Álljatok testvéreim megértéssel ahhoz, ahogy Forintos Álmos igazi arcát megmutatja Nektek, mert lelkében magatokra ismerhettek. Ezt mégse áruljátok el neki, mert különben bezárkózik és megtartja titkait magának. Invokációmmal felkérem az isteneket, hogy mézbe mártott nád helyett ebben a formában is vezessék kezemet és élénkítsék figyelmeteket mondandójának befogadására…
Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sújt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
Álmos lennék a Forintos nemzetségbeli Zala vármegyéből. Firenzei származású magyarként Zsigmond király jóvoltából hordozhatom szép ősöm, Florentos (Forintos) Antal igaz hagyatékát. A vagyont a királyok adták, és a kártyának hála’ a királyok elvitték… Igaz, hogy a királyok a törvények felett állnak, de a törvényszéki végrehajtókat ez nem szokta érdekelni…
Jómagamról, családomról majd később, mert rendesen dicsekvős vagyok ám, meglátják majd ezt, ha a famíliámról szólhatok. Ezért is intsenek hát jó modorra, szerénységre, fokozatban oldódó tartózkodásra, mert respektjüket kell, hogy kiszolgáljam és megérdemeljem. Ezen rajta leszek. Kiszólásaimat értsék pedig az én olyan menthető kilengéseimként, amelyek áldott természetem velejárói, amelyek nélkül nem élhetek, és magam előtt igazságban meg nem állhatok.
Nos, vágjunk bele, in medias res! Hogy ki és mi lennék én? Magam is alig tudom… Olykor jó, máskor rossz, korhely, kirugdalt, kitagadott, léha… Hogy milyen kiszervezett anyag, teremtett vagy evolúciós végtermék, istenközeli vagy távoli földi idegenség, olvadt viaszon táncoló gyertyafény? Ki tudja? Mégis, ami a lényegem, ha megtalálom magam: Magyar vagyok! Magyarnak lennem nem származásom és vérem kérdése, mert Magyarnak lennem büszke gyönyörűség!
„Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területén!” Magyarhon! A felszínen látható mellett mégis mit jelent nekem? A múló idő pókhálójában a korábbi életek, tettek és vágyak mind itt égnek bennem, arcképeik itt rejtőznek a vén diófa vésetlen árnyékában, mint régi idők emlékei alig láthatóan, mégis megmaradtak velem. Ilyenkor, mint a gazdátlan mennydörgés, létemben felmorajlik, jó itt nekem! Őseim nyomán ez vallásom és hitem, melyre a pecsétet Istentől megkaptam, és holtomiglan szívemen viselem.
Magyarként bús fejemet lehajtva, szememet lehunyva elgondolkodom az elmúlt idők fonák igazsága okán, így leginkább Szent István királyunk példáján és a vele ütköző Koppány nagyfejedelem szomorú sorsán. Elkeseredem…
Igen, az Írás mellett a Törvény is kellett! Mert törvény nélkül a honfoglalását bevégző eleink nem tudták volna kialakuló életüket megvédeni, megerősíteni, a keresztény államot kiépíteni, stabil fundamentumát megadni. Az új világot Vajk képzelte el, erejét, sikerét a kereszt és a vas István kezében adta meg. Emígy eredményesen…
Az Öregisten, Tengri, Okkán és Mária totemisztikus tisztelete megélt valóságként létezett a szellemi élet területén, és kiegészült olyan szokásokkal, amelyek mind-mind a szabad élet kívülről pogánynak nevezett és bűnösnek tartott világát kívánta megtartani, amelynek erős védelmezője Koppány vezér volt, aki az etelközi vérszerződés alapján Álmos legidősebb sarjaként a vezérlő fejedelem tisztét magának követelte. Amúgy, eredménytelen…
