Az ember naiv módon azt hinné, hogy a politika az érvek, a történetpolitikai szempontok értelmes egyeztetéséről, összecsiszolásáról, a különböző korok, rendszerek negatívumai elvetése mellett az esetlegesen hasznos elemei felhasználásáról, a gyakorlatba történő beépítéséről szólhat.
Ezzel szemben konstatálhatjuk, hogy a történelmi ideológiák bizonyos elemei kiragadása, egyoldalú értelmezése a politikai lejáratás, a partvonalon kívülre történő szorítás, a címkézés meglehetősen gyakorta alkalmazott fegyvere az ellentétes érdekeltségű politikai és kulturális tényezők kezében. Néha elég a sokszor a szövegösszefüggéseiből kiragadott egy-két szó, esetleg félmondat.
Ilyen megnyilvánulás a baloldali-liberális, de sokszor a kormánypárti körök részéről is a rendszeresen visszatérő nácizás és fasisztázás. Maradjunk az utóbbi terminológiánál.
A Secolo d’Italia, az olasz jobboldal lapja a baloldali-liberális ellenzék részéről alkalmazott terminológiát, tehát a „fasisztázást” politikaelméleti kifejezéssel delegitimációs értelmezésnek minősítette. Vagyis az ezzel a kategóriával minősített politikai, kulturális törekvéseket, vagy az azt képviselő személyeket „törvényteleníteni” lehet, ezáltal leszorítani a politikai-kulturális pályáról.
Maradjunk adott esetben a fasizmus fogalmánál. Itt nem szeretnénk ismét kitérni a számos alkalommal már rögzített tényekre: miszerint az 1918-22 közötti olasz gazdasági-belpolitikai válságot képtelenek voltak megoldani a szocialista, kommunista, liberális és néppárti összetételű parlament, és a főként a két utóbbi pártból álló kormányok, a feladatok megoldása az 1922 októberében hatalomra került Nemzeti Fasiszta Pártra(PFN) hárult.
Itália gyorsan kilábalt a válságból, sok tekintetben máig is érvényes anya-, gyermek- és családvédelmi intézkedések születtek, fellendült a gazdaság, a kulturális élet, és a sport egyaránt. Javult a foglalkoztatás, az állam gazdasági szerepe jelentős mértékben megnövekedett, a korporatív rendszer védelmezte a munkavállalók jogait. A szociálpolitikai rendszer működését Argentínától Kínáig érkező delegációk tanulmányozták. Tehát a korporatív és szociális állam az egész világ számára példát jelentett.
A magyar származású kiemelkedő történész, John Lukács mutatta ki, hogy a fasizmus terminus használatát, pejoratív értelmezését 1933-ban a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága vezette be. Minden bizonnyal azért, hogy az átlagember tudatában még véletlenül se keveredhessen az ekkor hatalomra került német nemzetiszocializmus és a sztálini „szocializmus” fogalma.
Tehát az Olaszországban az 1922-től létrejött rendszer vezető kormánypártjához (PNF) az akkor megközelítőleg 43.000 fős olasz zsidóság közel 10%-a csatlakozott, ami igen nagy szám. A Gabriele d’Annunzio költő és tábornok vezette fiumei akcióban, majd a Marcia su Roma eseményeiben is sok száz zsidó katona vett részt. A kormányban is szerepet kaptak: magas rangú zsidó tisztek is jelen voltak a rendszer élvonalában: az egyébként tehetséges labdarúgó, Alberto Liuzzi (1898-1937) a spanyol polgárháborúban halt hősi halált, de megemlíthetjük az olasz flottát az 1940 novemberi brit flottacsapás után gyorsan harcképessé rendező Umbero Pugliese tábornokot, és a szintén jelentős szerepet betöltő Adolfo Olivetti (1878-1944) tábornokot. Csak zárójelben említhetjük, hogy a XIX. század végén az európai zsidóság körében meglehetősen népszerű volt az Adolphe, Adolfo, Adolf keresztnév. Csak egy hazai példa: a kecskeméti származású kitűnő plein air tájfestő Fényes Adolf (1867-1945)
Guido Jung (1876-1949) pénzügyminiszter jelentős szerepet játszott a gazdasági fellendülésben, de számos kitűnő építészt is említhetnénk. Esetleg hazánkat is érinti, hogy a súlyosan megcsonkított ország leszűkült egyetemi kapacitása miatt meghozott numerus clausus törvény megkerülésével magyar zsidó fiatalok tömegei tanulhattak olasz egyetemeken, a magyar hitközségek vezetői ezért többször kifejezték hálájukat Mussolininek.
