A második Nagy háború idején történt… Volt egy ifjú pár, szerelemben, igaz, egymásra talált élet, költemény. Néhány napos hét után a férjnek megjött a SAS-behívó. Sürgős, azonnal, siess! Elköszönni sem volt idő, zokogni kívül is, belül is lehetett, integetni vérző szívvel, és elmenni elszántan kegyetlenül. 

Elmenni messzi Muszkaföldre, ahol mondják, hogy lassan jár a posta és alig győzöm majd várni válaszod, de azért írjál és én is írok, mert közben Rád és hazagondolni jó. Elmenni nyáron dideregve, azt mondják, megfagyni is lehet, és parancs lesz ölni, ha kell, meghalni, nem tudom, kiért és miért, csakis érted mégis visszajönni, és a hazáért most elmegyek…

Itt maradni, így elengedni ölelésből, meleg ágyból, lemondani mindenről, titkos asszonyi, anyai vágyról, a szép tegnapról, mert azt is jobb lesz elfeledni… Álmodni félni, csak ablakkeretet nézni és abban Tégedet, évekre így beállni, nem mozdulni, csak várni és várni, napokat számlálni, mondd, hű fogolyként, rabságban élni meddig lehet…

Valahol nagy Oroszországban, valahol fogságba esni, túlélni minden csatát, és merni álmodni, hogy  fél karral is tudok majd ölelni és fél lábon is biztosan állni, ha valaki így hazavár, és az Te leszel, talán. A rádióssal elküldeni minden vallomást, minden percben otthon lenni százszor, ezerszer szeretni és csak szeretni, minden mást elhagyni, gyilkos gránátot elfeledni…

Halálhíredet nem fogadni, nem elhinni, azt megtagadni, élni én már csak így tudok Veled. Leírni, és gyorsan elküldeni dalom, ’sokkal jobban szeretni, mint máskor valahol nagy Magyarországon… én még reménykedek… Amíg ép voltál és derék, hűségem iskolája bár megingott, de megmaradt Neked, immár a szép nehezet tudva, én leszek több Általad, mindig Veled…

Visszaemlékezni csendes kis legénylakásra, ahol még fogadtad kedvesed, csókomra csókoddal újat kértél, én meg kérdezetlenül is öleltelek. Lám, nyomorék lettem, mint olvasod el-elakad kezem, lábam helyén sebes csonk, nem oly kacér, nem ezt ígértem, engedj hát el, itt halnom meg, szép kedvesem… Tetemre nem hívhatom szerelmedet, legyen könnyebb nélkülem Neked…

És mégis ’jött egy illatos levélke, benne préselt szirmával két nefelejcs. Te az enyém vagy, én a Tiéd, sebednek írja én leszek, sorsunk így rendeltetett. Mikor elengedtelek, nem dönthettem másként, de örökkön visszavárlak, mást én már nem tehetek…

Igen, elindulok képzeletben százszor, emelt fejjel, jobb kezemben az obsitos levél, a vállamat nem nyomja sarzsi (alacsonyabb katonai rendfokozat. (a szerk.)), nem hiányzik, nem is azért mentem én. Kétes dicsőségem nyomát a testemen hordom, ígéretből a sok mindig kevés. Kétségeim között lépni sem tudok már, így feléd menni, csillagszemedbe nézni, homályos szemmel kérdezhetem, megismersz-e még. Ne hagyj el, most segíts, édes Istenem!

A nyomorúságos katonavonat vágányzárra ért, két jó bajtársam segít, házamig elkísért, ahol asszonyomnak karjába omlok, aki ölel és örökkön ölelést kér, mert örömében szíve megállt, mert vágya teljesült, férje hazatért…

 Ó béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!

(…)

Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, búzát,
bort a feledésre!

Babits Mihály: Húsvét előtt

Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info