Bár Európa és a világ történelmében voltak utólag világháborúként aposztrofálható, minősített események, mégis az I. világháborúnak nevezett világégés és az azt követő békeszerződések rendezték át leginkább a történelem addigi folyamatában a világot és a Föld térképét. A világháború utórezgései az 1920-as évtized elejéig tartottak, bizonyos értelemben korrigálva az 1919-20 folyamán a vesztes államokra rákényszerített békerendszert. 

A múlt év szeptemberében a Hunhíren foglalkoztunk az 1919-22 között lezajlott görög-örmény-török konfliktusok tragikus eseményeivel és folyamataival. 

1918. október 30-án a háborúban vesztes szultáni rendszer Mudroszban fegyverszünetre kényszerült az antanthatalmakkal. 1920. augusztus 10-én az ekkor a belső támogatottságát már jelentős részben elvesztett szultáni rendszer Sérvesben aláírta azt a békeszerződést, mely a hajdani Török Birodalom területeit lényegében felosztotta, a török állam számára összesen talán Észak-Anatólia területén hagyott meg bizonyos területeket. Szíria és Irak arabok lakta területei felosztását már az 1916-os Sykes-Picot egyezmény előzetesen rögzítette. A török nemzet számára a legsúlyosabb tragédia a kisázsiai, anatóliai területek elvesztése jelentette, a tengerszorosok és Isztanbul nemzetközi zónává alakultak volna, a többi területen a mellékelt térkép által illusztrált módon osztoztak volna a britek, olaszok, franciák, hellének és a független örmény állam. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy bár éltek e területen örmények, görögök, kurdok, de a nekik szánt területek jelentősen meghaladták az etnikai alapokat. A nyugati nagyhatalmak esetében viszont egyértelmű gyarmatosításról volt szó. 

Az Ankarában 1920-tól hazafias nemzeti központot – Nagy Nemzetgyűlés – kialakító nemzeti erők ellenállást kezdtek tanúsítani a megszálló erőkkel szemben. 

Az olaszok 1921-re feladták céljaikat, elhagyták Nyugat-Anatólia területeit, azonban egészen az 1947-es Párizsi békeszerződésig olasz terület maradt Rodosz és a Dodekanészosz szigetek. 1918 decembere és 1921 októbere között zajlott főként Kilikiában a francia-török háború, amelyben a török nemzeti erők győzelmet arattak a bizonytalankodó franciák és a velük harcoló Francia Örmény Légió ellen. A végeredmény az örmények tömeges menekülése lett e területről. Ugyanez történt, mikor 1938-ban nemzetközi egyezmény értelmében Franciaország átadta Törökországnak Alexandretta (Iskenderun) városát és környékét. 

Legelszántabbak a hellének voltak, a Nagy-Görögország eszméje, a Megale idea által vezérelve elérkezettnek látták az időt, hogy hazájukhoz csatolják Törökország görögök által lakott területeit, sőt talán még kissé ezt is meghaladó igényekkel léptek fel. 

1920 júliusától, majd 1921 januárjától nagyszabású offenzívát indítottak, melynek a célja Ankara elfoglalása és a nemzeti forradalmi kormány megdöntése volt. A hellének támadása kezdetben, melyet közel negyedmillió katona és igen erős flotta támasztott alá, a török nemzeti haderők szervezetlensége miatt gyorsan haladt előre. 

A Musztafa Kemál Atatürk és a körülötte lévő kiemelkedő katonai vezetők (Iszmet és Fevzi pasák) elszántsága és tehetsége révén megszervezett nemzeti haderő 1921 augusztusában a Sakarya folyónál megtörte a hellén előretörést, majd támadásba ment át. 

