Életem jelentős részét az úgynevezett szocializmusban éltem le, s a hivatalos ideológia évtizedeken keresztül azt akarta belém sulykolni, hogy magyar református keresztyénként én egy bűnös közösség tagja vagyok. Kétszeresen bűnös. Mondhatnám, a zsarolás a közösségi múltammal kijelölte a helyemet a világban. Megpróbált bennem felépíteni egy identitást, amelynek a belső tartalma egyfajta önleértékelő mentalitás, s amelynek a legnagyobb bölcsessége abból állt, nyugodj bele abba, hogy te a történelem vesztese lettél.

Persze, volt egy nyíltan kimondatlan érzület bennünk, hogy ez mekkora hazugság, ám mégis sokan azt gondoltuk, én is, hogy nekünk ez a sors jutott. Ez a megnyomorított öntudat, a belső és néma gyász, miközben az élet persze külsőleg ment tovább. Kettős tudat a „legvidámabb barakkban”.

Mert nem elég, hogy keresztyénként és magyarként a történelem szégyenpadjára ültettek bennünket, még ahhoz sem volt jogunk, hogy kimondjuk veszteségeinket. Hogy gyászoljunk.

Így érkeztünk el a rendszerváltásnak nevezett fordulathoz abban a reményben, hogy végre kikerülhetünk a kommunista kulturális gyarmatosítás fojtogató öleléséből, s végre újra azok lehetünk, akik mindig is voltunk: a keresztyén európai nemzetek nagy családjának a tagjai. Magyarként. Váradalmainkban keserűen csalódni kellett. Kiderült, hogy a régi kommunista mantra a bűnös keresztyén nemzetről más formában ugyan, de tovább él, s jobb, ha a demokráciában is megtanuljuk, hogy ne nagyon beszéljünk mi keresztyén múltról és megnyomorított nemzetről. Nincs itt mit visszasírni.

Mi több, ha igazán „progresszív” akarsz lenni, akkor jobb, ha megérted, hogy mindent, ami a múltban a nemzeteddel és a keresztyénségeddel történt, magadnak köszönheted. A te bűnös keresztyénséged az oka a történeti keresztyénség szétesésének, s a te bűnös magyarságod az oka a régi Magyarország összeomlásának. Mert erkölcsileg elégtelennek bizonyultál. Ezért hát ne emlegesd a múltat, ne gyászolj, mert az csak a te önző, köldöknéző önsajnálatod jele. Meg különben is, sehova sem vezet. Jobb, ha szépen beilleszkedsz az úgynevezett modernitás világképébe, amelyben a múlt régi és máig feszítő gondjai úgy oldódnak meg, hogy az közösségi identitás hagyományos alappillérei, a nemzet és a keresztyénség az értelmüket vesztik. Ez a magyarkodás és keresztyénkedés kiáltóan szembemegy a jövővel.

S itt van most ez a 100. évforduló, a trianoni tragédia, s jobb, ha nem gyászolsz, ha nem szólalnak meg a harangok, ha nem hangoztatsz olyan eszméket, hogy mi magyarok, határon innen és túl minden szétszakítottságunk ellenére összetartozunk. S ha még ehhez fölemlegeted keresztyénségedet is, akkor az maga a megtestesült reakció, mert hiszen vár téged egy szép új világ, amelyben a nemzeti tudat már nem része önazonosságodnak, a keresztyénség már nem civilizációd éltető ereje. Lásd be, hogy ezek régi, elavult történeti kategóriák, amelyek csak gúzsba kötöttek téged, előítéleteket ültettek beléd, s nem engedték, hogy szabadon dönts arról, hogy ki is vagy te valójában. Sokadszor, újra és újra, a rendszerváltás után immár Európában déjà vu érzésem van. Mintha ezt már hallottuk volna. Megint baj van azzal, ha te magyar és keresztyén akarsz lenni. Tanuld meg, hogy te bűnös vagy, s ennek két oka van: az, hogy magyar vagy és keresztyén.

S mindez hangzik valamiféle erkölcsi magaslatról, mintha bizony azok, akik kíméletlenül nekünk esnek, mert nemzetben és keresztyénségben merünk gondolkodni, a tiszta erkölcs szeplőtelen bajnokai lennének. Nem azok. Csak a vak nem látja, hogy az önrendelkezés magasztos eszméjébe csomagolt trianoni békediktátum mögött milyen, nagyon is erkölcstelen érdekek álltak. Csak a vak nem látja, hogy a nemzetek nélküli Európa ideája mögött milyen birodalmi ambíciók húzódnak meg. Csak a vak nem látja, hogy a történeti keresztyénséget folyamatosan megbélyegző, démonizáló nézetek mögött miféle motivációk rejlenek.Nyilván nem vagyunk tökéletesek, mint ahogyan senki sem az. S igen, nekünk is szembe kell néznünk múltunk sötét árnyaival, mint ahogyan másoknak is. De a világnak az az erkölcsi felosztása, amely bennünket folytonosan a bűnösök odalára sorol szemben a „jókkal”, s még azt is be akarja magyarázni nekünk, s hogy múltbéli tragédiáinkat csakis magunknak köszönhetjük, s ezért még fájdalmaink, gyászunk kimondásához sincs jogunk, egész egyszerűen hazugság.

Persze, nem akarunk mi mindig gyászban élni. De ki kell mondani, hogy túllépjünk rajta. S a túllépés nem a felejtés, magyar és keresztyén közösségi öntudatunk teljes feladása, hanem kristálytiszta geopolitikai realizmussal újra visszatalálás önmagunkhoz és egymáshoz. Lélekben, szellemben, öntudatban. Mert Trianont ma felülírni nem lehet. Megtörtént. De elfelejteni sem lehet. Gyász és fájdalom ez nekünk. Engedtessék már meg nekünk, hogy ezt kimondjuk. S épp e kimondásban enyhül a gyász, erősödik a reménység, újra megtaláljuk egymást, s megtanuljuk újrafogalmazni önmagunkat, túlélni régi-új öntudattal Trianon után is. Keresztyénként és magyarként. Európaiként.

Ha számot kell adnom személyes történelmem emlékezetes pillanatairól, akkor az egyik minden bizonnyal az, hogy a nyilvánosságban megérhettem a nemzeti összetartozás élményét. Magyar református keresztyénként. Gyászban és reménységben. Be kell látnom, életem kimért idejében ez nem kevés.

Soli Deo Gloria.

Köntös László, 2020. június 4.

Hunhír.info