Ünnep van, a pozsonyi csata ünnepe, de ne feledjük: ez gyásznap is: megannyi magyar vitéz, nemkülönben Árpád vezér elhunytának napja július 4. A 907-es pozsonyi csata kezdőnapjára emlékezünk, amely lényegét tekintve lezárta a több mint ezer év előtti hon(vissza)foglalást – e sorsdöntő csatával fejeződött be a Kárpát-medence végleges bevétele. És egyben ez volt az első honvédő háborúnk.
Sajnos a kelleténél sokkal kevesebbet tudunk a történtek részleteiről, de csodálkozhatunk-e rajta? Forrásaink alig vannak, s ha akadnak is, azok se magyarok. Nem szeretett a tényekkel szembesülni sem az egyház, sem a mindenkori Európa – pláne nem a németek. Régebben a Habsburgok-kitalálta történelemre összpontosított az oktatáspolitika, az elmúlt bő félévszázadban pedig előbb a nemlétező munkásmozgalmárok megtalálására, aztán a rendszerváltozás után a Habsburg Intézetre, meg a legújabb kor több magyargyűlölőjének áldatlan tevékenységére. Ki érti ezt?
Mindenesetre odáig már eljutottunk, hogy az országban (vélhetően a gúnyhatáron kívül eső magyar területeken is) egyre több helyen tartanak ilyentájt a pozsonyi csata emlékezetére Árpád-napot, talán egyszer majd oda is eljutunk, hogy hivatalos program is lesz. (Bár a váltás nem is biztos, hogy jó, mert a hivatalos-kötelező ünnepségre már nem jönnek mindig annyira szívből – míg az öntevékeny, helyi rendezvényekre igen.) Két dolgot mindenképp meg kell említeni. Először is: névnapként Árpád nap egy évben négyszer van – január 5-én, március 31-én, április 7-én és december 11-én, de ezek egyik sem szól Árpád vezérről, a nagyfejedelemről. A másik: ez a júliusi, nemhivatalos Árpád-nap akképp kötődik honfoglaló vezérünkhöz, hogy valószínűsíthetően ez idő tájt tért vissza őseihez.
Elhunyta napjáról és hogyanjáról nincs megbízható adatunk, akár még azt is feltételezhetjük, hogy akkoriban, 907-ben épp ez adhatott lökést a nyugati ellennek, hogy ránk támadjon. Ilyenformán Árpád szempontjából július 4-e emléknap, de a magyarság szempontjából történelmünk egyik legnagyobb diadala.
De mi is volt ennek a hatalmas csatának a lényege? Mindenekelőtt az, hogy a magyarság addigra végleg belakta régi hazáját, Európa közepét, a Kárpát-medencét – ezt persze úgy is lehet fogalmazni, hogy sikeresen fejeződött be a visszaköltözés eleink, köztük a hun Attila helyére. Ezt a Nyugat (az akkori EU) nem nézte jó szemmel – de lássuk be, végigtekintve bő ezeréves történelmünkre, később sem. Számukra mindenképp idegenek voltunk-vagyunk, akiktől tartani kellett-kell. Nem, nem – félreértés ne essék, nem attól kellett tartani, hogy a magyarok meghódítják a Nyugatot, ilyen szándék sosem merült fel, aki netán így értelmezi a hamisan a “kalandozásokként” emlegetett hadjáratokat, az súlyosan téved. A “kalandozás” ugyanis sosem volt hódító hadjárat, inkább csak jelzés és törekvés a korábban elrabolt kincseink visszaszerzésére. Jelzés a kor nem éppen kifinomult diplomáciai módján, persze nem éppen kisasszonyosan, hanem olyan istenesen. Magyarosan…
A csata a mai Pozsony (korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) alatt zajlott. Bécsnek akkoriban még nyoma sem volt. Az összeütközés kezdeményezője a Keleti Frank Királyság és több nyugati szövetségese volt – így akartak döntő, illetve kimondottan megsemmisítő csapást mérni a magyarokra, de legalább akkorát, hogy jelentősen visszaszorítsanak minket a korábbi frank területekről, de még a Morva Birodalom és Pannónia területéről is. A Luitpold bajor őrgróf által vezetett nyugati sereg a háromszoros túlereje ellenére is alulmaradt a magyarokkal szemben. A fennmaradt számítások szerint nagyjából 100 ezer nyugati katona támadt az alig 30 ezres magyar seregre. Ám várakozásaik ellenére a Keleti Frank Királyság csapatának nagy része semmisült meg: 3 püspök és 19 gróf is életét vesztette.
A magyaroknak hadászati szempontból nem volt jelentős veszteségük, jóllehet (mint fentebb szó esett róla) Árpád halálának körülményeit nem ismerjük, nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy a csatában vesztette életét. Sőt: bizonyos dokumentumok alapján akár három fia is odaveszhetett – e nem minden szempontból bizonyított esetben tehát a veszteség hatalmasnak mondható. A pozsonyi győzelem jelentősége végülis abban áll, hogy ezt követően egészen 1030-ig nem lépett idegen támadó hadsereg magyar területre, s ez rendkívüli eredmény. Célunk, hogy a nemzeti önbecsüléshez, önbizalmunk növeléséhez hozzájáruljunk ezen írással, és emlékeztessünk Árpádra, a hon(vissza)foglaló magyarok dicső csatájára. Legyen áldott az emlékük!
Hunhír.info