A döntő török offenzívára 1922. augusztus 26-30. között került sor Dumlupınar térségében. A Nyugati Front 1. és 2. hadserege nem jelentett számszerű túlsúlyt a görögök kis-ázsiai hadseregével szemben. Azonban a mintegy 713 kilométernyi hosszúságban elhúzódó frontvonalon jól választották meg a támadás helyszínét, a Dumlupinar körzetében vívott harcokban áttörték a hellén védelmi vonalakat. Gyors győzelmükben szerepet játszott a hellén csapatok egy részének harci moráljának csökkenése (más alakulatok keményen ellenálltak) A görög frontvonal felszakadt, a török lovasság a hellén védelmi vonal mögé került. Az augusztus 26-30. közötti hadművelet részeit több ütközet és csata képezte (Aliören, Dumlupinar, Kütahya). Az ütközet befejező napja, augusztus 30. a török nemzet történetében a Győzelem napja (Zafer Bayrami).

Az összeomlás határára érkezett hellén csapatok 1922. szeptember 8-án elhagyták Szmirnát (Izmir), az Égei-tenger metropoliszát, ahová másnap bevonultak a török nemzeti erők. A háború főként az utolsó hónapokban mindkét oldalon meglehetős kíméletlenséggel folyt. A visszavonuló görögök és örmény légió sok helyen a felperzselt föld taktikáját alkalmazta az ellenállást tanúsító török vidéki lakossággal szemben. Így vált a lángok martalékává többek között Manisa (az antik Magnesia) és Alasehir városa. 

Nyugodtan kimondhatjuk, mindkét oldalon a civil lakosságra is kiterjedő – különféle partizánakciókat megtorló – szinte totális, tömeges megtorlásokkal minősíthető háború zajlott. Nagyon sokat szenvedett a török, kurd, hellén és örmény lakosság, talán arányaikban az utóbbiak a legtöbbet. Valószínűsíthető, hogy mindegyik oldal civil veszteségei messze meghaladták a harcoló alakulatokét. 

A Dumlupinar körzetében vívott csatákat követően a kis-ázsiai hellén világ gyorsan, egy antik sorstragédiához hasonlóan omlott össze. A görög hadvezetés a bekerítéstől és megsemmisítéstől félve kivonta csapatait a védhetetlenné vált Szmirnából, magára hagyva az Égei-tenger metropolisza és környéke több százezres örmény és görög lakosságát. A városba szeptember 9-én vonultak be a török csapatok. 

A korábbi évek, hónapok előbbiekben említett kegyetlen etnikai konfliktusai tragikus eseményekben folytatódtak Szmirnában. A bevonuló török egységek, de inkább a lumpen rétegek tömeges leszámolásba kezdtek a görögök és az örmények ellen. A kegyetlenségéről hírhedt Nureddin pasa, hadseregparancsnok a Szt. Phoetini templomban letartóztattatta Krizosztomosz Kalafatist, Szmirna ortodox érsekét. Másnap kiengedte a rendőrségről, átadta a bosszúszomjas lumpen elemeknek, akik kegyetlenül meglincselték. 

Krizosztomosz Kalafatis városához, hitéhez, nemzetéhez hű főpap volt, nem menekült el a városból, mint számos kalandor görög katonai és politikai vezető. Mikor tragikus sorsáról Atatürk tudomást szerzett, kijelentette: “Ez nem történhetett volna meg.” 

Ellentmondásos és tragikus értékelésű a szeptember 13-án kezdődött szmirnai nagy tűzvész, melyben elhamvadt a város örmény városrésze. A törökök a helléneket és örményeket, az utóbbiak a törököket teszik felelőssé. A halálos áldozatok számát 10.000 és 150.000 fő között, tehát igen tág határok között feltételezik. 

Szeptember 24-én a lendületben lévő török erők elindultak a tengerszorosok és Isztambul irányába, Charles Harrington Konstantinápoly brit parancsnoka felismerve az erőviszonyokat és a török elszántságot, csapataival elhagyta a volt szultáni fővárost, nyomására a görög csapatok is visszavonultak Nyugat-Tráciába, a Marica folyó mögé. 