A turáni átok legendája így osztotta meg az országot és kísérti ma is sokak fekete fátyolos bánatára, mások örömére… Ennek feloldására egy alföldi ember mondta ki az igazat: „Lényegében mind a kettő böcsületes embör vót… Az egyik, mert lépést tartott a korral, a másik meg azért vót böcsületes, mert tudott ragaszkodni a múltjához és abban merte megálmodni a legszebbet, a szabad holnapot… Lehet, hogy István király jó király és jó körösztély ember vót, de Koppány Úr is igaz embör vót… és, hogy milyen lött volna, azt már nem tudhattuk mög…”
Azt mondják, a Szentírásos embernek szent az írása. Az én-féle ember, bocsánat a szóért, de az írásban nem kertel. Családom régi pápista fajta. Nem is igyekeztem én eltérni ettől, de mégis a kálomista elrendelés kalodába zárta felekezetemet, és mivel még nem konfirmáltam, ez ellen sem protestáltam… Így lettem én róka fogta csuka és csuka fogta róka, aki önmagát továbblépni ez idáig nehezen engedte…
Őseim, anyai ágon nyugatról Valland néven, valamikor Mária Terézia idején, az elmosódott iratokból biztosan ki nem olvashatóan, talán sváb tájakról, nevük alapján inkább a Németalföldről érkeztek Tolna vármegyébe, Csikóstőttősre. A lelkész szépapám 5 fiú gyermeket nemzett, közülük dédapám Kismányoki Ágost, aki Pécsre került a „Cőger iskolába” és katonatiszt lett. A Nagy Háború Irkutszkig űzte… Hazatérve Zomborban szolgált, hogy ott megkeresse a Dédit, aki a múltunk édes-keser tanújaként 100 évig élt gyermekéveink megszépítő örömére. Ágost ezredes – nyugdíjazása utáni elismerésként – reaktiválással lett Pécsett a hadapródi iskola izgatója, családunk büszkeségére…
Mint írtam, a Florentosok délről, talján földről jöttek… Így lett származottjuk apai dédapám, Forintosházi Forintos Rozs Sándor orvos honvéd tábornok. Három gyermeke közül nagyapánk fogorvosként Pécs belvárosában élt, és találta meg Dédi és a város legszebb lányát szerelmetes örömére, későbbi halálos bánatára… Ágost dédapám örökbe fogadta árva nagyapámat és a megmaradt családdal együtt menekültek 45-ben az oroszok elől társzekéren az Alpokon át Grazba, ahol elemi iskoláit elkezdte, majd visszatérve Pécsett befejezte. Egy kupacban éltünk itt sokan, a Deák utcában, a régi házunkban, összetelepítve régi elvtársakkal és új urakkal, igazgatóval és szabóval, kinek mit adott ki az érdeme és a lehetősége.
Ide születtem én, és innen indultam el oly sokkal és kevéssel, melynek beosztásán és szétosztásán most is fáradozom… És itt már, a megmaradt úrilak környezetében sem nyújtottak kézcsókra a kisasszonyok kezet, a tekintetes úr neve Ágost bá’ -csi lett, aki kenyérjeggyel unokáit küldte a sorba, és az ünnepi ingnek már csak mandzsettája, gallérja lengedezett… Én sem voltam úrfi már, csak kölök, és a kettő között más igazság nem létezett, vagy ha mégis volt, azért verekedni kellett… A kapott pofonokat megszoktam, a talált igazságot nem kerestem, általában el sem fogadtam… A kenyér és a krumpli haját megettem, ha az asztalra vaj is került, azt szélesre és vastagra kentem… Csak annak köszöntem, akiről láttam, hogy fogadja köszönésem. Udvariasságom megkopott, a szívlapáttól kezem is kérgesedett. Általam nem ismert apám egyszer vert meg, akkor nagyon, amikor elhagyott, anyám csendesen, amikor elengedett… Lelkemben úr vagyok, kívül proli… Bár ezt a helyzetet nem kedvelem, sorsomba ezért is kapaszkodom, őseim jogán a kevesebbet, de jobbat csak ígérhetem. Testvéreim, ebben segítsetek nekem!
„Hiába fürösztöd önmagadban, Csak másban moshatod meg arcod…”
Így legyen…
Dr. Vicze Zoltán – Hunhír.info