A Szentföldre térve, az 1920-as évektől felerősödött az európai zsidók bevándorlása az akkor Brit-Palesztina területére, ez már 1928-29-ben fegyveres összetűzéseket váltott ki a palesztin lakossággal. 1936-39 között újabb konfliktusok zajlottak a zsidók és palesztinok között.
A 30-as évek elején szervezték meg Abba Ahimeir (1897-1962) és Uri Zvi Greenberg (1896-1981) a Brit HaBironim nevű militáns nemzeti fasiszta mozgalmat. E kifejezés nem csak a nacionalizmus, hanem a szociális és korporatív államfelfogás miatt is megállja a helyét.
Korábbi pályafutásukról talán csak annyit, hogy az I. világháborúban Ausztria-Magyarország hadseregében szolgáltak, a Monarchia felbomlásakor zsidó milíciát szerveztek Lembergben. Kelet-Galíciában, ahol 1918-21 között hullámzó harcok folytak a Lengyel Köztársaság, Szovjet-Oroszország és a Nyugat-Ukrán Köztársaság erő között, végül a történelmi igazságnak és helyzetnek leginkább megfelelően a Pilsudski tábornok vezette lengyelek kerültek ki győztesen. Ők inkább az ukránok mellett voltak, elhagyták Galíciát és Brit-Palesztinában folytatták tevékenységüket. Pártjukat a brit hatóságok 1933-ban betiltották. A későbbiekben izraeli nacionalista politikai pártokban tevékenykedtek.
Jelentős hatást gyakoroltak Avraham Sternre (1907-42), az izraeli politika ikonjára, akit a német és olasz titkos diplomáciai kapcsolatok miatt 1942 februárjában a brit titkosszolgálat meggyilkolt. Az ő társadalompolitikai koncepcióban szintén szerepeltek a korporatív és szociális állam tervei.
Mindezek tükrében tehát egyszerűen nevetséges a „fasiszta”, mint delegitimációs jelző használata. Ezt kevesen ismerik fel hazánkban, példaként a kiemelkedő és tehetséges történész Borvendég Zsuzsanna.
Ezzel szemben tömeges a buta módon történő címkézés, kezdve Heisler Andrástól, a NER ezzel magukat legitimáló kétes üzleti hátterű politikusain át, egyes említésre sem érdemes roma „politikusain” át az ostoba módon elvakult antifákig.
Csak mellékesen jegyezhetjük meg, a zsidók a történelem különböző oldalain, így-úgy szerepeltek. Példaként 105 éve, 1918 júliusában Farkas-Wolfner Pál Tisza István parlamenti képviselője ki akarta toloncolni az országból a galíciai árdrágítókat. Erről Gyurgyák János a kérdéssel foglalkozó kitűnő művében olvashatunk.
Teljesen más a nemzetiszocializmus, mint a fasizmus. Külön tanulmány lehetne a nemzetiszocialista rendszerben, a Wehrmachtban tevékenykedő zsidó életútja egy, a kérdés szakértőjétől.
Néha azért visszarepül a bumeráng, tavaly tavasszal a NER kiemelt szereplője, egyébként az Aranybulla filmmel értéket is teremtő Rákay Philip megfelelési kényszerében kikérte magának Márki-Zay Péter egy egyébként pontatlan kijelentését. Aztán sajtóhírekben találkoztattunk azzal, hogy gyermekeit az iskolában e kifejezéssel kiközösítették.
Összességében akár kormánypárti, akár az ellenzéki politikára, akár az ADL számára az erőszakos és sarkító álláspontok erőltetése visszaüthet.
Károlyfalvi József – Hunhír.info