Így történelmileg kész, adott helyzet alakult ki az 1922. október 11-én megkötött Mudanyai fegyverszünetet követően. 

Tehát a háborús konfliktus után 1923. július 24-én a sevresi békét felülíró új békeszerződésre került sor a svájci Lausanne városában. Törökország elveszítette Palesztinát, Szíriát, Irakot, a mai szaúdi partvidéket, Ciprust. 

Török terület maradt Anatólia, a tengerszorosok, az Égei-partvidék és Szmirna. 

Hellasz katonai és politikai vezetői hibái miatt nem tudott megszerezni még etnikailag talán indokolható csekély területeket sem. Meg kellett elégednie a Bulgáriától megszerzett Nyugat-Tráciával. 

Európa történetében eddig páratlanul tragikus esemény volt a görög-török lakosságcsere. Közel 700-800 ezer hellén hagyta el közel 2500 évvel ezelőtti otthonát, 200-300 ezer közötti török hagyta el főként Nyugat-Tráciát. 

Törökország így nagy győzelmet ért el. Az eredmény hadserege szervezettségében, áldozatkész hazaszeretetében rejlett. Az áldozatkész hazaszeretetet tanúsító nemzet élén a világtörténelem egyik legkiemelkedőbb személyisége állt. Musztafa Kemal Atatürk örök értékű nemzetépítő munkásságával írta be nevét a világtörténelembe. A XX. század kezdetén felismerte, a nemzeti és a társadalmat felszabadító törekvések összekapcsolása hatalmas társadalmi energiákat szabadíthat fel. Ez be is következett. 

A kedves olvasóban akaratlanul felmerülhet a kérdés, ami sikerült a törököknek ebben az időszakban, miért nem sikerülhetett nekünk? Erre a következő válaszokat adhatjuk: 

• A győztes antanthatalmak az 1918-20 közötti magyar politika négy, tehát minden variánsával szemben ellenségesek voltak. Így a dualista rendszerrel, a velük együttműködést kereső októbrista politikusokkal, a magyar kommünnel majd a nemzeti ellenforradalommal egyaránt. 
• Magyarországon az említett belpolitikai erők között nem sikerült konszenzust kialakítani a területvédelem kérdésében. Több történész szerint 1918 novemberében még el lehetett volna érni az amerikai béketerv közel 110-120 ezer négyzetkilométernyi területét. 
• 1919 tavaszára a magyar állam és forrásai még a jelenlegi országterületnél is kisebb részre terjedtek ki. A földrajzi feltételek kevésbé tették lehetővé a sikeres védekezést. 
• Végezetül a török-görög konfliktussal szemben arányaiban nagyobb (csehszlovák, román, szerb, francia) erőkkel állt szemben egy végzetesen kimerült ország. A győztesek diplomáciája mind a négy említett hazai rendszerrel szemben megtévesztő és ellenséges volt. 

Azért lélekerősítésként idézzünk néhány gondolatot Bethlen István miniszterelnök 1923-as ankarai látogatása alkalmából a kiemelkedő személyiség, Iszmet pasa (a későbbi államfő) által elmondott beszédből: „Üdvözlöm kegyelmességedet…annak a nemzetnek képviselőjét köszöntjük, amely bennünk mindig mély baráti érzést és határtalan bizalmat keltett.” „A rokonság, a magyar és török lélek között annyira szembeötlő, hogy határozottan állíthatjuk, ereinkben ugyanaz a vér folyik.” 

Hazánk értékelését, rokonszenvét a következőképp fejezte ki: „Magyarország Közép-Európa védőbástyája a Balkán felé…kijelentem, ebben az országban valamennyi szív együtt ver a magyar szívekkel.” 

Zárógondolatként csak annyit mondhatunk, gondolhatunk: meg kell e szép hagyományt, örökséget őriznünk! 

Károlyfalvi József – Hunhír.info