös Hadsereg súlyos csapást mért a csehszlovák erőkre, akik csak a hitszegő antantdiplomáciának köszönhették  későbbi területszerzésük.

Márai Sándor szerint az 1919-39 közötti cseh rendszer lényege a demokrácia védjegye alatti sovén imperializmus volt. Nem létezett egyenjogúság a csehek és a szlovákok között sem, a szudétanémetek Németország, a magyarok hazánk, a tescheni lengyelek Pilsudski állama felé orientálódtak. A szlovákok és a ruszinok jogos célja az önálló állam volt.

1938 őszére kiéleződött a csehszlovák válság. A felvidéki magyarság vezetői népszavazást sürgettek a magyarlakta területek hovatartozását illetően. Az ő szavuk az egész magyarságé, nyilatkozta az Imrédy-kormány. A Duce is a népszavazást sürgette a magyarlakta vidékeken.

A magyar politikai-katonai vezetés, bár lehetőleg a békés megoldásban gondolkodott, 1938 szeptemberében mégis elrendelte a határmenti (II. székesfehérvári, I. budapesti, VII. miskolci és a VI. debreceni) hadtestek mozgósítását.

Az 1938. szeptember 29-én tartott, müncheni négyhatalmi konferencia a túlnyomórészt német lakosságú szudétanémet területeket Németországnak ítélte. A lengyel kormány ultimátumot intézett az október 5-ig még hivatalban levő Benes-kormányhoz, majd a lengyel csapatok gyorsan megszállták Teschent. Október 9-én Komáromban tárgyalások kezdődtek a szlovák autonóm kormány vezetője, Jozef Tiso és a kiemelkedő magyar diplomata, Kánya Kálmán, magyar külügyminiszter között, de nem vezettek eredményre, ezért október végén a tárgyaló felek a tengelyhatalmak döntését kérték.

Nemzetközi kitekintésben, Márai Sándor szerint Benes bukása előtt „összehazudozott állama” védelmében képes lett volna a szovjet hadsereg martalóc millióit Európára szabadítani. Benes távozását az idézte elő, hogy már nem számíthatott a nyugati hatalmakra, annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz szerződés kötötte. Csak zárójelben említendő, Sztálin ekkor már több támadást is tervezett Európa ellen. Ez a szovjet politika ismeretében egyáltalán nem kizárható, Lenin 1920 augusztusában a „fehér Lengyelország hulláján” átgázolva akarta lerohanni Európát. A „visztulai csoda” néven említett Varsó előtti összecsapásban Mária mennybemenetele napján állította meg Pilsudski tábornok a híres szovjet lovas hadsereget. A legújabb orosz és brit kutatások szerint is 1939 augusztusában Sztálin hatalmas támadóerőt vonultatott fel nyugati határain, de mivel a francia és brit támogatást nem érezte erősnek és biztosnak, inkább megkötötte a Molotov-Ribbentrop paktumot. Tehát Sztálin az esetleges lengyel vagy német vereség lehetőségét is figyelembe vette, majd a reális helyzethez alkalmazkodott. Egy későbbi, 1941 májusi kijelentése szerint is támadólag akart fellépni.

A brit és francia kormány által is jóváhagyott müncheni egyezmény melléklete elfogadta a magyar-szlovák területi vita esetén a német-olasz döntőbíráskodást. 1938. november 2-án a bécsi Belvedere-palotában Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterek kihirdették az I. bécsi döntést, mely alapján a Felvidék közel 11.927 négyzetkilométernyi, 869.000 főnyi, ebből 752.000 fős (86,5%) magyar lakosságú területe visszatért hazánkhoz. Mellettük összesen 117.000 szlovák, ruszin, német stb. lakos került hazánkhoz. Ennél reálisabb, igazságosabb határkijelölés aligha volt a világtörténelem során.

 A következő napokban, november 5-11. között a lakosság lelkes ünneplése mellett vonult be a visszatért területre a II., I., VII., és a VI. honvéd hadtest Temessy Milán, Nagy Vilmos, Bajnóczy József és Schweitzer István tábornokok irányításával.

Az első nagyobb visszatért város Komárom volt. A honvédség bevonulására a város cseh nyelvű feliratait átfestették, a közterületeket Horthy és Mussolini képei lepték el dr. Buda László a Nemzeti Újság 2007 karácsonyi számában közölt visszaemlékezései szerint. Szintén v. dr. Endrey Antal lapjában olvashattunk arról, hogy a Csallóközben az ünneplő lakosság nehéz helyzetbe hozta a bevonuló honvédcsapatok parancsnokait, hiszen még a legkisebb települések is kérték, hogy köszönthessék a felszabadító honvédcsapatokat. A parancsnokságok ezen igényeknek kisebb egységek kiküldésével tettek eleget.

Szintén dr. Buda László szemlézte a korabeli brit sajtót (Daily Telegraf, Daily Express, Daily Mail, News Chronicle) melyek szerint megrendítő és megható volt a magyar lakosság ünneplése a 20 éves magyar álom, vagyis a Felvidék visszatérése kapcsán. Csak zárójelben, ekkor a brit politika és sajtó még tárgyilagosan vette tudomásul a részben általuk is elkövetett igazságtalanságok jóvátételét, rövid időn belül azonban a Mefisztó szerepre váltottak.

A haditudósító, a szülővárosába visszatérő Márai Sándor az ünneplő Kassát mint „piros-fehér-zöld áradást” írta le.

Hazamenni… fenyvesek illatát érezni, látni havas karácsonyeste Kassát, amint tornyaival, harangjaival, lelkével megint őrt áll Magyarország határán

– fejezte ki érzéseit az író.

Egyébként 1939. április 4-én a magyar kormány és az előző hetekben a szlovák függetlenséget kinyilvánító Tiso-kormány egyezményben rögzítették az 1938. november 2-án létrejött, majd a márciusi szlovák-magyar kisháború (március 23. – április 4.) révén hazánk javára kissé módosult határokat. Az e határokat egyébként tudomásul vevő brit és francia diplomácia garanciái azonban elmaradtak.

A Felvidék visszatérését az Országgyűlés 1938. november 13-án, a XXXIV. t.c. révén iktatta törvénybe.

Csak mellékesen jegyezzük meg, szerencsére mostanára már alábbhagyni tűnnek a Márai által is megfelelően minősített benesi áldemokrácia és állam iránti hazai álságos siralmak.

Hogyan élte meg a magyar vidék a Felvidék visszatérését?

1938. november 12-én, a Kormányzó ünnepélyes kassai bevonulásában részt vettek a Nagy Gyula tábornok vezette kecskeméti gyalogos és huszár alakulatok is, Kecskemét együtt ünnepelt Kassával. A „Magyar a magyarért” segélyakció keretében csak Kecskeméten dr. Liszka Béla polgármester, dr. Kiss Endre főispán és Szatmáry Kálmán a Szegénygondozó Hivatal vezetője kezdeményezésére 10.000 pengő gyűlt össze a Felvidék számára.

A korabeli helyi sajtó, így a Kecskeméti Lapok is lelkes hangulatú írásokban tudósított a visszatért Felvidék boldog pillanatairól, a magyar élet újjászervezéséről. Kecskemét diákjai, cserkészek, leventék is elzarándokoltak Rákóczi városába. Úgy tűnt, a magyar élet az egyik elszakított országrész visszatérését követően a boldogabb jövő felé haladhat előre.

Végezetül talán ismét idézzük Márai Sándort: a Felvidéket 1918 őszén őszirózsák vitték el, 1938 őszén pedig az őszirózsák hozták vissza.

Károlyfalvi József – Hunhír.info