Az oroszok már rég nincsenek a spájzban, de bezzeg az arabok, a sárgák s a ki tudja, milyenek… Tegnap volt a hivatalos évfordulója, hogy 1991-ben befejeződött a szovjet csapatok kivonása Magyarországról.

Az utolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a hazánkból kivonult Déli Hadseregcsoport parancsnoka 1991. június 19-én 15 óra 01 perckor a záhonyi-csapi hídnál lépte át a magyar határt – de a tervezett, hivatalos dátum: június 30. A második világháborút lezáró, oly sokat emlegetett “párizsi békeszerződés” ismételt megpiszkálgatásával arra jövünk rá, hogy ez, a leginkább a trianonihoz hasonlítható (annál szigorúbb…) diktátum: mindig csak akkor érvényes igazán, ha ellenünk fordítható. Egyébként nem. Vagyis változatlanul gonosztevő mindaz, aki arra emlékeztet, hogy a Csehszlovákiához csatolt Felvidék Csehszlovákia megszűntével nem hazakerült, hanem a helyén egy új ország alakult. Miért? Csak…

Mondhatom a felbomlott Szovjetuniót is, ahonnan nem tért haza Kárpátalja, vagy ugyanígy a szétesett Jugoszláviából is utódállamok születtek – s nem törekedett senki az eredeti (az egyetlen normális) állapot helyreállítására. De hogy jön ide a szovjet csapatok kivonulása? Az 1947-es párizsi béke szövegében eredetileg ez állt: „A jelen Szerződés életbelépését követően minden Szövetséges fegyveres erőt 90 napon belül Magyarországból vissza kell vonni…”

De közben nem 90 nap, hanem 43 év telt el… A reményt keltő passzushoz persze nevüket adták a részes államok, köztük a Szovjetunió is, így érthető, hogy a francia fővárosban tető alá hozott dokumentum imént idézett 22. cikke magyar szempontból csak hiú remény maradt. Ugyanis a világon nem vette komolyan senki. Igaz, már eleve ott volt hozzá “némi” kiegészítés: “…a Szovjetuniónak fennmarad a joga magyar területen oly fegyveres erők tartására, amelyre szüksége lehet ahhoz, hogy a Szovjet Hadseregnek az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalait fenntartsa.” Tehát 1955. május 15-éig, az osztrák államszerződés aláírásáig fennállt a nemzetközi paragrafusok diktálta helyzet. Mondjuk azt, hogy jó… De utána??? Utána jött a Varsói Szerződés, amelybe önként (?) beléptünk, így az “ideiglenesen hazánkban állomásozó” szovjet csapatok tartózkodására – “egy esetleges külső támadás kollektív elhárítása céljából” – 1955 májusa után is nyílott lehetőség.

A szovjet katonák maradtak tehát, mígnem a harcias Orbán Viktor 1989-ben, Nagy Imre temetésén haza nem zavarta őket. Merné ezt valaki kétségbe vonni? Aligha. Jóllehet ma már mindenki tudja, hogy a katonák kivonása Orbán nélkül is megtörtént volna, hisz a tény, ha kimondva nem is, de el volt döntve. Mindehhez persze ott volt a háttérben a jó Ronald Reagen, aki azóta szobrot kapott Budapesten a vasfüggöny lebontásáért. Merné-e valaki azt állítani, hogy akkorra már régen le volt zsírozva minden? Aligha…

Mindenesetre Orbán Viktornak még egy évtized sem kellett hozzá, hogy beírassa Magyarországot a NATO-ba, hogy már másnap megkönnyítsük új, amerikai barátainknak, hogy délvidéki testvéreinket és történelmi vidékeinket bombázhassák. Merné-e ezt valaki kétségbe vonni? Aligha lehet… Mindez persze már történelem. Már az amerikaiak is kivonultak, a délszláv háború is véget ért. Igaz, a jenkik előtt a kapu továbbra is nyitva áll. De az is igaz, hogy az oroszokkal időközben jócskán megváltozott a viszonyunk – meg maholnap a szerbek is bent lesznek az EU-ban, NATO-ban… Istenem, hogy mennyivel másabb gondjaink keletkeztek a kilencvenes évek óta! Például gondoltuk-e, hogy az oroszok helyére sokkalta több megszálló pályázik majd – Délről és Keletről? Azóta új értelmet nyert a Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéből ismert “Allah akbar” felkiáltás… Ugye azt még mindenki ismeri?

M.S. – Hunhír.info